Amerikai Magyar Hírlap, 1989 (1. évfolyam, 1-24. szám)
1989-06-02 / 13. szám
EGRI GYÖRGY Tizenkét dühös ember Hadd avassam be Önöket is a családi titokba. Ez a cikkem nem tetszik, illetőleg biztos, hogy nem fog tetszeni feleségemnek, aki kézirataim első olvasója. Ő ugyanis mindig azzal érvel, hogy az emberek nem szeretik, ha az író általában sokat filozofál. Személyesen én inkább meséljek, hiszen olyan mulatságos történeteket tudok leírni. Dehát mit csináljak, ha állandóan olyan témákkal találkozom, amelyek filozofálásra, gondolkodásra késztetnek; és erről rögtön eszembe jut egykori mesterem és szerkesztőm, Kellér Andor tanítása, aki azt mondta:- Fiam, ha valami érdekessel találkozik és cikket ír róla, azonnal dobja el a kéziratot. Ami az ember első reakciója bármilyen értesüléssel kapcsolatban, az nem méltó a megörökítésre. Második, vagy harmadik nekirugaszkodásra jönnek csak a figyelemre méltó gondolatok. HÁROMSZOR IS ELOLVASTAM az újságban megjelent cikket, amely arról szólt, hogy a felsőbb bíróság fellebbezés alapján újra tárgyalt egy gyilkossági pert és fenntartotta az első fokú zsűri határozatát. Első reakcióm körülbelül ez volt: Nagyon helyes. Életfogytiglanra ítéltek (egyelőre Kanadában sem létezik halálos ítélet) egy jelenleg 25 éves fiatalembert, aki 8 évvel ezelőtt szörnyű szexuális gyilkosságot követett el. Akkor 17 éves volt. Nem lehetett valami nagyon konszolidált ifjú, mert éjjel fél háromkor egy vadidegen épület lépcsőházában aludt. Áldozata csinos 33 éves fiatal nő volt, akinek a késői szokatlan hazatérésre különös oka volt. Aznap avatták ügyvéddé és barátai vendégséget rendeztek a tiszteletére. A lépcsőházban felébredő fiatalember kést rántott elő, leszúrta, a nemi erőszakot már a haldokló nőn követte el és azt követően a holttestet szétkaszabolta. Gondolom, mindenki egyetért, hogy az ítélet nemcsak igazságos, hanem inkább túl enyhe. A vádlott egyetlen pillanatig sem tagadott, annak ellenére, hogy letartóztatására csak két évvel később került sor, mert a rendőrség természetesen ragaszkodott az alapos tárgyi bizonyítékokhoz. Ez volt első reakcióm a hírről, ami néhai Kellér Andor szerint még a nyomdafestéket sem éri meg. **** Most az áttételes reakciók. A felsőbb bíróságnak azért kellett újra tárgyalni az ügyet, mert a vádlott védője (ismét csak egy fiatal ügyvédnő) a tárgyalás folyamatában állítólag súlyos szabálytalanságokat fedezett fel. Nem hiszem, hogy nagyon tévednék, ha a védőnőt valami nagyképű és erőszakos amerikai fiatalnak képzelem el, aki az ügyvédségi szakmában nem az igazságszolgáltatás egyrészét látja, hanem a mindenáron való karrier-elérés egyik legbiztosabb lehetőségét. Es egy ifjú ügyvéd annál nagyobb sikerre számíthat, minél képtelenebb érvekkel, magyarázatokkal háborítja fel a vádhatóságot, a bírót, a társadalmat. Az ő érve, hogy a tárgyalás után bekérette az eljárás költségszámláit. (Mi köze ennek ahhoz, hogy bűnös-e a vádlott, vagy sem?) Ebből megállapította, hogy a 12 zsüri-tag a tárgyalás estéjén, tehát a vacsoránál, amit tanácskozásaik közben ettek meg, 6 töményitalt és 6 hét decis üveg bort fogyasztott el. Ezzel, érvel az ügyvédnő, megsértették a törvény előírását, amely a vádlott bűnösségét, vagy bűntelenségét a zsűri józan véleményére alapozza. Ahol italt fogyasztanak, ott a zsűri nem józan. A jog pedig olyan dolog, hogy a szavak néha fontosabbak a tényéknél. Az ügyvédnő szerint új tárgyalást kell lefolytatni teljesen józan zsűrivel, amelyik nem fogja elhinni a vádlott beismerő vallomását, már csak azért sem, mert védence közismert hazudozó. A zsűri-tagok, a 12 dühös ember, természetesen mélységesen fel vannak háborodva. Hiszen úgy érzik, hogy a nyegle, szemtelen ügyvédnő alaptalanul rágalmazza őket és a társadalom előtt rossz színben tűnnek fel. Ez az aggodalmuk ugyan felesleges, mert a másodfokú bíróság a következő eredményre jutott: A 6 tömény italt a 4 rendőrségi tisztviselő fogyasztott el, akiknek az volt feladatuk és megbízatásuk, hogy a zsűrit az egész tárgyalás alatt állandóan őrizzék. Ugyanezek még az 42 deci bor fogyasztásából is kivették a részüket és végső fokon csak arra a következtetésre lehet jutni, hogy a zsűri-tagok vacsorájukhoz átlagosan 3 deci bort ittak meg. Az is kiderült, hogy nem is az ivós vacsora estéjén hozták meg döntésüket, hanem másnap délelőtt. Ezzel az ügy tulajdonképpen be is fejeződne, csak éppen a filozofáló emberben felvetődik a kérdés. Mi a védő feladata, szerepe és erkölcsi kötelessége - nem ügyfele - hanem a társadalom védelmében? Az újság megszólaltatta az egyik zsűri-tagot, aki egyszerű ember lévén elég ízesen fejezte ki magát és meghatározta, mit válaszol, ha a közbizalom mégegyszer zsűri-tagsággal bízza meg. A kifejezést nehéz pontos magyarságra fordítani, de valami olyasmi van benne, hogy legközelebb az menjen zsűri-tagnak, akinek a jó édes anyukája Sanghajban volt bártáncosnő és... Igaza van. Eljutottunk tehát oda egy új hőbörgő ügyvédnemzedék ügyeskedése következtében, hogy nem a vádlott perét tárgyaljuk, hanem a zsűri-tagok erkölcsi magatartását, még pedig felrúgva az eddigi jogszokásokat, amelyek szerint mindenki ártatlan, míg bűnössége bizonyítva nincs. Az ügyvédnő szerint a tárgyalás ott kezdődik, hogy minden zsűri-tagnak igazolnia kell tökéletes karakterét, hogy soha nem ivott meg egy korty italt, soha nem csalta meg házastársát, naponta háromszor elmondja a Miatyánkot, nem ver fenekére a gyerekének, vagyis jogosult a társadalom képviseletére, mert olyan tökéletes polgár, amilyen a társadalomban egyáltalán nem található. Ha mindezt nem tudja kétségen felül igazolni, úgy teljes joggal kitehető a társadalom közmegvetésének. Zsűritagnak csak az való, aki egyáltalán nem törődik azzal, hogy másoknak mi a véleménye róla. Az erőszakos, törtető, ám buta ügyvédnő talán felmérni sem tudja, hogy saját foglalkozása, hivatása, saját jövője alatt vágja a fát, ássa ki a talajt. Ügyvédi foglalkozásra ugyanis csak addig van szükség, amíg a társadalom minden egyede megegyezik néhány alapfeltételben. Ez pedig az, hogy a társadalmi felépítés és a társadalmi szerződés szent és minden megnyilvánulás ezen alapszik. Ha egy ügyvéd azzal kívánja megvédeni a rábízott ügyfelet, hogy körülötte a társadalom annyira romlott, hogy nincs joga ítéletet mondani senki felett, akkor ez már nem védő, hanem támadó, aki életünk szervezettségét akarja szétzilálni és tulajdonképpen már önmagában veszedelmesebb bűnöző, mint akit a bíróság előtt képvisel. Az ügyvédlányka mindezt nem gondolja végig. Úgy véli, minél többet szerepel neve az újságban és minél többen csóválják meg fejüket - hogy, nahát ez a fruska nagyon ügyes, hogy ilyeneket tud kitalálni - annál nagyobb jövő előtt áll. Pedig az igazság ennek a fordítottja. Még egy néhány, vagy néhány tucat, néhány száz hasonló érvelés és nem lesz szükség ügyvédekre, mert az ügyvéd az igazságszolgáltatás egyik produktuma és az igazságszolgáltatást pedig sikerülni fog ilyen karakter-gyilkolásokkal, rágalmazásokkal, kellemetlenkedésekkel megbénítani és ennek következtében megszüntetni. Erre az ügyvédnőre különösebben személy szerint nem is haragszom. Foglalkozásának tisztessége és tisztelete érdekében szeretném csak, ha sürgősen megfosztanák a diplomájától. FERCSEY JANOS Kézfogás a Keleti Fronton Az AMERIKAI MAGYAR HÍRLAP fax-száma (telefax): (213) 650-1342 A marxizmus olyan, mint egy elnyűtt, ócska ruha, egyszerűen el kell dobni, mondta Fang Lizhi, a disszidens asztrofizikus professzor, akit a világsajtó elnevezett "a kínai Szaharovnak". Könyve a marxizmusról, "a múlt század használhatatlan teóriájáról" a napokban jelenik meg Nyugat-Németországban. A "keleti csúcs" két főszereplője, Deng Hsziao-ping és Mihail Gorbacsov valószínűleg emlékezett a professzorra, kézfogás közben. (Nem ölelkeztek, csak kezet ráztak, talán azért, nehogy a másik tőrt rejtegessen... mondta egy kínai megfigyelő.) A két kommunista óriás vezetője mindenesetre megegyezett abban, hogy gazdasági reformok elkerülhetetlenek, ha meg akarják fékezni a további hanyatlást. Deng, akit politikailag háromszor is eltemettek, sikerrel vezette át Kínát a maoizmus ingoványából modernebb tájakra, méghozzá vértelen forradalom útján. Reformpolitikája gazdasági téren sikeres volt, de politikai reformokkal nem törődött. Gorbacsov tanult a kínai példából s bár a "peresztrojka" egyelőre sikertelen, a "glasznoszty", a főleg publicitásban megnyilvánuló "nyíltság" sikeresnek látszik. Nemcsak a Szovjetunióban, hanem Kínában is "több glasznosztyt" kívánnak a diákok és az entellektüelek; ezért tüntettek százezerszámra, szabad sajtót, politikai reformokat követelve. Emlékezünk rá, hogy három évvel ezelőtt Taskendben, egy oroszellenes tüntetés során diákok táblákat vittek azzal a felirattal, hogy "Kínához akarnak tartozni". Gorbacsov egyik főcélja azóta egy szovjet-kínai csúcstalálkozó volt. Deng ezt három feltételhez kötötte: vonják vissza a szovjet megszálló csapatokat Afganisztánból; a vietnami csapatoknak el kell hagyniok Kambodzsát; és csökkentsék a csapatokat a majdnem 7,000 kilométeres szibériai határon, ahol évtizedek óta háromnegyedmillió szovjet és ugyanannyi kínai katona néz farkaszszemet. Azóta a szovjet csapatok kivonultak Afganisztánból, de például a Wakhan földnyelv - "tőr Kína hátában" - továbbra is erős katonai bázis, Moszkvában kiképzett "technikusok" ellenőrzése alatt. Kína már két éve csökkentette hadseregét egymillióval - 25 százalékkal - míg Gorbacsov félmilliós csökkentésről beszélt, két év alatt; mindössze Mongóliából vonják ki a szovjet csapatok egy részét. A kínaiak most leginkább Kambodzsával kapcsolatban várnak eredményeket. Közvetlenül a Gorbacsov-látogatás előtt került sor a második tárgyalásra Kína és Vietnam között. A vietnamiak már előzőleg jelezték, hogy szeptember végéig kivonulnak Kambodzsából (Kampucheából); de egyelőre nem fogadták el azt a kínai javaslatot, hogy átmeneti koalíciós kormányt alakítsanak Kambodzsában, Sihanouk herceg elnöklésével. Amikor Deng és Gorbacsov mosolyog a kínai falnál, az itt a kérdés: szövetségre lép-e Kína és a Szovjetunió, világhódító tervekkel? Egy ilyen szövetség kísértete rémítette a világot az 1950-es években. De nem sokkal később kiderült, hogy a földrajz és a történelem arra ítélte a két hatalmas országot, hogy érdekeik ne legyenek azonosak. 1960- ban már nyilvánvaló volt, hogy Kína a Szovjetuniót ellenségnek tekinti. 1963-ban Hruscsov bejelentette, hogy öt év alatt több mint ötezer határsértés történt, s ez egy évvel később szovjet és kínai katonák összecsapásához vezetett az Ussuri-folyó "kincses szigetén". Ettől kezdve a kínaiak meg voltak győződve arról, hogy Moszkva előbb-utóbb megtámadja őket, valószínűleg nukleáris fegyverekkel; óvóhelyeket építettek minden nagyváros alatt. Úgy látták, bekerítik őket, nyugaton Afganisztán felől, délen egy Vietnam-vezette Indokínával, északon szovjet csapatokkal, keleten a megerősített szovjet flottával. "Egy gigászi méretű boa-constrictor gyűrűzik, hogy megfojtsa a sárkányt", írta egy nyugati újságíró. Történelmi tény, hogy a kínaiak mindig tartottak attól, hogy a "nyugati imperialisták" után Moszkva próbálja gyarmatosítani őket. Amikor az ötvenes évek elején Mao Ce-tung Moszkvába ment, Sztálin meghívta a Kremlbe, tárgyalásra. Mao azt üzente Sztálinnak, hogy a Kreml a szovjet hatalom szimbóluma, ő jöjjön a kínai nagykövetségre. Sztálin bosszankodva elment Maohoz, de tolmácsával megkóstoltatott minden ételt, nincs-e megmérgezve. Hruscsov megírta memoárjaiban, hogy háromszor is megkérdezte Maot: megengedie, hogy egy elektronikus tornyot építsenek kínai területen, s így ellenőrizni tudják a szovjet és egyéb hajókat a Kínai tengeren. Mao háromszor azt felelte: nem. Amikor Deng Hsziao-ping tíz év előtt Nyugat-Európában járt (valamikor Párizs környékén a Renault-autógyár munkása volt), figyelmeztette az európaiakat: erősítsék meg védelmüket, mert Kína már elég erős s így a Szovjetunió inkább Nyugatot veszélyezteti. Kínai térképeken szibériai városok, folyók, hegységek neve kínaiul szerepel; ezeket a területeket az 1860-as években, egy elgyengült dinasztia idején szerezték meg a cárok. Egyes kínai történészek szerint a koreai háborúért Sztálin felelős, aki azt tervezte, hogy így Amerika háborúba keveredik Kínával és mindkét ország elvérzik. Harmincévi hiátus után nem a Kínai Fal, hanem a diákok tüntetése árnyékolta be a szovjet-kínai csúcstalálkozót. Moszkva második legnagyobb lapja, az Izvesztija azonban megírta, hogy ezek a tüntetések nem jelentik a politikai stabilitás megrendülését. Deng Hsziao-ping elmúlt 84 éves, a diákok azt hiszik, az ő makacssága késlelteti a politikai reformokat. Ez talán igaz, talán nem; nem látni mindent pontosan a bambuszfüggöny mögött. Az éhségsztrájkoló diákok azzal vádolják Denget, hogy olyan, mint Cy Xy császárnő volt, aki a dinasztiák idején a színfalak mögül irányította Kínát. De a tüntetések elsősorban Li Penget, a miniszterelnököt gyengítik, aki igyekszik lassítani a politikai reformokat. Li Peng apja Csu Enlaj barátja volt, aki meghalt a Kuomintang elleni háborúban s akkor Csu fiává fogadta. Li Peng gyengülése viszont erősítheti a Párt főtitkárát, Csao Cejangot, aki Hu Jao-bang halála utána Deng reformpolitikájának örököse. Gorbacsov elégedetten láthatta, hogy "glasznoszty”-propagandája nemcsak Nyugaton, hanem Kínában is szimpatizánsokat szerzett neki. De láthatta azt is, hogy a kínai üzletekben is van bőven ennivaló és más árucikk, míg a szovjet piacok konganak az ürességtől. Gazdasági szakemberei a kínaiaktól akarnak tanulni "közös vállalkozások" (nyugatiakkal és japánokkal) megszervezésében és a hírek szerint szó van speciális gazdasági zónák létesítéséről, kínai mintára; állítólag elsősorban a Baltikumban szerveznének ilyen zónákat, felhasználva például Riga kikötőjét. Az a legfontosabb, hogy egy világ-hegemóniára törő marxistaleninista szovjet-kínai szövetség fantomja eltűnt, remélhetőleg örökre. Kereskedelmi vonalon fellendülés várható, főként azért, mert Kínának szüksége van Szibériában található nyersanyagokra. Máris Kamcsatkába utazott egy kínai delegáció, felderítő útra. De a "kínai kártyát" (Folytatás a 8. oldalon) 1989. június 2. AMERIKAI tfagyar Hírlap 0