Amerikai Magyar Hírlap, 1993 (5. évfolyam, 31-51. szám)

1993-12-24 / 50. szám

Kellemes KARÁCSONYI Ünnepeket és ÚJÉVET kívánok üzletfeleimnek és barátaimnak Triangle Jewelers Chandli Sándor tulajdonos 607 S. Hills Street, Suite 633 Los Angeles, CA 90014 10131 R26-1674 Békés, boldog Karácsonyt és szerencsés Újesztendőt kívánunk a Magyar Hírlap munkatársainak és olvasóinak: Makk Imre és Éva, valamint fiúk, A.B. Makk és felesége Beverly Hilton Hotel 9876 Wilshire Blvd., Los Angeles (310) 274-7777 Jézus születése a szeretetet ünnepe, ez alkalommal béküljünk meg egymással, fogjunk össze szülőhazánk érdekében. Szeretetteljes ünnepeket kíván JOE és VICTORIA MIKÓ Kellemes ünnepeket kívánunk minden kedves ügyfelünknek, ismerősünknek, barátunknak Tamás és Miklós IN TEREX EXPORT (310) 634-9256 vág} (805) 527-4006 Kellemes karácsonyi ünnepeket és áldásos, békés, gazdag Újesztendőt kívánunk sok szeretettel barátainknak, ügyfeleinknek és minden kedves honfitársunknak DR. PETER VIRÁG Attorney at Law 16000 Ventura Blvd., #214 Encino, California 91436 (818) 382-3666 UDVARDY MIKLÓS: Egy karácsony... (Folytatás a 19. oldalról) pcdőkkel, pokrócokkal. Ha on­nan kilőne valaki, a válasz láng­szóró tüze lenne, s mind ott vesznénk! Másnap reggel osz­tottuk volna ki a szerepeket: ki mit csinál, hogy az SS-ekkel el­bánjunk, de az oroszok meg­előztek bennünket két ágyúlö­véssel. Egy kis 80 mm-es ágyú­val kilőtték a harmadik emeleti német osztagot, a második grá­nát a kapualjai lőtte ripityává, a két SS-katonával és ágyújukkal együtt, a mi lakásunk fala is le­omlott, Apám a törmelék alatt, lábatörötten... Le az óvóhelyre, most már ko­molyra vált a helyzet. Apámat a szomszédos patikus (aki szintén a mi óvóhelyünkön vendégeske­dett) ellátta, bekötözte. Mind az óvóhelyre szorultunk. Odafent az ostromló ukránok harci éne­ke hangzott, annyira, hogy be­­léni' ésődött a dallama. Később, a;, ostrom után, ez a dallam kí­sért, olyannyira, hogy mondva­csinált magyar szöveggel kezd­tem dúdolni: Várjuk, várjuk, kimegy-é a muszka, Mindenünk elvitte - Sose jöj­jön vissza! Pár órával a belövések után a vörös hadsereg elfoglalt ben­nünket. Hogy mi lett a németek­kel meg a szegény magyar csen­dőrkatonákkal, nem tudom. A minket elfoglaló tatárképű, fer­deszemű tiszt Kniezsa profesz­­szor szavainak hitt, hogy itt nincs elbújt német és - Davaj csaszi! - csak az óráinkat vitte el emlékül. *** Másnap reggel az orosz front mögött találtuk magunkat. Az első benyomás nem volt valami kedvező: minden férfit kivittek a "frontra", segíteni. Rudi öcsém és magam gránátokat kellett ci­peljünk egy kiságyéhoz: igen ám, de egy utcakereszteződé­sen át, amit a németek lőttek. Hanem megúsztuk: a magyarok Istene megsegített baj nélkül. Most még jobb segítség jött uk­rán trén-osztag képében, akik az udvarunkba telepedtek és minket, az óvóhely férfilakossá­gát, befogtak "konyhásnak". Főfeladatunk a tüzelő beszer­zése volt, noha krumplipucolás és ilyenféle is ránk hárult, vi­szont a kondér alján odasült jó­adag maradékot elvihettük a pincénkben éhező családoknak. A tüzelő beszerzése abból állt, hogy az őrmester felvitt bennün­ket egy lakásba, a bakancsával szétrúgta a bútorokat, és össze­szedetté velünk a darabokat, tüzelőül. A szomszéd patika egész berendezése is áldozatul esett, viszont az erkélyeken tá­rolt tölgy- vagy bükkfahasábok nem érdekelték. Évek múlva, Kanadában lakva, értettem meg, hogy a jó őrmester nyilván Uk­rajna északi, már a fenyőövben lévő vidékéről származhatott, ahol csak a puha fenyőfát hasz­nálták tüzelőnek, mint Észak- Kanadában is! Azt sem értettük meg, csak jóval később, hogy a jó ukrán őrmester minden "zöldsapkás", vagyis foglyot gyűj­tő tábori rendőrosztagot kicbru­­dalt, mielőtt minket elvitt volna! Mivel nappal a németek még lö­völdöztek, vízért este küldtek bennünket. Akkorra azonban én már olyan C-vitamin-hiányban szenvedtem, hogy éjjelre megva­kultam ("farkasvakságom" volt). Úgy mentünk tehát vízért a fél háztömbnyire lévő ház pincéjé­hez, hogy elől ment Rudi öcsém, utána a vállát fogva én, a vaksi. Itt egy pincében a vízhi­ányban szenvedő lakók kutat ás­tak az ostrom alatt és a kútgö­­dörből tudtunk vedrekkel vizet meríteni. *** 1945. február 14-én véget ért az ostrom. Előző éjjel a vörös hadsereg gyűrűjébe szorult és már kb. 10.000 főnyire leapadt német haderő parancsot kapott, hogy törjenek ki a Hűvösvölgy felé, a felmentő csapatok a Hárshegy túloldalán majd egye­sülnek velük. Ez Hitler egyik borzasztó hazugsága volt, való­jában a németek sohase jutottak többé Budapest közelébe. A ki­törő németek a Hűvösvölgy kö­zepén haladva, a környező dom­bok kereszttüzében szinte hi­ánytalanul elvéreztek. Akkorra a mi helyzetünk az volt, hogy a konyhás teendőket délelőtt elvégezve, délután sza­badnaposok lettünk Rudi öcsémmel együtt. Első útunk a Vérmező mellé vezetett - romo­kon, kiégett villamosok testén át-ahol egy 5 emeletes bérház­ban lakott Say Géza nagybá­tyánk. Hanem a házat füstölög­ve, égve találtuk. A szomszédok­nál kérdezősködve megtudtuk, hogy a lakókat az oroszok ki­szabadították és a Hűvösvölgy­ben vannak egy villában. No, odamentünk. A Szénatértől a Hűvösvölgyig az előző éjjeli mészárlásának lettünk tanúi. Százával, ha nem ezrével hever­tek a német holttestek, freskóvá lapítva a véres hóban az utánuk nyomuló orosz tankok hernyó­talpai alatt! Útunk azonban nem volt veszélytelen. Ahogy az Olasz Fasorban bandukoltunk, hirtelen egy keresztutcából gép­puskatűz riasztott meg: ott ép­pen besáncolt németeket füstöl­tek ki! Szerencsésen épkézláb értük el a Vérmezőnél meg­mentett szegény lakókat, köztük Rudi nagybátyját, feleségestül. Ők elmondták, hogy a bérházat a németek szállták meg, az oro­szok a tetőkön át, fentről ostro­molták, emeletről emeletre ha­ladva lefelé. Mikor a pincéhez értek, a németek felgyújtották a szenespincét, nem bánva, hogy a többi pincékben meghúzódott civil lakosság megfulladt volna a füsttől, ha az ostromló oro­szok meg nem mentik őket. Gé­za bácsi lakása a legfelső emele­ten még nem szenvedett kárt a lassan felfelé izzó-égő falaktól. A főlépcsőház égett, de a cse­­lédlépcsőház csigalépcsőjén dél­utánonként lehurcoltuk a búto­rait, onnan egy targoncával biz­tonságba helyezve - még a nagy zongorát is lehoztuk, de ahhoz már négy ember kellett. A nagy­bácsi - a régi világban miniszteri osztálytanácsos - köztisztviselő, hálából beszervezett bennünket az új budai adminisztrációba! (Jövő héten folytatjuk) JACK HAHN: Karácsonyi történetek (Folytatás a 12.oldalról) lók, de mintha valami hiányoz­nék... Néhány óra elmúltával min­den elcsendesedik körülöttem. Eloltom a villanyt, az ablakhoz lépek. Sötét, kristálytiszta éjsza­ka néz szembe velem. A csilla­gos égre pillantok és ekkor öl­ük eszembe, mi hiányzott egész nap. Amit 9 éves koromban há­rom hétig, minden este énekel­tem az Andrássy-úti színház­ban: Mennyből az angyal lejött hoz­zátok, pásztorok, pásztorok... BEKE GYÖRGY Oltár a Vigyázó szikláján (Folytatás a 7. oldalról) romániai kormányzat teljesen szabaddá tette az abortuszt. A sajtó valósággal uszít. A Romá­niai Magyar Szóban egy cikkíró az abortuszt a lelkiismereti sza­badság megnyilvánulásának ne­vezte. Prédikációban kellett szembcszállnom ezzel a rombo­ló, hazug szemlélettel. 5. - Erdélyben talán még az anyaországnál is gyakoribbak a különböző felekezetűek házas­ságkötései. Sokszor hallottam Szakács Lajosi arról prédikálni, hogy az ökumenét mindeneke­lőtt az ilyen családokban kell megvalósítani. Ne vitákban őröl­je föl türelmét, kedvét a katoli­kus, református, unitárius, vagy evangélikus házastárs, hanem mindegyik a maga felekezetének szépségeit mutassa meg házas­társának. Közös találkozást hir­detett Krisztusban. Megmutatni a felekezetek eré­nyeit, szépségeit: évek óta öku­menikus miséket, istentisztele­teket tartanak Kolozsvárott, egész Erdélyben. A Györgyfalvi negyed templomában prédikált Ferenczy Miklós refonnátus, Kiss Béla evangélikus lelkész. Szakács Lajos plébános pedig nemrég a debrecenit mintázó, nevezetes kétágú templomban, reformátusoknak hirdetett igét. Aligha véletlen, hogy Erdély­ben alakult meg, nem sokkal az 1989-es temesvári népfölkelés után, a Romániai Magyar Egy­házak Szövetsége. Elnöke Tőkés László nagyváradi református püspök, másik vezetője Czirják Árpád kolozsvári római katoli­kus kanonok, a Szent Mihály­­tcmplom plébánosa lett. Remény címmel házi újságot adnak ki, a ’89-cs decemberi változások hangulatában, a Györgyfalvi negyed katolikus fiataljai.- Ök kezdeményezték. így is meg akartak szólalni - hárítja el az elismerést. Szakács Lajos fia­taljai a tanulástól, vívódásuktól elérkeztek az önálló, közös cse­lekvésig. Plébánosuknak éppen csak irányítani kell őket. Meg hát vállalni velük, mond­juk, a kirándulások kellemet­lenségeit. Elcsúszást a sziklaol­dalon, bokaficamot, hasonlókat. Nyaranta két kirándulást is ren­deztek. 1988-ben például az 1800 méternél magasabb Vigyá­zó csúcsára másztak föl. Ott pe­dig egy sziklát oltárnak rendez­tek be, gyertyát gyújtottak rajta. Szakács plébános úr tábori mi­sét mondott. A kolozsvári fiata­lok buzgón énekeltek. Mikor hátrafordultak, egy juhnyáj lege­lészett mögöttük. A román pa­­kulárok levették a kucsmájukat, botjukra támasztott kezüket ösz­­szekulcsolták, és magukban, a maguk nyelvén, a maguk imáját mondták. Mise után a gyertya ott ma­radt a sziklán, a völgyből hozott virágokkal együtt... T T I—---------------< [20J^£22^ p 1993. december 24j

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom