Amerikai Magyar Hírlap, 1989 (1. évfolyam, 1-24. szám)
1989-03-17 / 2. szám
LÉPÉST TARTANI A TÖRTÉNELEMMEL Új kiegyezést! A politikai helyzet ma feszült és ingatag. A valóságos hatalmat egyetlen politikai eró' tartja kézben, amely az elmúlt évtizedek urakodó hatalmi csoportjának örököse (illetve nagy részben vele azonos). Az örökség azonban elentmondásos. Benne van egyrészt a szocializmus világalakító eszméje - amelynek még ma is van bizonyos vonzása, még azokra is, akik nem vállalják mindenestől -, másrészt benne van az elmúlt évtizedek hibás gyakorlatának minden maradványa. A hatalom nem képes radikálisan szembenézni a jelenlegi helyzethez vezető okokkal, mivel úgy gondolja, nem is jogtalanul, hogy ebben az esetben saját hatalmát is fel kellene adni. Jelenleg tehát holtponton vagyunk. Az álmegoldások már nem vezetnek eredményre. A Kiegyezés tartalma a magyar demokrácia megteremtése. Ami tartósan csak egy módon történhet: tisztességes, valódi pluralizmussal, azaz többpártrendszerrel, ennek megfelelő nyílt választásokkal. Megvannak-e ennek a Kiegyezésnek a feltételei? Történelmileg megvannak. Egyre nyilvánvalóbbá válik az elmúlt évtizedek úttévesztésének gyökere: nem lehet a szocializmus megteremtéséről vitatkozni vagy álmodozni sem, ha nem hajtjuk végre a maga összes követelésével a polgári forradalmat. Ez nemcsak a marxizmusból, de a leninizmusból is tételesen következik. A sztálinizmus azért ellenforradalom, mert félredobta ezt a marxi-lenini elvet, és a demokrácia kiteljesítése nélkül, a hajánál fogva akarta saját magát a szocializmus magasságába felemelni. Most vissza kell térni a földre, meg kell teremteni mindent, ami egy polgári forradalomban szükséges, a jogállamot, a gyülekezési és sajtószabadságot, a többpártrendszert, a piacot, a gazdasági autonómiát. Nem pontosan úgy, ahogy a nagy polgári forradalmak tették, de nem kevésbé, csak annyira másként, hogy ebben a fordulatban nálunk már benne van a szocialista kísérlet sok tapasztalattal, pozitíve és negative egyaránt. A cél tehát nem közvetlenül és nem mindenki számára a szocializmus, hanem egyetemes demokrácia, szocialisztikus vonásokkal. Kiegyezésről beszélek, mert a deáki műveleteket kell végrehajtani: a mellényt ki és újra kell gombolni. Hadd mondjam azt a "kétfrontos harc" nyelvén: nem azoknak van igaza, akik a mellényt csak gombolgatják (mert ők belegabalyodnak), de azoknak sem, akik letépik magukról (mert ők megfáznak). Türelmes, makacs, de teljes újragombolás szükségeltetik. A feltétel az, hogy legyenek, akik megkötik a Kiegyezést. Ehhez szükség van egyrészt kommunista pártra, olyanra, amely kész egy párt lenni a többi között, de amely új magatartásával maga köré tudja tömöríteni azokat, akik egy új közösségi társadalomba akarnak demokratikus úton eljutni. Magának a demokráciának van szüksége ilyen kommunista pártra mint a társadalmi haladás és a szabadgondolkodás élesztőjére. Szükség van másrészt olyan pártokra, amelyek készek együttműködni egymással (és a kommunistákkal), készek vállalni és felelősen szolgálni a közös célt, és képesek a magyar társadalom különböző rétegeinek és csoportjának érdekét artikuláltan képviselni. Szükség van hozzá harmadszor olyan civil társadalomra és a rajta épülő széles körű társadalmi ellenőrzési rendszerre, mely a hatalom korrektségét biztosítja. "Ha minden úgy történik, ahogy szeretném", e két kizárólagos megoldással szemben egy harmadik valósul meg, mely mindkettőt magában foglalja. Azonnal vagy mielőbb meg kell születnie a Kiegyezésnek, de utána közös akarattal, lépésről lépésre kell megteremteni a feltételeket. Ez természetesen önfegyelmet, felelősségérzetet, egymás iránti tiszteletet, toleranciát, következetességet igényel. A demokrácia eleven szellemét egy olyan országban, ahol a demokratikus magatartás sosem tudott igazán kibontakozni, ahol a saját sorsunk ezer tapasztalatával tanultuk meg, hogy ez az egyedüli kivezető út. Mikor következik el a pillanat, hogy eljussunk a fordulóponthoz? Csak azt tudom, hogy most azonnal el kell kezdeni. Felmerül a kérdés, hogy belenyugodhatnak-e feltétlen hatalmuk elvesztésébe a szocialisták, kommunisták, marxisták, akik több nemzedéken át éltek annak bűvöletében, hogy a szocializmushoz először és mindenekelőtt a hatalom megragadása és mindenáron való megtartása vezet. Életeket áldoztak ezért a bűvöletért (a magukét is, másokét is), és egész életükben ezt szolgálták. De egyszer be kell látni, hogy ez zsákutca volt; olyan szocializmust, amit csakugyan szocializmusnak lehet nevezni, a marxista elmélet szerint csak a nép többségének akaratából lehet megvalósítani. Ha a Kiegyezés létrejön, óriási erők szabadulnak fel a gazdasági válság megoldására, s talán elérhetjük, hogy az évezred végére rátaláljunk a szerves fejlődés útjára. Mint ahogy ama múlt századbeli kiegyezés után történt... Lesz-e ebben a felállásban esélye a szocializmusnak? Mindenesetre több, mint ma, de mindenekelőtt tisztázni kell, mi is a szocializmus? Ha azt értjük rajta, hogy a közösség minden szinten - a legkisebbtől a nemzetig - maga döntsön sorsáról, s ebben se tulajdon, se hatalom ne akadályozhassa, úgy bizonyára csatlakoznak hozzá. Olyanok is, akiket az eddigi hivatalos ítélet a másik oldalra sorolt. Konrád György egy szamizdat cikkében (melyben a legélesebben bírálja a despotikusnak nevezett "államszocialista" rendszert) azt mondja, hogy az annak bukása után kialakuló újat demokratikus szocializmusnak szeretné ő is, olyan demokráciának és olyan szocializmusnak, amit mi alakítunk ki magunknak. Ahogy Konrád mondja: ha meglesznek a polgári szabadságjogok, "lesz annyi szocializmus is, amennyit a nép akar. Lesz annyi társadalmi szolidaritás, önkormányzat, köztulajdon és közösségi kultúra, amennyit az emberek igényelnek." Igaza van, szocializmus születhet a nép elleni erőszakból. Aki szocializmust akar, az tanulja meg megnyerni az embereket. Vagy bízza a dolgot a termelőerők fejlődésére. Minden arra mutat tehát, hogy egész jövőnk attól függ, sikerül-e a 90-es évek elejére eljutni magyarok és magyarok új Kiegyezéséig. (Vitányi Iván - Mozgó Világ) Március 20: a magyarországi adóbevallás határideje A megbékélés útja Interjú Pozsgay Imre államminiszterrel A Hajdú-Bihari Napló interjút közölt Pozsgay Imre államminiszterrel, aki 1956-tal kapcsolatban a nevezetes "nép-felkelés" meghatározás mellé állott. Az újságíró kérdésére ezeket a válaszokat adta:- A KB által kiküldött bizottság egyik feladata felmérni az elmúlt évtizedek történelmi tapasztalatait Ez a bizottság becsülettel és politikai tisztességgel, tudományos elszántsággal azt vállalta, hogy nem veti alá magát előírt következtetéseknek, s nyíltan, a nyilvánosság előtt folytaja munkáját. A politikai fordulat azt is jelenti, hogy lejárt a testületek által szentesített ex cathedra kijelentéseknek az ideje.- ...A népfekelés, mint formula a nemzeti megbékélésnek a formája lehet. Ez megfelel a történelmi igazságnak, a tényeknek, megfelel annak is, hogy itt sem forradalom, sem ellenforradalom nem történt, nem zajlott le...- A vita egy racionális tényezőt nem hagyhat számításon kívül: azt, hogy aki az igazságnak megfelelően népfelkelésnek nevezi, ami 1956-ban történt, az a nép többségével van együtt. Budapesti lap írja: Most derül fény az elhurcolásokra Nagy érdeklődéssel figyeli az egész ország azokat a mostanáig titkosan vagy inkább eltitkoltan kezelt tényeket, amelyek lassacskán napvilágra kerülnek. Egy eseményről azonban csak érintőlegesen történik említés, ez pedig a magyar civil lakosságnak 1944 végén és 1945- ben a Szovjetunióba történő kényszerkivitele. Pár mondatos utalással találkozhatunk arra vonatkozóan, hogyan kerültek ki fiatal lányok, asszonyok, férfiak többéves "munkaszolgálatra" lágerekbe, de kimondottan csak ezzel a kérdéssel foglalkozó tanulmányokkal eddig nem találkoztam. Hegedűs András volt rákosista miniszterelnök most megjelent könyvében (A történelem és a hatalom igézetében) szintén ír ilyen begyűjtésekről. Családi elbeszélésekből tudok olyan falvakról (például Vállaj, Márk), ahonnan fiatal férfiakat és nőket tömegesen vittek el, és évek múlva kerültek vissza. A ma Romániához tartozó, de a bécsi döntéstől (1940) a párizsi békekötésig (1947) elvben Magyarországhoz tartozó Nagykároly környéki községekből vegyesen német és magyar nevű fiatalokat igen nagy számban szedtek össze. Nyíregyházáról a szóbeszéd több ezerre teszi az ilyen kényszermunkás civilek számát. Jó lenne tudni, hány ember került így ki munkára? Milyen korúak voltak? Hány férfi, hány nő? Kik válogatták őket, kiknek az utasítására? Hol és milyen körülmények között dolgoztak? Mikor és hogyan jöttek vissza? Hányán haltak meg odakint? Ezeket az éveket beszámítottáke valahol? Az ezekre a kérdésekre összegyűjtött válaszok talán oszlatni fogják a homályt. Soltész József Az általános élelmiszer-áremelés után Magyarországon az év második legfájdalmasabb lépéséhez érkeztek el. Március 20-a az új személyi jövedelemadó-elszámolás határideje, ameddig a szükséges nyomtatványokat be kell küldeni, a hátralék egyidejű befizetésével. A polgárokat figyelmeztetik rá, hogy egyik se helyettesíti a másikat. Amint nagyvonalakban tájékozódtunk, az új magyaradózási rendszer számos vonatkozásban hasonlóságot mutat az amerikaival. Vagyis az itteni lehetett a minta, a magyar viszonyokra alkalmazva. Először történik intézkedés a borravalók és úgynevezett hálapénzek bevallásáról. Amilyen jellegzetesen magyar ügy ez, ugyanolyan fájdalmas is, miután ez az év, amikor első ízben adóztatják meg az ilyen jövedelmeket. Eddig ez úgynevezett "tiszta pénznek" számított, ami kicsúszott az állam markából. Amnézia Küldöttként érkeztem az újságírók közgyűlésére, de hamar vendéggé minősítettem át magamat. Csatlakozva azokhoz, akik kifogásolták, hogy az alapszabály egy kitüntetés révén automatikusan küldötti joggal ruház fel, mintegy 170 zsurnalisztát, egy kurta felszólalásban lemondtam szavazati jogomról. Mint "francia mániás" arra gondoltam, milyen csekély horderejű ez a gesztus 1789. augusztus 4-e történelmi eseményéhez képest, amikor is francia arisztokraták (jó szívvel, kényszerből, ki miként) önként mondtak le valamivel jövedelmezőbb kiváltságaikról. Ezután, immár vendégként, csak a közgyűlés második napján kukkantottam be az Építők székházába, egy félórára: amikor a szószéken egy tisztelt kollégám lendületesen épp Irinyi Józsefet idézgette. Na végre, gondoltam magamban, szegény jó Irinyink oly kevés jó szót kapott holtában, még fő művét, forradalmi útijegyzeteit sem adták ki újra az 1846-os első megjelenés óta. Sőt, emlékezetes tettét is rendszeresen elorozzák tőle: hiába, hogy kézrátevéssel ő foglalta le a nép nevében ama Március Idusán ama múzeumi értékké lett nyomdagépet, e jelenetet hol Irányinak ajándékozzák, hol Irinyi Jánosnak. Egy hires írónk, itthon és külföldön is, még nemrégiben is, szintén átruházta Irinyi e gesztusát, méghozzá Petőfire, akinek életrajzát illene ismernünk. A sokat megélt embernek sok emlék zsibong a fejében, Irinyiről és Petőfiről szükségképpen eszembe jutott ama 56-os Petőfi-köri vita, ahol Tardos Tibor az irínyis gépfoglalással példálózott, Kucka Péter pedig Irinyi hosszú citálásával érvelt a sajtószabadság mellett. Többeket megkérdeztem később, vajon e mostani közgyűlés szónokai emlegették-e a továbbiakban Irinyit és a Petőfi-kört, mint mégiscsak némi történelmi előzményt... A válaszok szerint - nem. Ez persze kevéssé lep meg, nálunk ez így szokás. A tavaly májusi pártértekezleten például legalább két szónok deklarálta, hogy a kommunisták nem "különös" emberek, de senki sem tette hozzá, hogy e felismerést 32 (!) évvel korábban már írásban közzétette egy kitűnő magyar újságíró - Novobáczky Sándor. Érdemes lett volna pedig elismerni ezt az érdemet, mert Novobáczky nem pártértekezleti tapsot, hanem bírói ítéletet kapott ezért az ártatlan (s azóta hivatalosított) észrevételéért. Emlékezetkiesés persze nemcsak a "baloldalon" tapasztalható, azzal szemben is. Egyik-másik hangadó értelmiségi, aki a nyolcvanas évek elejétől-közepéig némi ellenállással népszerűségre tett szert, most harsányan követeli a leszámolást azokkal, akik a "gulyásnomenklatúra" tagjai, vagyis részt vettek a "rohadt konszolidációban". Szívesen kiátkozzák azokat, akik velük valaha is vitatkozni mertek, még ha egy nyilvánvalóan demokratikus szocializmus alapján tették is. Lehet, hogy előbb-utóbb kénytelen leszek véleményezni e kampányt. Addig is egy kollegiális figyelmeztetést előlegül: aki frontálisan támad egy egész korszakot, amelynek 32 éve alatt legalább negyedszázadon át e korszak haszonélvezőjeként tündökölhetett, könyvespolcnyi művet adhatott ki, röpdösött a nagyvilágban, stb. stb., azt könnyen érheti kínos meglepetés. Mielőtt a különböző számonkérő székek előbb a sajtóban, majd az utcán bosszúvágyból vagy pusztán a pártszenvedélytől hajtva a végletekig elragadtatnák magukat, hadd emlékeztessek megint csak 56-ra: sokan hittük ama történelmi esztendő nyarán, hogy győztünk, hogy miénk lesz a szabadság, s tudjuk, mi lett a vége... Vigyázzunk, nehogy olyan csapdába kerüljünk, mint hajdanán a Szegénylegények betyárjai: megengedték nekik, hogy a "magyar szabadság" védelmében harcra jelentkezhessenek, s amikor együtt állt a csapat, rájuk rohantak a pribékek, kámzsát szorítottak a fejükre, s visszahurcolták őket a "sáncokba", vallatóik karmai közé. Nem elég szavalni az ilyen "visszarendeződés" veszélye ellen. Ha közben tombol az uszítás, a fenyegetés, ha rágalomhadjáratokat lehet folytatni olyanok ellen is, akik 1953 vagy 54 óta küzdenek a sztálinizmus ellen, akkor ez a miazma a szenvedélyek tombolásáig hevíti a közélet légkörét. Minél inkább elvesztik higgadtságukat a megújulás világnézetileg különböző, de egy igaz reformban közösen érdekelt hívei, annál gyorsabban idézik fel ők maguk annak veszélyét, hogy a végén együtt kerüljenek a sáncokra a megújulást akaró kommunista párttagok és a párton kívüli független szocialisták, meg a leendő új pártok reménybeli alapítói, s az urbánus demokraták és a nem mindig demokrata népiesek. Régi igazság: aki a tűzzel játszik, önmagát is megégetheti. Az országról már nem is beszélve. FEKETE SÁNDOR (Új Tükör) AMERIKAI ■■ 'kmmmmmS tfpgyar tfirtop
