Amerikai Magyar Hírlap, 1994 (6. évfolyam, 1-50. szám)
1994-10-21 / 40. szám
Dózsa mennybemenetele JMaGYARKODÁS ma nálunk a divat - hangzott el a megjegyzés Budapesten, amikor arról esett szó, hogy a főváros mindkét operaszínpadán Erkel-darabbal nyitották a szezont. Mert az még csak hagyján, hogy az Operaházban a Bánk Bánt mutatták be, hiszen az már mélyen gyökeredző hagyomány. Királyi, nemesi díszes szereplőgárdája is jobban beleilleszkedik az újraéledt urambátyámos, vitézes világba. Tiborc panaszán meg legfeljebb átsiklanak a kényes úri fülek... De hogy már az Erkelben is Erkelt játsszanak! Erkel Ferenc Dózsa György című operáját a Kiegyezés évében, 1867 április 7-én mutatták be a Nemzeti Színházban. (Ugyanabban az évben, június 8-án hangzott el először Liszt Koronázási miséje a Mátyás templomban, ahol Erkel is jelen volt.) Erkel "új hangának" nem volt átütő sikere - sokan Wagneri hatást véltek fölfedezni benne, mások azzal vádolták a szerzőt, hogy "félremagyarázta Jókai koncepcióját, Szigligeti librettóját, különösen célozva itt olyan jelenetekre, mint a parasztok vérlázító indulója, Lőrinc prédikációja, és nem utolsó sorban a művet mintegy megkoronázó apoteózis, amelyben Dózsát a szerző igazi népi hőssé avatja" -írja Németh Amadé Erkel-életrajzában. Történt pedig Dózsa "égbeemelése" akkor, amikor az ország a magyar király koronázására készült. Hát csoda, ha nem fogadták lelkesen? Egy felvilágosultabb kritikus így ír: "Erkel e legújabb művét... csak később, több hallás után fogja méltányosan megítélhetni és érdeme szerint megtapsolhatni a közönség." Két dologban mindenki egyetértett: a kiállítás pazar és a megszólaltatás hibátlan. A mostani előadás kapcsán magam is hasonló véleményt alkottam (még mielőtt fellapoztam volna az életrajzi könyvet). A Dózsa valóban nem tűnt olyan dallamosnak, mint a Bánk Bán vagy a Hunyadi László, de köztudott, hogy a zene élvezetéhez annak ismerete is nagy részben hozzájárul. Igaz, hogy Verdi dallamait már másnap reggel dúdolták az olasz péklegények és boltos-inasok, de én még jól emlékszem diákkoromból, hogy valahányszor kedvenc énekesemnek új lemeze jelent meg, mindig gyengébbnek tűnt, mint az előzőek, csupán azért, mert ismeretlen számokat tartalmazott. Többszöri hallás után "ismerőssé", s ezzel kedvesebbé is váltak az új melódiák. A kiállítás viszont most is pazar volt (díszlet: Csikós Attila, jelmez: Vágó Nelli), és Tóth János rendező is remekelt. Bándi János erőteljes, hiteles Dózsa Györgyöt alakított, emlékezetes volt Martin János a király, Kálmándi Mihály Zápolya, és Kukely Júlia Rózsa, Dózsa menyasszonya szerepében. Pitti Katalin pedig olyan magávalragadó színpadi jelenség - úgy hangilag mint sugárzó szépsége okán - amelyhez hasonlót ritkán látni magyar színpadon. A "magyarkodás" vádjára éppen ez a rendkívül tehetséges fiatal énekesnő válaszol meg ékesen az Operaélet szeptember-októberi számában. A riporter kérdésére válaszolva, így nyilatkozik:- Az évad egyetlen igazán jelentős eseménye számomra a Dózsa György bemutatója volt. Amellett, hogy Erkel zenéje és az én szerepem (Csáky Laura) egyaránt nagyon szép, a szerep rengeteg, az operától elvonatkoztatható gondolatot is ébresztett bennem. Dózsa György és Csáky Laura sorsa tipikusan magyar sors, és magyarságunkat mindig vállalni kell, hiszen csak a szellemi erők összefogása mentheti meg ezt az országot. Küzdeni kell a haza érdekeiért, a szellemi, kulturális értékekért, hiszen korunkat világválság és az emberi értékek folyamatos pusztulása jellemzi. Csáky Laura számomra nem csupán egy szerep; nagyon könnyen tudok vele azonosulni, hiszen a műben ő a magyarok lelkiismerete, akinek hazaszeretete példamutató. A haza számomra is magasztos fogalom; többször is elmehettem volna az országból, hiszen hívtak, de engem minden ideköt. Nehéz darab a Dózsa, rendszer legyen a talpán, amely engedélyezni merte a bemutatását! 1867-ben királyt készültek koronázni, nem parasztvezért - mindent akartak hallani, csak azt nem, hogy a nemesek jogtalanul bitorolják előjogaikat,"hiszen azok között, kik hatalmuk alatt állnak, hányán vannak, kik észben, bátorságban, bölcsességben, lelkűk erejét és helyénvalóságát tekintve, sokkal különbekr (részlet Dózsa ceglédi beszédéből). De a mű a "népi demokráciában" sem talált osztatlanul lelkes fogadtatásra: egy 1952-es dokumentum szerint "Jókai és Szigligeti szövegkönyve, Erkel zenéjére romantikus-érzelmes Dózsa-arcmást ad, amely ellenkezik nemcsak a magyar nép Dózsa-elképzelésével, hanem a történelemmel is." Az ötvenes évek vezetése a szkeptikus, sötét tónusú Dózsaoperában nem találta meg azt a romlatlan, plebejus népvezért, akit a maga politikai céljaira használhatott volna fel. Arról nem beszélve, hogy Isten neve szinte percenként hangzik el az operában, ami akkoriban nem volt jó pont. El is maradt a felújítás. Dózsa brutális, kegyetlen halálát elrettentő példának szánta Zápolya, amely századokra elriasztja a népet a lázadástól. Meztelenre vetkőztetve trónus formájú durva fa karosszékbe ültették, majd izzásig hevített vasabroncsot nyomtak a fejébe. Ezután Dózsa testőrségének kiéheztetett tagjaival haraptattak egy-egy húscafatot az elítélt testéből. Ezt a méltatlan, csúf halált változtatja mennybemenetellé a papok Te Deum kórusa, amit Nemeskürty István így ír le: "Figyeljük meg hogyan alakul át a döbbenetes kínzás, a tüzes koronával való koronázás eksztatikus vallási őrjöngéssé. A megkín(Folytatás a 6. oldalon) 4 1994. október 21. HOGY MIK VANNAK!! "Tövismadarak" Rómában Megtért a bűnbeesett plébános Az egész olasz sajtót bejárta az itáliai Raffadali plébánosának különös története. A híres Tövismadarak című regényben sem volt annyi fordulat, mint amennyi vele néhány hónap alatt megesett. A harminchárom esztendős pap az év elején a templomban ismerkedett meg Sonia Lo Prestivel, a nála hat évvel fiatalabb hittan tanárnővel. Rövidesen már az egész falu beszélte - nem ok nélkül - hogy kettejük között másfajta a viszony, mint a pásztor és egyik báránykájának kapcsolata. A Ninninek becézett Antonio Carcione szakított hivatásával, az egyházi szolgálattal, és a pár először Rómába, utána pedig Ceranovába költözött, ahol Sonia rokonai éltek. Itt esküdtek össze április 23-án. Miután sehol sem kaptak munkát, hazaköltöztek a feleség szüleihez. De a falu megint beszélni kezdett, és tudni vélték, hogy a kis ház nem a boldogság és egyetértés fészke. Mind többet veszekedtek, és három hónap múltán már szét is költöztek. A viszály okáról egyikük sem nyilatkozott, ám az ex-pap kijelentette: a plébánosi hivatás sokkal jobban tetszett neki a házasságnál. Kéréssel fordult püspökéhez, Monsignor Giuseppe di Marcohoz, aki megértőnek mutatkozott. "Úgy gondolom, Isten misztériumaihoz tartozik - mondotta az ügyről - hogy valaki eltéved az életben és hibázik, de azután valamilyen sugallatra mégis képes visszatérni hivatásához." így is lett, páter Ninni visszatért az egyház kötelékébe. Mindenesetre a bűnbánó plébánost másik községbe helyezték, nehogy újból kísértésbe essen. Dr. Oszlányi Miklós CONSOLIDATED TAX SERVICE Adóügyek, Notory Cím: 234 S. Electric ave. Monterey Park, CA 91754 (213)661-5392 (818)570-9740 Lesz böjtje a nagy lakomának, Lesz új vezér és új Dózsa, Sebő pajtás, ne köpködj: megvált Bennünket a Dózsa trónja. • • Örök magyarság Pár nappal ezelőtt módomban volt megtekinteni egy magánvállalkozásban Budapesten készített videofelvételt öreg katonák találkozójáról. Tudni kell, hogy az idei nevezetes év, miután fél évszázaddal ezelőtt zajlott le a magyar fővárosban az utolsó hadnagyavatás. Az utóbbi évtizedekben sokat támadták az új tisztek hagyományos eskütételét, amely a "katonanemzet vagyunk" mítoszát igyekezett fenntartani. A vélemények valóban mindig megoszlanak, azt azonban el kell ismerni, hogy a honvédelemre felesküdött fegyveres alakulatok mindig megkülönböztetett tiszteletben részesültek a mi kis hazánkban. A lepergett ezeregyszáz esztendő alatt a magyarnak valóban gyakran kellett fegyvert ragadnia szülőföldje védelmében. Mindig is aránytalanul sokan áldozták életüket és ezt a polgári lakosság hátsó gondolatok nélkül méltányolta. Nem lehet csodálkozni, hogy a szovjet megszállás és a kommunista rendszer uralmának időszakában valóban tűzzelvassal, sőt vérrel irtották ezt a katonaszellemet, aláásták a hazáját védő honvéd tekintélyét, mert jól tudták, hogy mindez ellenük irányul. Amikor Magyarország felszabadult a legutolsó katonai megszállás alól és az egypártdiktaturát többpárti demokratikus rendszer váltotta fel, végre megkaphatták a jogos elismerést mindazok, akik életüket szentelték a haza fegyveres védelmében és nem lettek többé a gúnyolódás célpontjai. Magyarországon 1830 óta a Ludovika Akadémia végezte a tisztek képzését. Az intézet nevét I. Ferenc neje, Mária Ludovika királyné után kapta. Az Akadémia jelmondata "A Hazáért mindhalálig!" volt. Közben sok víz lefolyt a Dunán. A társadalom hangulatának hullámverésében felszínre kerültek gúnyolódó indulatok, destruktív megbélyegzések és a tervszerű rombolás számos egyéb megnyilvánulása. A Ludovika Akadémia azonban állt és évről évre büszkén bocsátotta szárnyra az új hadnagyokat, akikből sok névtelen hivatalnok is lett, de közülük ezrek neve került fel a hősi halottak emlékét megőrző emléktáblákra. A Gondviselés megengedte, hogy a magyar nemzet ismét magasra emelheti az öreg katonák tiszteletét. Egy pillanatig sem kétséges, hogy ez sokaknak nem tetszik. A kommunista nevelés maga után hagyta kis szellemi gnómjait, akik folytatólagosan tehetetlen gyűlölködéssel szeretnék fontosnak tartatni magukat. Nos, az idei év, a sors különös fintorának kíséretében, éppen 1994-ben részesítette ezeket néhány kellemetlen élményben, amikor el kellett tűrniük az öreg katonák néhány napos ünnepi szerepét, önzetlen és hálátlan áldozatvállalásuk országos elismerését. Az történt, hogy az egykori tisztképző főiskola utolsó hadnagyavatásának ötven éves fordulójára, mint az ángolnák a Sargasso-tengerbe, úgy gyűltek össze a világ távoli pontjairól is a koros honvédtisztek egykori avatásuk színhelyére, a Ludovika jelenlegi jogutódja, a szentendrei Kossuth Lajos Katonai Főiskola falai közé, ahol átvették aranydiplomáikat. Reggel a budavári Koronázó Mátyás templomban ökumenikus istentiszteleten vettek részt. Az ünnepség a Hadtörténeti Intézet díszudvarán folytatódott, ahonnan autóbuszok szállították ki a nagy katonai találkozó részvevőit Szentendrére. Közben alkalom nyílt rá, hogy a régi bajtársak a fehér asztal mellett is kicserélhessék az elmúlt évtizedek mind megannyi, sokszor igen megrázó élményét. A jelenlegi évforduló tulajdonképpen több volt az ötvennél, mert jelen voltak a mostani találkozón, az első ilyenen a háború befejezése óta, a 60, 65, 70, sőt 75 évvel ezelőtt avatottak közül a még életben lévők. Az itt—ott bizonytalankodó amatőrkézben tartott kamera képsora végigkísért minket az ünnepi eseményeken. Megható volt látni a sok tiszteletben megőszült öregurat, akik előtt a haza végre lerója tiszteletét. Leírhatatlanul biztonságot sugárzó élmény volt látni a sok idős öregurat (igenis, büszkén írjuk az "urakat" a proletárdiktatúra eredménytelenül gyűlölködő évtizedei után), egyik-másik megőszült élete párját is magával hozta. Mi volt ennek a találkozónak a legmegrázóbb, de egyben legtöbb erőt sugárzó tanulsága? Eszünkbe jut az egykor nagyhatalmú főkommunista, Gerő Ernő megállapítása valamikor a negyvenes évek végéről. "Csodálat és elismerés a magyar középosztálynak" - mondta a spanyol polgá háború egykor véreskezű, kegyetlen parancsnoka. Szavait azok felé irányította, akik olyan hősiesen viselték az akkor tervszerűen rájuk irányított csapásokat úgy, hogy közben mindvégig állva maradtak. Ez a legyőzhetetlen örök magyarság sugárzott ennek a monumentális találkozásnak minden eseményéből, amelyhez a hátteret a Horn-kormány adta. Az a magyarság, amely ezerszáz év óta él itt, ezen a földön és nem tudja megtörni, elpusztítani semmi vihar! Lehet hirdetni, erőszakosan terjeszteni a kozmopolita szellemet, de a nemzeti érzést nem lehet kipusztítani. Ez sugárzott a számos érett arcról a történelmi templomban, az istentisztelet alatt. A Hadtörténeti Intézet díszudvarán a Himnuszt éneklők büszke testtartásából. A felszólalásokból, a hozzászólásokból. Mert "pártok" jönnek és mennek, de az örök magyarság marad.
