Amerikai Magyar Hírlap, 2017 (29. évfolyam, 1-50. szám)
2017-12-08 / 47. szám
Földes Tamás: Szemben a fehér papírral Őszinte ember vagyok. Néha túlságosan is az. Fogalmazhatok úgy is: fecsegő. Ez gyakran visszaüt rám. Olyat árulok el önmagámról, ami - utólag újragondolva - talán nem tartozott volna másra. Magánügyem. Nem vagyok filmsztár, akinek élete nyitott könyv a rajongói számára, most mégis - nem először - magamról írok. Elnézést kérek érte a Megértő Olvasótól. Diákéveimben eszembe se jutott, hogy hírlapíró legyek - tetszetősebb célokat dédelgettem: színpadi művek, regények, forgatókönyvek. Hármas - mi több, négyes - jubileumi esztendő előtt állok. Nyolcvan éve (uramatyám, még leírni is sok), 1938 márciusában sírtam magam e gyakran szórakoztató, máskor meg életveszélyt reám zúdító világra. Hatvan éve, 1958. január 1-én váltam hivatalosan is hírlapíróvá. Az önmagát forradalmi munkás-paraszt kormánynak nevező hatalom akkor engedélyezte a forradalom leverése után betiltott Magyar Újságírók Országos Szövetsége - a MÚOSZ - újraszervezését. Mint „ígéretes képességű ifjoncot” felvettek a tagok közé (magam se tudom, hány cikket írtam azóta, hatezret-tízezret - tán’ még többet?). Első, arcképes újságíró-igazolványomat büszkén mutogattam apámnak, rokonaimnak, barátaimnak, azt feltételezve, hogy hónapok kérdése csupán és állást kapok... Ám a kormány Tájékoztatási Hivatala hetvenöt hónapon át megakadályozta reményeim valóra válását. Az ő jogkörükbe tartozott az újságírók elhelyezése - vagy eltiltása. A „szabadúszásnak” nevezett állástalanság mégis javamra vált. Ugyancsak hatvan éve (ha tényszerű vagyok, néhány nappal hamarább, 1957 karácsonyán) jelent meg első, teljes névvel aláírt interjúm „Párizsról, színházról” címmel a patinás Magyar Nemzetben. Azt is büszkén mutogattam fűnek-fának. Addig csak néhány soros hírekkel bombázgattam a lapokat - olykor ugyan az F.T. szignómat rövid szösszeneteim alá biggyesztették a derék szerkesztők . Ugyancsak az ’58-as esztendő eseménye (ha egyszer egy üzlet megindul!), hogy ötperces jegyzeteket írhattam a Magyar Rádió délben elhangzó, „Napirenden” című műsorának. Első kommentáromat egy kellemes orgánummal megáldott (vagy inkább sújtott) színész olvasta fel, mély átéléssel, hangját rezegtetve. Az utolsó szót jelentőségteljes hangsúllyal suttogta be a mikrofonba: „meegérdemliiik” (hogy mit és miért, arra már nem emlékszem). Meglehet a Hamlet nagymonológját se adta volna elő élethűbben a lelkes teátrista. S valóban, „lenni vagy nem lenni, az volt a kérdés”. A „Földes Tamás jegyzetét hallották” adás utáni közlése megtette a magáét - százezrek hallhatták a nevemet, s a szakmában voltak néhányan akik megjegyezték. Még abban az évben, melléfogásoktól se mentes színikritikákat írhattam a Film, Színház, Muzsikának meg az Élet és Irodalomnak. A rádió más szerkesztőségeinek is „külső munkatársa” lettem (nem kis meglepetésemre - miközben a Pagodának nevezett társalgóban kortyolgattam a kávémat -, egy ismeretlen hölgy lépett hozzám: „Ugye maga ír Napirenden címmel kommentárokat. Dolgozna nekünk is, a Lányok, asszonyoknak?”. Kerestem annyi pénzt, amelyből szolidan megélhettem. Csak 1964 áprilisában bocsátották meg el nem követett vétkeimet: a szakma legalján lévő üzemi lapok egyikének lettem „státuszba vett” munkatársa... és a havi fixem kevesebb volt, mint a „maszekolással” kapott cikkhonoráriumok összessége. De maradok a szabadúszás előnyeinél. A magam ura voltam. A szerkesztők azt várták a „külsősöktől”, hogy mi hozzuk a témát, így azt írhattam amihez kedvet éreztem. A legritkább esetben fordult elő, hogy ők kértek fel valamilyen feladatra. Ennek köszönhetően nem kellett politikával, ideológiával foglalkoznom. Az üzemi lapoknál valamelyest más volt a helyzet: az uborka-konzervben nem volt politika, legfeljebb annyiban, hogy melyik országba szállítsák a jobb minőségű terméket és hová a - ne adj isten - selejteset. Üzemi lapszerkesztőim csupán arra utasítottak, hogy melyik héten melyik vidéki gyárba utazzak - természetesen vonattal, fapados másodosztályon. Még a kritikai hangvételt is megengedhettem magamnak: megbírálhattam a selejtgyártókat. Az ötven évvel ezelőtti, 1968-as esztendő kettős változást jelentett életemben. Augusztusban mondott határozott igent az anyakönyvvezető előtt Évám, és hogy azóta is elviseli rigolyáimat, bizonyítja hogy mindmáig együtt vagyunk (szó szerint jóban-rosszban). Igen, a jószerencse ez esetben se pártolt el tőlem... A másik változás: ’68-ban kezdődött az új mechanizmusnak nevezett gazdaság-irányítási reform, s a kormány akkor hívta életre saját félhivatalos lapját, a Magyar Hírlapot. Mit fedett a félhivatalos jelleg? Ha valami jót írtunk, akkor az a kormány véleményének számított, ha melléfogtunk, az „a hülye újságírók” fércműve volt. Az újságot lényegében önmaga számára hívta életre egy ÁVH-sból lett pártkatona, akit a forradalom leverése után irányítottak a sajtó területére, hogy „rendet csináljon”. Kis ideig a már említett Tájékoztatási Hivatal alelnöke volt, majd a pártközpontba került, ahol az MSZMP agitációs és propaganda osztályának vezetője lett. Látványosabb feladatra vágyott, így válhatott főszerkesztővé. Korábbi beosztásaiból adódóan tudta, hogy kik azok a jó újságírók, akik politikai okból a mellőzöttek kenyerét ették (akiket esetleg éppen ő tiltott el a pályától). Napos szerkesztővé Fazekas Györgyöt szerződtette, aki a forradalom napjaiban Nagy Imre szűk köréhez tartozott a parlamentben. A november 4-i szovjet megszállás reggelén a miniszterelnökkel együtt menekült a jugoszláv követségre, ahonnan őt is a romániai Snagovba hurcolták. Később a Nagy Imre perben tíz évi börtönbüntetést kapott - csak egyéni kegyelemmel, 1961-ben helyezték szabadlábra. Az egyik minisztérium sajtóosztályán ismertem meg. Az ő tanítványa volt Tábori András, aki a forradalom napjaiban a rebellisre hangolt Szabad Ifjúságot szerkesztette. Szerencsés volt: nem került bíróság elé, de a sajtótevékenységtől egy időre eltiltották. Később a Figyelő gazdasági hetilaphoz került, s ott „szerelmesedett bele” a gazdasági újságírásba. A Magyar Hírlaphoz szerződve életre hívta a honi sajtó első, naponta teljes oldalon megjelenő gazdasági rovatát. Túdott az üzemi lapoknál végzett munkálkodásomról, meghívott a rovatába, s bár kezdetben berzenkedtem a számomra idegen területtől, mégis igent mondtam (gondoltam, ha már egy országos napilapnál vagyok, előbb-utóbb csak átkúszhatok a kulturális rovatba). Aztán - ha nem „szerelmesedtem is bele” a gazdaságba - 15 évig ott maradtam. Nem bántam meg. A lap főmunkatársa lettem, hétvégeken jelentkező, önálló humorrovatot indíthattam - s ugyancsak másfél évtizeden át, Tábori gyakori távolléteiben rám hárult a hat tagú rovat vezetése. Ismétlem: szerencsés csillagzat alatt születtem. A gazdasági újságírásnak köszönhetően közelről láthattam bele a rendszer - addig is sejtett, de mélységeiben nem ismert - buktatóiba. Részint a gyárigazgatók „csak magának mondom, meg ne írja elvtikém!” kezdetű, őszinte megnyilatkozásaiból. Megírtam... de nem az adott vállalatra utalva. Rendkívül hasznos volt a parlamenti jelenlétem is. No nem amikor az Országgyűlés semmitmondó üléseiről tudósítottam, hanem amikor az országgyűlési szakbizottságok megbeszélésein vehettem részt. Az ott elhangzottakat valóban nem írhattam meg. A bizottsági tagok - egyetemi tanárok, közgazdák, vállalati szakemberek - asztalt csapkodva sorolták azokat az anomáliákat, amelyek „gúzsba kötve táncolásra” késztették őket. Olyan államtitkárral is készítettem nagy visszhangot keltő interjút, aki nyugdíjazása előtt mindazt elmondta, „mitől van tele a hócipője”. (Otthonomban hívott telefonon, arra kért, hogy keressem fel, nyilatkozni szeretne.) Szót ejtek a „kádári puha diktatúra” ellentmondásainak egyikéről. A Magyar Távirati Iroda szerkesztésében naponta megkaptuk azokat a vaskos „bizalmas kiadványokat”, amelyek a nyugati lapokban tallózva közöltek olyan cikkeket, amelyek kendőzetlenül megírták a „szocialista táborban” végbemenő visszásságokat. ...Fokozatosan érlelődött bennem a távozás gondolata. S miután stílszerű akartam lenni, 1983 október 23-án, feleségemmel és két lányommal, Nyugatra érvényes útlevéllel, kicsiny trabantomban átpöfögtünk a magyar-osztrák határon. E szándékunkról természetesen senkinek nem szóltam... csak a Magyar Hírlap olvasóinak adtam tudtára - ha úgy tetszik, rejtjelesen - mit hagyok abba. Már hónapokkal korábban hozzákezdtem egy Mintaberuházás című cikksorozathoz. Lépésről lépésre követtem az építkezést, ami annak volt mintája, hogyan válik kudarccá a jó szándék is. írásom utolsó két mondata: „Ezzel az újságíró a maga munkáját befejezte. Valami volt... de nem az igazi”. Ily módon a hazai sajtóban eltöltött huszonhét évemet minősítettem - önmagam számára. HUNGARIAN CULTURAL ALLIANCE - MAGTÁR RENDEZVÉNYEI 1827 S. Hope Street, Los Angeles, CA 90015, 213.670.0077 www.hungarianculturalalliance.org info@hungarianculturalalliance.org A Hungarian Cultural Alliance - Magtár részére pénzadományt lehet küldeni a következő címre: Hungarian Cultural Alliance, 1827 S. Hope Street, Los Angeles, CA 90015. illetve paypal-el az info@hungarianculturalalliance.org címre. Az adomány levonható adóból a szervezetünk 501(c)(3) egyesület. 212 éve vált a magyar nyelv hivatalossá Magyarországon Az országgyűlés 1805. november 28-án harcolta ki a közigazgatásban a magyar nyelv használatának jogát. Miközben a XIX. század kezdetének szellemisége a nyelvet a nemzethez tartozás első számú ismérvének tekintette, az anyanyelv ügyének előmozdítása párosult a magyar nyelv és irodalom, valamint a magyar kultúra fellendítésének igényével is. A nyelvújító mozgalmat ösztönzte, hogy a magyar a politika hivatalos nyelve is lett, hogy fellendült a magyar nyelvű könyvkiadás és újságírás, s hogy nőtt az érdeklődés az új szakmák magyar fogalomrendszere iránt. Magyarországon az első nyelvi törvények megszületésének idején, a 18. század végén és a 19. század elején még mindig a középkorból örökölt latin nyelv volt a törvényhozás, a felsőbb szintű közigazgatás és az igazságszolgáltatás, valamint a közép- és a felsőfokú oktatás, a tudomány és a liturgia nyelve. A mindennapi érintkezés nyelve azonban - az ország soknemzetiségű jellegének megfelelően - korántsem volt ilyen egységes: a magyar és a német mellett egyaránt beszéltek horvátul, szlovákul, románul, szerbül, és saját nyelvüket használták a ruszinok, a szlovének, a zsidók meg a görögök is. A magyar nyelv ügyét már korábban is szorgalmazta a magyar országgyűlés: 1790-ben például az alsótábla kimondta, hogy tanácskozásait ezúttal magyar nyelven folytatja, 1791-ben pedig - a magyar nyelv terjedését elősegítendő - törvénycikkbe foglalták, miszerint „a gimnáziumokon, akadémiákon és a magyar egyetemen a magyar nyelv és írástan számára külön tanár fog beállítatni”. Közben a vármegyék feliratokban szorgalmazták, hogy a magyar sorozási helyű ezredekben alkalmazzanak magyar tiszteket, s hogy a vezényleti nyelv is a magyar legyen. Az 1805-ös országgyűlés követeli a magyar nyelv használatának kiterjesztését, azaz a közigazgatásban való használati jogát. Az udvar jóváhagyása után az országgyűlési és a magyar kancelláriai feliratok immár két nyelven, magyarul és latinul készülnek, a törvénycikk értelmében a Helytartótanács a hozzá magyar nyelven intézett megyei és törvényhatósági leveleket magyarul köteles megválaszolni, s a perekben az ítéleteket magyar nyelven hirdetik ki. A magyar nyelv kiterjesztése ellenállásra talált a magyar koronához tartozó Horvátországban. Noha a rendek a horvátoknak felajánlották, hogy saját országukban a horvátot használják, ők ezt elvetették, és a szokásjogra hivatkozva mereven ragaszkodtak a semleges latin nyelv további használatához. A horvát tartományi gyűlés megtiltotta, hogy a latinon kívül bármely más nyelven hivatalos ügyeket intézzenek. Az 1805. november 28-án meghozott döntés tehát törvényszerűen bele kellett hogy ütközzön a magyar korona nagyszámú nem magyar alattvalójának érdekeibe. Amikor Nyugat-Európa népei többnyire egységes nemzeti nyelv birtokában érkeztek a polgári korszak küszöbére, Kelet-Közép-Európa leendő nemzeteinek még harcolniuk kellett anyanyelvűk hivatalos elismeréséért, hira3o.hu Herendi Gábor filmek az Egyesült Magyar Házban 2017. december 8-ától kezdve péntekenként az egyik legsikeresebb magyar rendező filmjeinek vetítésére várunk mindenkit sok szeretettel a Los Angeles-i Egyesült Magyar Házba. Herendi Gábor és az Egyesült Magyar Ház szakmai együttműködése és barátsága régre vezethető vissza. A rendező először még szabadúszóként kezdett forgatókönyveket írni televíziós reklámokhoz, később számos híressé vált reklám rendezését vállalta. A sikert számára mégis a Valami Amerika című filmvígjáték hozta meg, melynek producere és forgatókönyvírója is volt. Ezt követte a 2004-es Magyar Vándor, amiben a honfoglalásra készülő hét vezér arra ébred, hogy a magyarok már elindultak nélkülük, így kénytelenek utánuk eredni átélve közben a magyar történelem komikus és tragikomikus epizódjait. Ezután egy komolyabb téma felé fordulva elkészítette a Lóra című filmet, melynek címszereplője egy tragédiát követően elvesztette a látását. A film számos díjat nyert Magyarországon és külföldön is. Egy évvel később a Valami Amerika első részének sikerén felbuzdulva 2008-ra elkészült a második rész is, melyet hasonló sikerrel mutattak be a hazai mozikban, a harmadik epizódot pedig hamarosan láthatja a nagyérdemű. Legutóbbi nagyjátékfilmje, a Kincsem az év legnézettebb magyar filmje lett, melynek díszvetítése a Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon a rendező részvételével nyitotta meg a kéthetes eseményt. Az Egyesült Magyar Ház továbbra is elkötelezett a Los Angelesben és odahaza ma élő és alkotó magyar származású filmesek munkásságának bemutatására. Büszkék vagyunk sikereikre és azokat örömmel osztjuk meg az érdeklődő Los Angeles-i magyarsággal! 5 \ December 8,2017
