Amerikai Magyar Hírlap, 1989 (1. évfolyam, 1-24. szám)

1989-06-02 / 13. szám

UD VARDY MIKLÓS Állatvédelem - Embervédelem? MANAPSÁG SOK SZÓ ESIK az amerikai sajtóban erről a té­makörről; egyes kinövései politi­kai jelenséggé is fajultak. Szük­ségesnek látjuk olvasóinkat tájé­koztatni, hogy voltaképpen mi­ről is van itt szó. Az ősember vadászó-halászó­­gyüjtögető életmódja a kultúrnö­vények termesztésének megkez­désével és egyes állatok megsze­lídítésével radikálisan megválto­zott. Az első kultúrnépek életé­ben az állattartás ugyanúgy jólé­tet, népszaporodást, közösségi munkák kezdeményezését és új társadalmi rendszerek bevezeté­sét hozta magával, mint a búza, köles, kukorica, burgonya, táró, manióka vagy más gumósnö­vény termesztése. Addig a va­dállatok megfogható, elejthető, sok esetben (ragadozó állatokról szólva) veszedelmes, kiirtandó lényekként szerepelhettek az ős­ember gondolatvilágában. Most az állatvilág egy része élettársává lett. Hogy befolyásolta ez az ál­latokkal való bánásmódot? Ha állatok közelségében éljük le életünket, akarva nem akarva megfigyeljük, hogy azok is "tár­sadalmi" életet élnek. A mada­rak, emlősök a szemünk előtt gondozzák, védik az ivadékukat, cirógatják a párjukat, egyesek ragaszkodnak a társaikhoz, má­sok civakodnak, marakodnak, vi­askodnak egymással. Mégis, az állatok szerepe az emberrel kap­csolatban nem változott a törté­nelem évszázadain keresztül, hi­szen természetes táplálékunkul szolgálnak, akár vadon elejtve, akár szelídítve. Akármilyen "he­lyes" volt is a cuclit szopó, szelíd nagyszemű őstulok-borjú, mégis végül nyársra, vagy tepsibe ke­rült. Más háziállatok igavonó­ként, házőrzőként, egerésző mi­voltukban szolgálták és szolgál­ják az embert, vagy közlekedési eszközként, mint a ló meg a te­ve, vagy ruházati anyagukért tartják őket, mint a juhot, kecs­két meg a dél-amerikai lámát. Végül ezeknek a húsát is elfo­gyasztják; sokhelyütt még a ku­tyákat is hizlalják. Egyes civilizá­ciók, felismerve, vagy eltúlozva a fontosságukat, vallásos tisztelet­ben is részesítették őket, például az ókori egyiptomiak a macská­kat, mint a gabonaraktárak őrí­­zőit, vagy az indiaiak a marhá­kat. A keresztény országokban az embernek mint "kiválasztott népnek" a szerepét irányító pa­pok elfeledkeztek az állatok sor­sáról: Assziszi Szent Ferenc közismert állatbarátsága kivétel­nek számít. A háziállatokkal szemben tanúsított emberséges ("humane") bánásmódról először a szabadelvű demokrácia újkori szülőhelyén, Angliában hoztak törvényt, 1822-ben. Az 5 font bírság akkor igen nagy pénz volt, amit lovak, öszvérek, sza­marak, marhák kínzásáért kirót­tak. Két évvel később ugyanott alakult meg az első állatvédő egyesület, szorgalmazva a tör­vény betartását. Az angolok 1900-ban minden ketrecben (ál­latkertben vagy cirkuszban) tar­tott vadállatra vonatkozó védel­mi, emberséges bánásmódot biz­tosító törvényt is hoztak. Akkor­ra már minden kultúrállamban működtek állatvédő egyesületek: így pl. az Egyesült Államokban 1868, Svédországban 1869 óta. AZ ÁLLATKERTI ÁLLA­TOK VÉDELMÉNEK az a lé­nyege, hogy az állatot olyan kör­nyezetben tartsuk, ami fővonása­iban megegyezik vadonbeli ott­honával. Ezt a nagyobb állatok esetében kifutók jelentik. Kiseb­beknél a fődolog a látogató kö­zönség elég távol való tartása, ne érezze az állat, hogy túl közel bámészkodó emberek veszélyez­tetik. Amelyik állat falkában, társasán él, annak meg kell adni a társaságot. A nagyvárosok ál­latkertjeivel a civilizált világban már nincs gondjuk az állatvédők­nek. Az állatkert barátainak egyesülete, a Zoological Society tagjai, meg elnöksége csupa ál­latbarát. De ők el is vethetik a sulykot, mint amit Svédország­ban tapasztaltam. 1949 telén lá­togattam meg a Stockholm mel­letti nagy állatkertet. Feltűnt hogy a sasoknak, keselyűknek épített nagy voliére üres volt.- A közönség panaszkodott, hogy kegyetlenség a "levegő ki­rályait" rácsok, dróthálók mö­gött tartani - magyarázta nekem az igazgató. - Hát eleresztettük őket, hadd élvezzék szabadságu­kat - mosolygott kényszeredet­ten. Mindketten tudtuk, hogy mi­lyen badarság ez. A sasok, kese­lyűk, ha "dögre ették magukat", a szó szoros értelmében, nap­hosszat üldögélnek a kilátó­vagy pihenőhelyükön, amíg csak ki nem ürül a begyük. Akkor ke­ringenek fel a magasba, nem azért, hogy a kék égboltozat alatti szabadságot élvezzék, mint a romantikus újságíró vagy tu­datlan állatbarát által informált közönség hiszi, hanem mert a keringő madarat a felfelé tor­nyosuló légáramlatok energiája tartja a levegőben, nem kerül neki izommunkába. A kalifor­niai állatkertek ragadozómada­rai kiváló egészségben vannak, sok még költ is (mint pl. a kon­dorkeselyű) a röpketrecükben, voliére-jükben. Ott a helyük, hogy megmutassák a természet­szerető városi embernek a sza­badban ritkán megfigyelhető természeti kincseinket, megta­nítsák a vadászt, hogy mire nem szabad lőnie! Az állatvédők nemcsak a házi- és fogságban tartott vadállatok emberséges kezelésére ügyeltek; igen helyesen, figyelmük az or­vostudományt szolgáló, kísérleti állatok felé is fordult. Az ezek emberséges kezelését figyelő mozgalmaknak is több mint száz □ AMERIKAI Magyar Hírlap 1989. június 2. éves múltja van. Mivel azonban az orvostudomány és az azt kise­gítő kísérleti fizika, kémia meg farmakológia a kuruzslók, sámá­nok, "gyógyító" táltosok félelme­tes, rejtelmes - az ördöggel cim­boráié - tudománya helyébe lé­pett fokozatosan, a laikus ezekre ma is félő tisztelettel néz. Innen van, hogy a nagyközönség nem érti meg miért van e tudományok művelőinek kísérleti állatokra, ál­latkísérletekre szüksége. Pedig ál­latokon való kísérletezés nélkül nem volna himlőoltás, kis gyer­mekeink seregestől válnának a difteritisz, kanyaró, vörheny (skarlát), meg egyéb halálos be­tegségek áldozatává. Egy New York-i pihenteszű "emberbarát" (vagyis a túlzott állatvédelem el­len intő orvoskutató) kiszámítot­ta, hogy átlag életkorunk 27-28 évvel hosszabb, hála az orvostu­domány állatkísérleteken alapu­ló haladásának. A mai idők leg­fontosabb tömegbetegségeinek egyike, a rák (cancer) kikutatá­sa, ellenszereinek kikísérletezése állatkísérletek nélkül elképzel­hetetlen. A DEMOKRATIKUS TÁR­SADALOM egyik alaptétele az ember tisztelete, szeretete és mindenek fölött megsegítése. Ezért ma kevés olyan ember van, aki vallásos vagy egyéb meggyőződés miatt nem enged­né operáltatni magát, ha vakbél­gyulladása vagy súlyosabb beteg­sége van. De hogy állatokon hajtsanak végre műtétet (példa a szívátültetés), az ellen kellő propaganda után százan, sőt ez­ren is tiltakoznak: "a szegény ál­lat nem volt önkéntes kísérleti alany, nem választhatta az ope­rációt!" Ilyen a viviszekció (szó­­szerint élve felvágás) ellen tilta­kozókról régen hallottunk, de talán sehol olyan hangosan, mint itt, Kaliforniában, ahol minden ellen szabad tiltakozni, olyan hangosan, ahogy csak tetszik. Embermillióink gazdag társadal­mi rétegei kitermelték a ravasz üzletembereket, akik mindent el tudnak adni, és az affluens, te­hetős középosztálybelit, aki drá­ga pénzen temetteti el a szeren­csétlenül járt kanárimadarát kis aranyozott koporsóba, vagy ku­­tyatemetőbe a kimúlt mopszliját. A sintér összefogdossa a kóbor kutyákat és macskákat (különö­sen itt, Kaliforniában ahol a ve­szettség kiírthatatlan, endemikus az ürgeféle rágcsáló állatok kö­zött és könnyen átragad a kóbor háziállatra), mint mindenütt a világ városaiban. Ezekből a gaz­dátlan jószágokból vásárolják az orvostudomány kutatói a kísér­leti állatokat. Minden fél jól jár: a sintértelepek (a sintér finom amerikai kifejezéssel animal control officer, munkahelye ani­mal shelter) megszabadulnak tő­lük, nem kell előbb etetniük, az­után gázzal kiirtaniuk őket, még pénzt is kapnak értük. Az egye­temek, klinikák biztos beszerzési forrása a sintértelep. De most ebbe beleszólnak a tömegmoz­galmat vezetők vagy irányítók (akik nyilván hivatásos propa­gandisták, ebből élnek): "Ha a kedves foxija véletlenül kinnma­rad este, elvész és nem mentik meg idejében, kegyetlen kísérle­tek szenvedő alanyává válhat!" Sacramento megyében (és talán Kalifornia más részeiben is?) a júniusban tartandó megyei nép­szavazáson erről is kell dönteni. Sajnos, a közönség erről nincs kellően tájékoztatva és lehet, hogy megszavazzák. Pedig, ahogy föntebb kifejtettük, a túl­zásba menő állatvédelmet az embervédelem, azaz orvostudo­mány foga megszenvedni.----------------------------------­—---------------------------­Vallomás Az idős férfi itt ül velem szemben; nem mondja, de szerin­tem elmúlt nyolcvan éves. Ahhoz a típushoz tartozik, amelyik legtávolabbi koráig is megőrzi bőrének szinte csecsemőkre emlékeztető simaságát. Arcának színe van, pirospozsgás. Híre előtte jár. Vannak részletek, amiket nem terjeszt - mások annál inkább. Ilyen esetben természetesen megvan a lehetősége az üres szóbeszédnek. Viszont az ő esetében egy kicsit túl sok haraszt zörög, szél nélkül. így valami hitelt en­nek is kell adni. Ne értsük félre, nem titkolja ő, hogy életében miket vitt véghez, hiszen ennek a beszélgetésnek pontosan az a célja, hogy mindezt elmondja. Ráadásul először nekem, amit megtisztelő kitüntetésnek is vehetnék, bizalomnak már kevésbé, hiszen ő is tudja, hogy mindezt meg fogom írni. Név nélkül természetesen és lehetőleg az olyan részletek teljes ki­hagyásával, amelyekből következtetni lehetne ennek az em­bernek a kilétére. Arról azonban nem beszél, soha, egyetlen szót sem ejt, hogy hány embert károsított meg, csapott be élete során, ezt már csak én teszem hozzá, részben a hallott "mende-mondák" alapján, részben pedig a szükségszerű kö­vetkeztetéssel, hiszen lehetetlen, hogy ilyen ember tevékeny­sége, az alkalmazott módszerek, amelyeket nekem elmondott és amiket itt tovább adok olvasóimnak, kizárnák annak lehe­tőségét, hogy az ilyesmi áldozatok nélkül maradjon. Amint hallom, életében sohasem végzett rendszeresen munkát, vagyis sohasem volt alkalmazásban, nem dolgozott munkapad, vagy íróasztal mellett, sohasem volt órabére, heti vagy havi fizetése. Mindig megkereste az aprítani valót, hol mit és mibe, de egyetlen egyszer sem volt, egyetlen hétre vagy napra sem, állandó munkaviszonyban, nem volt munkaadója és nem fizetett adót sem. Egyetlen cent adót egész életében. Igaz, hogy így nincs befizetett nyugdíjalapja, nem jár neki öregségi biztosítás. Mégsem nyomorog és mindig meg tudta fizetni a zsebéből az orvosokat, amikor szüksége volt rá. Élet­művész, amit lehetne rá mondani. Most halljuk, mit árul el a titkáról.- A világban van elég pénz ahhoz, hogy az okos embernek jusson belőle, anélkül, hogy verejtékesen megdolgozott volna érte. Mindig vannak emberek, akik az ilyen törekvésekben hajlandók segíteni, de nagyon fontos, hogy ennek a tevékeny­ségnek ne legyen nyilvánvaló "segítés" a külső látszata. Éppen ezért helyesebb, ha azt mondom, hogy elegen vannak, akik hajlandónak mutatkoznak a "közreműködésre". A titok az emberek motiválásában rejlik. Ehhez nagyon jó emberisme­rőnek kell lenni. Ez egyrészt születik az emberrel, másrészt pedig meg kell tanulni. Én már fiatalon kidolgoztam erre a menetrendet és egyetemi szinten tanultam lélektant. Hosszú évtizedek sok ezer kapcsolata során sikerült kifejlesztenem olyan képességet, hogy amikor életemben először találkozom valakivel, tudom, hogy milyen típusú ember, hová soroljam.- Nézze - folytatja - tulajdonképpen nem boszorkányság ez. Például határozottan lehet számítani az emberek hiúságá­ra. Szinte kivétel nélkül mindenki hiú. Azután más is olyan, hogy kemény munka nélkül szeretne kivételes jövedelemhez jutni. Ezt például meg kell csillantani, mint várható lehetősé­get. Vannak, akik a kalandokat szeretik, a nőket, ez például soknak az érzékeny pontja. Vannak, akik nagy haspártiak, utazni akarnak, világot látni. Az embernek rögtön tudnia kell, hogy hányadán áll az ilyen dolgokkal és mindezt belevenni a motiválásba. Nem mondom azután, vannak őszintén segítő­kész emberek is. Időmilliomosok például, akiknek elfoglalt­ság kell. Vagyis én mindig másokat használok fel, hogy vala­milyen célt elérjek. Rendelkezésre állhat valaki önkéntes, va­gyis ingyenes munkával, de jobb ha pénzt ad. Az adományo­kat természetesen sohasem nekem adja, hanem mindig jóté­kony célra, szervezetnek, alapnak. Én mindig gondoskodtam róla, hogy valami mindig az én zsebembe is csurranjon-csep­­penjen, hiszen ez az én keresetem, jövedelmem, ami a szerve­zésért, a motiválásért nekem jár. Természetesen azért tenni is kellett valamit. Sohasem volt szabad fukarkodni a fantáziával, olyan terveket kell hihető közelségbe hozni, amelyek nagyvo­nalúak, de megvan bennük a megvalósítás lehetősége. Hogy a megvalósítás fizikai valósággá válik-e, ez már más kérdés. A nagyszabású terv megvalósítására természetesen hosszú időre van szükség. Az idő pedig mindig tompító hatású, a nekünk kedvező irányban is. Sohasem voltam híve emberek szemte­len megvágásának. Például amikor befektetési trükkökkel százezrekkel, milliókkal károsítanak meg egyeseket, csopor­tokat. Ez amellett, hogy nagyon erkölcstelen, veszedelmes is, mert ennyi pénzt már senki sem hagy veszni. Tehát nem érvé­nyesül az idő tompító hatása, az emberek nem felejtenek. Évek, évtizedek után is követelik, amit odaadtak. Az is fon­tos, hogy lehetőleg ne kölcsönt kérjünk (persze, ennek is megvan a maga biztonságos módja, ha már nem lehet elke­rülni, de itt pontosan ismerni kell a lehetőségeket, mert meg­ütheti az ember a bokáját). Adományt, ingyen munkát nem kérnek vissza. Ezt nem lehet megfogni. Természetesen így is előfordul, hogy az ember valamilyen szakasz végéhez érkezik és menni kell. Más városba, más államba, de ez már velejár a szakmával.- Nekem már nincs sok időm hátra, így elmondtam ezeket. Azoknak okulására, akik okulni tudnak belőle, ezen, vagy azon az oldalon. /

Next

/
Oldalképek
Tartalom