Amerikai Magyar Hírlap, 2002 (14. évfolyam, 4-45. szám)
2002-05-03 / 18. szám
Jancsó Zsuzsa Dorian Gray arcképe Ha hétköznap nem is, de vasárnaponként, amikor egy kicsit több időm van, rendszeresen végigolvasom a Los Angeles Times számomra érdekes részeit. A Book Review, a Calendar, a Magazin, Travel és Opinion rendszeresen a reggeliző asztal számomra fenntartott oldalára kerül, míg a Business, a Sport, az elektronikus és komputeres rovatokat Julius kapja reggelire. A nemzetközi és belpolitikai híreken pedig szépen megosztozunk. A szóban forgó márciusi vasárnapon is izgatottan vártam az újságot, mert a rádióban már hallottam, hogy benne lesz William Arkin cikke arról, hogyan készül Amerika az atomháborúra. A cikk végül nem is bizonyult túl érdekesnek, mivel előző nap már mindent elmondtak a témáról. Maga a tény, hogy az "elképzelhetetlent" a Bush-kormányzat gyakorlati lehetőségként taglalja, elég félelmetes. A kongresszusnak január 8-án benyújtott Nuclear Posture Review (NPR) részletesen sorravesz minden olyan eshetőséget, amikor az amerikai elnök atomfegyver bevetését tarthatja szükségesnek. "A legapróbb részletekig megterveznek egy olyan háborút, amelyet - nagyon remélik - sohasem kell megvívniuk" - írja Arkin. Na de nem is erről akarok beszélni, hanem egy másik cikkről, Neal Gabler tollából, amelyet csak azért olvastam el, mert véletlenül ugyanazon az oldalon volt. A címe: "A Botox-gazdaság arculata". Nem tudom, önök közül hányán olvasták Oscar Wilde klasszikus regényét, a Dorian Gray arcképét. Nekem diákkoromban ott volt a könyvespolcomon, mivel édesanyám kedvenc versét, A readingi fegyház balladáját is Wilde írta. Anyukám - saját bevallása szerint - azért tanult meg angolul, hogy ezt a verset eredetiben olvashassa. Nemcsak hogy megvoltak Oscar Wilde könyvei, de igazán szerettük is őket - egy-két frappáns mondatát még ma is könyv nélkül idézem... A Dorian Gray arról szól, hogy egy jó társaságbeli brit fiatalember háza eldugott szobájában tart egy portrét, amelyet barátja festett róla. Nem hajlandó senkinek megmutatni, sem kiállítani, s a szobát mindig zárva tartja. Közben Dorian sok önző, vétkes, sőt bűnös dolgot követ el - még gyilkosságot is - de érdekes módon az arcán nem látszik meg a gonoszság, sőt - még az évek is nyomtalanul múlnak el fölötte, nem öregszik és nem ráncosodik. Egészen addig, amíg valaki meg nem pillantja és össze nem zúzza a festményt, amely modelljének minden negatív érzelmét, fizikai és lelki romlását magára vette. Abban a pillanatban Dorian Gray arcára ezer ránc és csúfság ül ki, s holtan esik össze. Visszatérve a "Botox" cikkre, Gabler idézi Jeffrey Skillinget, az Enron cég egyik volt vezetőjét, aki szerint az Enronnál nem vezetési hiba történt, hanem "a bank megrohanása", azaz, pánikhelyzet, amikor mindenki egyszerre kéri vissza a pénzét. Magyarán, ha az Enron kölcsönzői nem szereztek volna tudomást a sötét ügyletekről, amelyekkel a cég leplezni próbálta eladósodását, ma is boldogan élnének. Akkor most lássuk, hogy mi is az a "Botox". A botulizmus (magyarul kolbászmérgezésnek hívták, annak idején a Vendéglátóipari Technikumban is tanultunk róla) ma a világ egyik legrettegettebb betegsége, amelynek kórokozóját talán épp most készítik bevetésre a terroristák valahol... Biztosan hallották annak a ránctalanító programnak a hirdetéseit, amely a botulizmus toxinjának beinjekciózásával gyengíti az az arcizmokat, s ezzel ideiglenesen eltünteti a ráncokat, miközben az illető arckifejezésének egy részét is elveszíti. Tehát az egyéniségét feladja a látszatért. Skilling kijelentése egy új gazdasági elv megfogalmazása, amelyet úgy foglalhatnánk össze, hogy Amerika gazdasági életében ma semmi más nem számít, csak a látszat. Egy egész ország az "imázs" bűvöletében él. Ahogy a Botox elsimítja az arc ráncait, úgy a szépítő könyvelés is elkendőzi a cégek belső bajait. Az Enron csupán egy kulturális jelenséget alkalmazott gazdasági vonalon, mégpedig sikerrel, miután nemcsak az egyszerű befektetők, hanem a legnagyobb bankok is bedőltek neki. A hagyományos gazdaságban a befektetők egy cég részvényeinek valóságos értékét elemezték, hogy milyen arányban van az ár a bevétellel. Nem úgy a Botox-gazdaságban. Az Enron kötvényei a fénykorában bevallott jövedelmének 267-szereséért keltek el, ugyanakkor a cég büszkén vallotta, hogy semmilyen energia forrása nincs, csupán a másokéval üzletel. Nem termeltek mást, mint illúziót. Alkalmazottaikat Starbucks kávéval, vezetőiket pezsgővel traktálták, s volt eset, amikor 75 titkárnőt rendeltek látszat-tevékenységre a telefonok mellé, hogy a Wall Street-i vizsgáló bizottság lássa, milyen jól megy a bolt. Az amerikai gazdasági, üzleti élet ma inkább hasonlít Hollywoodra, mint a Wall Streetre. Az egész egy nagy SHOW, a felkapott cégek vezetői benne a sztárok, és a lényeg az illúzió. Ahhoz, hogy működjön, a befektetők - mint a moziban a nézők - ideiglenesen felfüggesztik kételyeiket. Nem baj, ha a cég nem termel semmit, sem bevétele nincs, csak a részvények ára legyen magas! Hogy a boldogság illúziója szertefoszlott, az tehát nem azért történt, mert a látszat mögött nem volt semmi igazi érték, hanem mert nem voltunk tovább hajlandók kétkedésünket felfüggeszteni. Az Enron, amely az imázsából élt, az imázs szétfoszlásába halt bele. Éppen úgy, mint Dorian Gray, amikor az arcképét széthasították, s az arcára kiült az összes addig takargatott ránc... Q Hírlap ßHfll Ady Endre síremléke Ady 1919 februárjában lezajlott végtisztessége az „őszirózsás” köztársaság egyetlen nagy állami dísztemetéseként került be a történelembe. A költőt a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, és onnan kísérte hatalmas tömeg a Kerepesi úti temetőbe. Az elkövetkező viharos események és az anyagi nehézségek miatt síremléke sokáig váratott magára (addig jellegzetes csónakorrú fejfa állt a hanton). Az 1928-ban kiírt pályázaton hetven szobrász száznál több terve versengett és mutatkozott be önálló kiállí(kep: Koväts Zsolt; tás keretében a Műcsarnokban. A győztes Csorba Géza 1930-ban felavatott, Adyt megjelenítő alkotása azonban aligha nevezhető remekműnek, különösen Csorba előtanulmányként készített színvonalas kisplasztikáival, vagy más művészek, például Beck Ö. Fülöp és Róna József Adysíremlékterveivel összevetve. Ady müveinek legfontosabb platformja, a XX. század első évtizedeinek emblematikus hazai folyóirata, az 1908-ban indult Nyugat szerkesztői és szerzői törzsgárdájából a Kerepesi úti temetőben található Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes és Krúdy Gyula sírja is. Közös bennük, hogy csak évtizedekkel haláluk után, a század második felében kaptak végleges síremléket, akkor azonban a legkiválóbb szobrászok műveit: Móricz sírjára Medgyessy Ferenc, Babitséra Ferenczy Béni, Karinthyéra és Krúdyéra Borsos Miklós alkotása került. Az 1945 előtt elhunyt nyugatosok közül Osvát Ernő a Kozma utcai izraelita temetőben nyugszik, sírja azonban jeltelen. Kaffka Margitot, Tóth Árpádot és Elek Artúrt Farkasréten temették el, ahol különösen Kaffka sírja érdemel figyelmet mint az első jelentős magyar szobrásznő, Kövesházi Kalmár Elza műve. A Nyugat első nemzedékének több meghatározó alakja a XX. század második felében hunyt el; akik a Kerepesi úti temető 1952- es lezárása előtt, azok többségét még itt temették el, mint a folyóirat alapító főszerkesztőjét, Ignotust vagy a kiváló műkritikust, Schöpflin Aladárt. Szabó Lőrinc 1957-es temetése ugyanitt már inkább kivételesnek számított: ekkorra a főváros legkedveltebb sírkertjévé a Farkasréti temető vált. A Nyugat hatvanashetvenes években elhunyt veteránjai - mint Hatvány Lajos, Füst Milán, Gellért Oszkár vagy Fenyő Miksa - valamennyien a budai temetőben kaptak nyugvóhelyet. Tóth Vilmos MESTER LÁSZLÓ Mit tett Amerika a világért? Két nappal a szeptember 11—i terrortámadás után találkoztam egy éppen itt tartózkodó magyar professzorral, aki otthon tevékeny részt vesz a politikában. Megmutattam neki az internetről csak az imént rögzített tudósítást egy budapesti sajtóértekezletről. Ezen a szélsőjobboldali pártvezér a barbár orvtámadással kapcsolatban olyan nyilatkozatot tett, hogy ami történt, nem ártatlanul érte az Egyesült Államokat. Mert szerinte: "... nem tartható fenn az a világállapot, ami van, vagy volt. Nem tartható fenn, hogy az emberiség egy kisebbik része ily mértékben dúskál a javakban és pazarol... és ennek is egy vékony rétege a világ termelésének, jövedelmének óriási részét élvezi." Megdöbbentő nyilatkozat. Az itteni úgynevezett jólétért az amerikai ember keményen megdolgozott; nem harácsolta végig a világot és szállította haza az elrabolt kincseket, mint más nagyhatalmak. Egészséges gazdasági, termelési rendszert tart fent és okosan osztja be, amije van. A professzor magyar bajusza alatt csendesen megjegyezte, hogy a nyilatkozó a legközelebbi országos választáson keserves szavazatokkal fog fizetni mindezért. Neki lett igaza. Mindez természetesen nem megnyugtató, mert felveti a kérdést: mi váltja ki egyes emberekből az ily keserű megjegyzéseket. Irigység? Vannak, akik az amerikai rendszer ideológiáját nem tudják elfogadni. Politikai ellenfelet látnak benne. Ez lehet összetett érzés, amelynek elemzése alapos tájékozottságot kíván. Az egyik embertípus például azért "haragszik" Amerikára, mert beavatkozott a második világháborúba (az elsőről nem beszélve) és eldöntötte annak kimenetelét. Például ő szerette volna, ha a németek győznek. Kifogásolta a Fehér Házból ellenőrzött politikai rendszert és határozott nemtetszését nyilvánította azzal a ténnyel szemben, hogy Amerika támogatja Izrael politikáját. Vagyis itt már az előítéleteknek van súlyos szerepük. Holott a tárgyilagos szemlélő egészen másképp látja a helyzetet. Amerika kezdetben izolácionista volt, vagyis mereven elzárkózott minden probléma elől, ami nem az Egyesült Államok területén lépett fel. Theodore Roosevelt volt az első elnök, aki tudomásul vette, hogy az Egyesült Államok - világhatalom. Ezzel pedig súlyos kötelezettség járt. Például az, hogy diplomáciáját latba vetve megakadályozott háborút nagyhatalmak között. Amikor az első világháború lángba borította Európát, Woodrow Wilson amerikai elnök szükségesnek látta a beavatkozást "a demokrácia biztosítása miatt." Az antant még a háború elején a szövetségesek megszerzése érdekében különféle ígéreteket tett, sőt ezek szolgálatában kötelezvényt írt alá, amelyeket 1919-ben már nem volt hajlandó teljes mértékben vállalni. Amerika nem kötötte le magát ilyen módon és amikor a szerbek, olaszok és a románok követelőzni kezdtek, elsősorban az Egyesült Államok tiltakozott. Például többek között Románia is ígéretet kapott Erdélyre, sőt a Tiszántúlra, Magyarország Budapest után két legnagyobb városát: Debrecent és Szegedet is beleértve. Az ekörül zajlott heves vitákban Amerika volt a mérséklő fél. Félreérthetetlenül kijelentette, hogy európai területek annektálása érdeklődési körén túl fekszik. Végül az Egyesült Államok kivonult a békekonferenciáról. Amint közismert, a versailles-i békepaktumokat az amerikai szenátus sohasem ratifikálta. Ezzel szemben, amikor idegen fennhatóság alá került nemzeti kisebbségek jogairól esett szó, mindig az Egyesült Államok állt ki ezek védelmében. Amikor Hitler 1938-ban elmondta híres nürnbergi beszédét, Franklin Delano Roosevelt, az akkori elnök, aki tökéletesen beszélt németül, végighallgatta és azonnal tudta, hogy ezzel a hatalomra került új német vezetővel a háborús összeütközés elkerülhetetlen lesz. Nyomban intézkedett és tervszerűen megkezdte a "demokrácia arzenáljának" építését. A háború alatt ő kezdte el az új Egyesült Nemzetek szervezését, amely a San Francisco-i alapokmány-aláírás óta több-kevesebb sikerrel védi a békét, a Biztonsági Tanács segítségével. Nem vitatható, hogy Magyarország valóban a hitlerista Németország segítségével kapta vissza elszakított területeinek egy részét. Ez ha nem is indokolt, de legalább megmagyarázott némi németbarátságot. Magyarországnak azonban semmiesetre sem vált volna előnyére a német győzelem. Emlékezzünk azokra a térképekre, amelyeket a háború vége felé terjesztettek. Ezeken az egész Dunántúl már német területként volt feltüntetve. Nem hiábavaló emlékeztetni a könnyen felejtő embereket, hogy amikor a második világháborút követő párizsi béketárgyalásokon a csehek az úgynevezett "pozsonyi hídfő" címén öt színmagyar község elcsatolását követelték és ezt a szláv partner, a Szovjetunió teljes erejével támogatta, az Egyesült Államok állott ki mellettünk és Washington küldöttjének lépésről lépésre történő elszánt manőverének köszönhetjük, hogy két községet sikerült is megmenteni, három fájdalmas elrablása ellenében. Vagy itt van a háborút követő években a Marshall Terv, valamint a Truman Doktrína, amelyeknek keretében dollármilliárdokat (amerikai dollármilliárdokat) pumpáltak a levertségben szédelgő országokba. De a világbéke érdekében mégis a legjelentősebb szolgálatot tette Ronald Reagan amerikai elnök, aki Gorbacsov asszisztálásával szinte egyszemélyben elősegítette a Szovjetunió összeomlását. ("Mr. Gorbacsov, rombold le azt a falat!") Reagan rakétavédelmi pajzsa, amit népszerűén "csillagok háborújának" neveztek, szükségszerű anyagi csődbe kényszerítette a kommunistákat. Háború a tömegpusztító fegyvereket gyártó Szaddám Huszszein ellen, a balkáni vérengzés megállítása és most a terrorizmus elleni világösszefogás, mind Amerika érdeme. Tetszik, nem tetszik.
