Amerikai Magyar Hírlap, 2002 (14. évfolyam, 4-45. szám)
2002-06-14 / 24. szám
Útban a következő programpont felé, most is - mint annyi más alkalommal - megálltam a Barnes & Noble új szabadtéri színpadánál, amelyet akkora tömeg vett körül, hogy szinte látni sem lehetett, ki van a színpadon. Maya Angelouval beszélgetett ott Michael Silverblatt. A fekete afrikai költönő és polgárjogi aktivista rendkívül népszerű mind a mai napig, bár a Pulitzer-díjra csak nevezést <;ikprí\lt elernip Útközben még egy színes jellegzetes író-hármassal találkoztam. A Royce Hall előtti téren az egyik könyves bódéban ültek élesre fent tollal, hogy könyveik megvásárolt példányaira aláírást osztogassanak. Őket csak azért kaptam le, mert olyan jól néztek ki - látszott rajtuk, hogy élvezik a fesztivál forgatagát. J.D.-Austinról nem szólt a krónika, nem tudni, mit írt. C.J. Box (középen, cowboy kalapban) elsőkönyves író, „Open Season” című kalandregényét az L A. Times könyvdíjára nevezték. C.J. egyébként főfoglalkozásban a Rocky Mountain International Corp. elnökeként öt amerikai állam turizmusát irányítja. A jobb szélen ülő Barry Siegel újságíró, riporter és Pulitzer-díjas író. A fesztiválon mint Joseph Wambaugh beszélgető partnere is kitüntette magát. FOLYTATJUK Jaticsó Zsuzsa Könyvfesztivál 2002 (Folytatás az elmúlt hétről) 4. Filmkritikusok és más ötpercesek Két nagyobb előadás között néhány számomra kevésbé fontos, de nem kevésbé érdekes előadásra is beültem rövid időre. Ezek egyike volt a „Hírességek életrajzírói” a Schoenberg Hallban. Róluk is készült fotó - balról jobbra: Eric Lax, aki Humphrey Bogartról és legutóbb Woody Allenről írt életrajzi könyvet. A moderátor, Cári Beauchamp, Hollywood fénykoráról, s a kezdeti időkben a nők szerepéről írt kötetet; mellette Patricia Bosworth, a Vanity Fair és a New York Times munkatársa, Marlon Brando életrajzírója; Suzanne Finstad (nem látható) Natalie Wood életéről írt könyvéből rövidesen televíziós „minisorozat” készül. Mint elmondták, mindnyájan igen jól megélnek a hollywoodi életutak megörökítéséből. Pénzpalota lett a Tiszti Kaszinóból Lapunkban szívesen mutatunk be szép budapesti épületeket, melyeknek belső csodáit nem, vagy csak kivételes alkalmakkor láthatják az érdeklődők. Ez alkalommal az Erzsébet híd pesti hídfőjénél található Tisztiházat járjuk be, amely ma a Magyar Külkereskedelmi Bank székháza. Az utóbbi években csendes, de látványos megszépülését tapasztalhatták az arra járók. A palota egykor Tisztiház volt. Sőt, Tiszti Kaszinó. Akkor épült, amikor a régi Belváros középkori házait sorra lebontották a készülő Erzsébet híd tövében. Helyükön emelték többek között a Klotild-palotát, a Király-bazárt, az Osztályos sorsjáték palotáját - és a Tiszti Kaszinót, a hozzá kapcsolódó térparancsnoksági és laktanyaépülettel. A hadijelvényekkel gazdagon díszített barokk palota tervezője két hadmérnök, Rudolf Khittel és Emst Krikl volt. A kész épületet 1899 őszén avatták fel. Akkor még a Váci utcai homlokzat tetősarkait is szobrok díszítették, nemcsak a ma is látható, második emeleti két konkvisztádor őrködött a házon. A földszinti helyiségekben kávéház működött, az első emeleten a kaszinó szobái, a szalon, a könyvtár, fönt a másodikon pedig hatalmas bálterem. Majd száz évvel később, amikor a Magyar Külkereskedelmi Bank birtokába került az épület, a Tisztiház már csak egy kopottas, sárga ház volt a város közepén, s a Pénz varázsos érintésére várt. Éppen egy ilyen épület kellett a feltörekvő, erejét megmutatni vágyó banknak. A pénz csodát tett ezzel a palotával. Szinte minden részlete sugározza a gazdagságot. Csillogó rózsaszín-szürke gránitlapok a lábunk alatt, amikor belépünk. Az egykori földszinti kávéház helyén ma pénztárak üzemelnek, a mennyezet arany stukkói még emlékeztetnek az egykori hangulatra, de minden más modem. Az emeleteket érdemes a díszlépcsőházon át megközelíteni - ha a biztonsági őrök engedik -, így kedvünkre gyönyörködhetünk a balluszteres márványkorlát díszeiben, a bronzból öntött hadijelvényekben és a könyöklők végeire simuló bronz akantuszlevelekben. Az emeleti fordulókban vörös mészkő oszlopok veszik fel a mennyezeti ívek terhét. A sordíszek motívumait arannyal emelték ki, de igen finoman, szinte cukrászi módon. A második emeleti lépcsőkanyarban ólomüveg ablakok világítanak. Amikor fölérünk, szembe találjuk magunkat azzal a szoborfülkével, amelyben egykor a legfőbb hadúr, Ferenc József büsztje állt. (folytatás .a 9. oldalon) MESTER LÁSZLÓ Az szőnyegeknek az ő mászkálásukrul Az élet egyik jele a mozgás. Ez tudományosan is elfogadott tény. A szőnyeg élettelen tárgy. Gondolom, ez a megállapítást sem kell különösebben bizonyítani. Ezek után mi lehet az oka annak, hogy a szőnyeg minden külső beavatkozás nélkül megváltoztatja a helyét? Mert pontosan ez történik a mi lakásunkban. Nem tudok szabadulni a sejtéstől, hogy megfigyelésemhez mások is csatlakoznak. Semmi sem indokolja ugyanis, hogy feleségemmel együtt olyan kiválasztott személyek lennénk, akiket földöntúli erők kizárólagos megtiszteltetésben szeretnének részesíteni. A mi lakásunkban ugyanis a szőnyegek állandó mozgásban vannak. Kényük-kedvük szerint, előre, hátra; jobbra, balra. Feleségemmel egymást ellenőrizzük: egyikünk sem tréfál a másik háta mögött. A szőnyegek mozognak. Sétálnak, járkálnak, sőt: mászkálnak. A szőnyegeknek természetesen csak az a fajtája, amely nincs leszögezve, leragasztva, vagy más fondorlatos módon a padlózathoz erősítve. Mozgásukhoz tehát nem kell rendkívüli fizikai erőt igénybe venniük. Amit tesznek, az azonban több annál, amit az ő fajtájuktól az ember elvárna. Van néhány - úgynevezett - futószőnyegünk, összekötő és ágyelő, amely a sorstól ugyan függetlenséget kapott, de de ez még nem jelenti, hogy ezzel élni is kell. Ezeket mi praktikus elgondolás alapján, szemnek tetsző elrendezésben, elhelyezzük a földön és abban a hitben térünk nyugovóra, hogy a szőnyeg ott is marad. Ezzel szemben az történik, hogy döntésünket egyik szőnyeg sem tartja be; előbb-utóbb ugyanis mindegyik saját útjára tér. Ez persze nem jelenti azt, hogy a helycsere csupán éjszaka történik, amikor mi, figyelő lények, jobbára alszunk. Sőt. A mozgás a legszemérmetlenebbül fényes nappal megy végbe. Mozgást persze sohasem lehet látni, de elmozdulást konstatálni - igen. Lakásunkban van egy kis összekötő folyosó. Itt is elhelyeztünk egy futószőnyeget. Nos, ez a legjobban megfigyelt gyanúsított reggeltől estig egy méternyire is elmozdul, s ami még titokzatosabb: mindig csak égy irányba. Már feltételeztük, hogy ennek a lázadó elmozdulásnak köze lehet ahhoz, hogy járunk rajta. Igen ám, de a szőnyeg mindig csak egy irányban halad, holott mi megyünk és jövünk is rajta; még egyszer sem történt ugyanis, hogy a folyosó egyik végén ott maradjunk, minden visszaút nélkül. A szőnyeg pedig következetesen halad a hálószoba felé s ha nem figyelünk, betolakszik az ajtónyílásba, ami azzal jár, hogy az ajtót nem lehet többé becsukni. Már azt is feltételeztük, hogy a haladás irányának némi köze lehet a szőnyeg fonákén kitapinthatóan érzékelhető szövésmintához. Hiába fordítottuk meg azonban a delikvenst, a mozgás iránya megmaradt. Hasonlóan makacs magatartással találkoztunk a lakás többi részében. A különálló szőnyegek nemcsak előre vagy hátra haladnak, hanem forognak is. Teljes napon át egész tekintélyes szöget zárnak be titokzatos elmozdulásukkal. Ennek a jelenségnek történelmi múltja is van. Kétszáz esztendővel ezelőtt az egyik bajorországi kastélyban szolgálatot teljesített főkomornyiknak ugyancsak sok gondot okoztak a mászkáló szőnyegek. Erről úgy vettünk tudomást, hogy az illető Herr Diener szolgálatának nevezetesebb emlékeit önéletrajzában adta ki és egész fejezetet szentelt annak a megfigyelésnek, hogy a tekintélyes méretekkel rendelkező főúri hajlékban az érthetően nagy számban jelen lévő szőnyegek örökös mozgásban voltak és ezzel állandó gonddal és szünet nélküli tennivalóval látták el a nagyszámú személyzetet. Az ügy titokzatosságában elmélyülőnek talán némi vigasztalást nyújt, hogy nem a szőnyegek az egyedüli élettelen lények, amelyeket mozgással vádolnak. Földünk számos pontján s így inkább sík, sivatagi területen könnyebben megfigyelhető, ha valami elmozdul, sőt ebben az esetben a helyváltoztatásnak nyomát is lehet látni. Bölcs könyvek beszámolnak róla, hogy a kaliforniai Death Valley Racetrack-nak elnevezett területén néhány szikladarab örökös vándorlásban van. Mindezt fényképek is bizonyítják, a több száz láb hosszúságú nyommal, amit ez az önmagával állítólag tehetetlen kő az idők folyamán maga mögött húzott. A terület látszólag agyagos, ezúttal durván repedezett az általános szárazság miatt. Hivatalos adatok bizonyítják, hogy a Death Valley helyenként 300 lábbal a tengerszint alatt, Amerikában nemcsak a legalacsonyabb, de legszárazabb és egyben a legforróbb hőmérsékletű pontja is. Nevezett szikladarab a kép előterében nagyjából négyzetalakú, így rátekintésre 30-40 kiló súlyúnak becsülhető. Hogy mozdult el ez a tekintélyes kő önmagától? A terület teljesen sík, a legkisebb lejtés nélkül. Nehéz elképzelni, hogy valaki tíz évenként titokban eljön ide, hogy néhány centiméterrel elmozdítsa a követ, csak azért, hogy valami ismeretlen jövőbeli megfigyelőnek ezzel fejtörést okozzon. És nemcsak itt, hanem egyidejűleg a világ számos, sokszor elég távoli pontjain is, beleértve a Holdat, ahol a hivatalos fényképek több ilyen elmozdult sziklát tartanak számon, a hozzátartozó nyomcsíkkal együtt. A magyarázat nyilvánvalóan valahol máshol van elrejtve. Dr. Robert P. Sharp, a California Institute of Technology geológus professzora hét éven át tanulmányozta ezt a kérdést. Harminc "mozgó" sziklát tartott számon. Volt köztük olyan, ami egy év alatt 690 lábnyi utat tett meg. Volt olyan, amely egyenes irányban haladt, míg a másik elkanyarodott, sőt olyan is, amelyik visszatért a kiindulási pontra. Sharp professzor szerint az egyedüli magyarázat a ritka esőben csúszóssá vált agyagfelület és az erős szél kölcsönös együttműködése lehet. A magyar nyelvkincsnek szava is van az ilyen esetre: vándorkő. Görgeteg. Most már csak az van hátra, hogy valaki jelentkezzék a "vándorszőnyeg" szóval._________________________ D AMERIKAI Magyar Hírlap
