Amerikai Magyar Hírlap, 1989 (1. évfolyam, 1-24. szám)
1989-06-16 / 15. szám
Csurka István Buenos Airesben Csurka István, a Magyar Demokrata Fórum egyik vezetője a Buenos Aires-i Hungária Klub meghívására a közelmúltban Argentínában járt. Ott elmondott beszédét a Buenos Aires-i Magyar Hírlap-Délamerikai Magyarság közölte; a lap, amelynek szerkesztője Czanyó Adorján és főmunkatársa Gácsér Imre, Péter-Pál napján ünnepli Argentína jelenlegi katasztrofális helyzetében 60. évfordulóját. Ebből a lapból (amelynek szerkesztője 1948 és 1963 közt Fercsey János volt), vesszük Csurka István beszédének néhány figyelemreméltó részletét. A demokratikus kibontakozás legnagyobb akadálya nem a szovjet katonák jelenléte, hanem annak a keleti erkölcsi nihilizmusnak az elterjedése, amelynek megfékezése nélkül egy magasabbrendű demokratikus és morális életet el sem kezdhetünk. Az 56-os forradalom egész Közép-Európát történelmének egyik csúcspontjára emelte, szinte megismételhetetlenül, mert hasonlót egyetlen más kis nép sem tudott megvalósítani. Legnagyobb jelentősége - főleg nemzetközi vonalon - abban csúcsosodott ki, hogy rádöbbentette a világot a kommunista rendszer igazi mivoltára, és főleg Nyugaton azoknak a szemét is kinyitotta, akik nem látták vagy nem akarták látni, mi is rejtőzik igazában a szovjet impérium szép szavai mögött. Nagyon lesújtó volt számunkra, hogy mindezért a harcunkért a Nyugattól soha semmiféle elismerést nem kaptunk, mert saját, még sokkal kisebb problémáik is fontosabbak voltak, mint a magyar nép nagyszerű szabadságharca. Nagy tanulság és nagy példa, hogy saját magunkon kívül sem a múltban, sem a jövőben mások önzetlen segítségére nem számíthatunk. Magunkra vagyunk utalva, mi magyarok különösen, és ezt az eszmét ma már forradalmi úton megvalósítani nem lehet. A jelenlegi körülmények között ki kell alakítani azokat a társadalmi formákat, amelyeknek keretében a nemzeti törekvések életben tudnak maradni. A jelenlegi rendszert erőszakkal nem lehet megdönteni, és ezért a jövőre is gondolva, kiegyezésre van szükség. Ez nem megalkuvás, hanem a levert magyar, cseh és lengyel megmozdulások tanulságainak a levonása. Erre is azért van lehetőség, mert a magyar társadalomban megindult az erjedés, amely ezeket a jogokat magának ki tudja követelni. Az ellenállás eszméje mindig is a világos égbolton volt, és 40 év sem lett elegendő, hogy azt sötétbe borítsa. Sőt, magán a párton belül is megindult a reformtörekvési folyamat, ami ma már az egykor mindenható pártot is kettészakadással fenyegeti. A KISZ szinte önmagától szűnt meg, számtalan párt, kör és egyéb politikai csoportosulás van kialakulóban, ezek már mind egy újabb, szabadabb szellemben dolgoznak. Ezek között is a legjelentősebb a Magyar Demokrata Fórum, amelynek képviseletében ma itt megjelentem. A Fórum a népi írók mozgalmából vette gyökereit, alig másfél éve alakult meg, és ma már országos szervezetté fejlődött. Nézeteit figyelembe veszik, meghallgatják. Mivel a hatalmi erők szinte minden bázisukat elvesztették, még annak a lehetősége is fennáll, hogy maga robbantja ki a lázadást, amit azután rendcsinálás ürügyén erőszakos eszközökkel letarolhat. A Magyar Demokrata Fórum, a legtartózkodóbb és mérsékeltebb politikai szervezet, már megalakulásától kezdve az összmagyarságra kíván támaszkodni, és ma is különös hangsúllyal képviseli a határokon túli, főleg az erdélyi magyarság súlyos problémáit. Ma azt kell mondanunk, hogy az erdélyi magyarság fennmaradásának egyetlen lehetősége csakis egy demokratikus, kibontakozó, független Magyarország lehet, de azt is hozzá kell tenni, hogy ez az ország minden magyarnak hazáját kell jelentse, azokét is, akik ma e határokon kívül élnek. Most a történelmi körülmények kedvezőek. Nagyon hosszú idő után először van arra lehetőség, hogy a legjobb és legtisztább magyar szándékok meg is valósuljanak. Olyan Magyarországot akarunk teremteni, mely a világ minden magyarjának óvó, féltő otthona és örök hazája. CZÖVEK ISTVÁN A MAGYAR ZENEVILÁG Ebben a rovatban - időröl-időre - a magyar zene kiválóságairól emlékezünk meg, olyanokról, akik működésükkel örökre beírták nevüket a magyar művészet aranykönyvébe. Bartók Béla első amerikai útja Bartók Béla, a huszadik század nagy magyar zenei géniusza három ízben kelt át a tengeren, hogy Amerikát meglátogassa. Először 1927 decemberében, azután 1940 áprilisában, harmadszor pedig 1940 októberében. Harmadik útjáról azonban már nem tért vissza hazájába. New York-ban hunyt el 1945. szeptember 26-án, 64 éves korában. Hamvait tavaly visszaszállították Budapestre, s ott helyezték örök nyugalomra. A huszas évek vége felé Bartóknak már nagy neve volt Amerika zenei köreiben, azonban akkora közönsége, amely első útja költségeit fedezhette, s azt anyagilag gyümölcsözővé tehette volna, nem volt. Ezzel az úttal Bartók csupán azt szerette volna anyagilag elérni, hogy több mint húsz éve használt zongoráját újjáépíttethesse. Egy amerikai zongoragyár képviselője, bizonyos William Murray és az Egyesült Államokban élő Balogh Ernő zongoraművész közös erőfeszítése révén megszületett az amerikai meghívás. Ezenkívül fedezték Bartók utazásának és tartózkodásának költségeit, sőt a három ezer dolláros tiszteletdíjat is garantálták, noha sejtették, hogy a hangversenyek korántsem hozzák be a befektetett összeget. Bartók Béla 1927. december 22-én este fél kilenckor jelent meg először a Carnegie Hall közönsége előtt, ahol a New York-i Filharmonikusok közreműködésével és Willem Mengelberg vezényletével, a zongorára és zenekarra írt "Rapszódia" című kompozícióját mutatta be. A közönség felállt és így ünnepelte az akkor 46 éves magyar mestert. Ilyen megtiszteltetésben csak a lengyel Paderewskinek és Toscanininek volt része, mikoris a nagy olasz dirigens New York-i búcsúhangversenyét vezényelte. Bartók eredetileg az 1. Zongoraversenyét akarta játszani, azonban megfelelő számú próba híján a művet le kellett venni a műsorról. Néhány hétre rá, 1928 elején mégis bemutatásra került az 1. Zongoraverseny, melyet Bartók hú barátja, Reiner Frigyes vezényelt, aki akkoriban a Cincinnati Szimfonikusok karmestere volt. Érdemes még ezzel az 1. Zongoraversennyel kapcsolatban megemlíteni, hogy azt Bartók először 1927. júliusában, Frankfurtban, a Modem Zene Nemzetközi Társaságának fesztiválján mutatta be, Furtwängler vezényletével. Első amerikai, pontosabban New York-i útjáról Bartók 1928. március 10-én érkezett vissza Budapestre. Tíz nappal később, március 20-as keltezéssel, barátjának, Balogh Ernőnek hosszú levélben mondott köszönetét azért a gondoskodó szeretetért, amellyel a kiváló zongoraművész őt, amerikai tartózkodása alatt elhalmozta. Végezetül rátért út* amerikai mmr Magyar Hírlap jának anyagi kiértékelésére és levelét szószerint így fejezte be: "Most, hogy amerikai utam financiális mérlege előttem van, be kell vallanom, hogy bizony ezzel nem lehetek megelégedve. A hajón hiteles adatokat kaptam arról, hogy mások mit kerestek Amerikában. Még olyan emberek is, mint például Tansman, több pénzt szereztek, mint én. Itt valami hiba van: vagy nekem nem volt az a tekintélyem Amerikában, amely megillethetett volna, vagy pedig ügyetlenül csinálták az anyagi részét a dolognak. Az utólagos elmélkedések persze hiábavalók, de egy dolog biztos: ha mégegyszer vállalkoznék hasonló útra, csak jóval kedvezőbb anyagi feltételek mellett tenném. Dacára mindezeknek, most, hogy túl vagyok az amerikai úton, örülök, hogy megtettem, nem sajnálom a sok fáradságot sem, ami különben, így hátulról és messziről nézve, nem is látszik olyan szörnyűségesen nagynak. Áz ember hajlandó elfelejteni minden rosszat és kényelmetlent, ami a múlté és csak a jóra szeret visszaemlékezni." - Éddig az idézet Bartók leveléből. A neves zeneszerző és zongoraművész következő amerikai útjára csak 12 évvel később, 1940. tavaszán került sor, de erről majd egy későbbi cikkemben fogok beszámolni. Ez a másik ravatal valahol egy figyelmen kívül hagyott barlangban áll. Messze esik a forgalomtól, gyászolók nem állják körül. Egyetlen mécses pislog csak, az világítja meg a halott sárgásfehér arcát. A koporsó nem túlságosan díszes, valahogy úgy tűnik, nem telt jobbra. Az eltávozott öregember, arcán kusza vonások, amelyek a halálban sem simultak el. Szemöldöke brezsnyevien bozontos, homloka csapzott, mint Sztáliné volt, ferdevágású szeme meg egyenesen Maóra emlékeztet. Feltűnő rendkívül hosszú szakálla, amelyet háromszor kellett a dereka köré csavarni. Mondják, hogy a múlt században kezdte növeszteni, amikor a Kommunista Kiáltvány megjelent. Szinte világnézetként vallotta a hosszú szakáll elvét, valahogy ezzel is azonos nemű szüleire akart hasonlítani. Alapjában teher lehetett ez az ormótlan szőrtömeg és valóban, tanúk bizonyítják, hogy többször megbotlott benne. Egyszer - úgy szól a fáma, ötvenhatban - miatta orra is esett és elöntötte a vér. Az öregember nem mozdul többé. A halántékán kicsomósodó érről a pergamenszerű bőrön át is látni lehet, hogy belül meszes. Eleget élt, ha nem is boldogan. Szépreményűként indult, mint annyi ifjú. Hamarosan öntelt lett és fejébe szállt a dicsőség. Kegyetlensége nem ismert határt. Mindenen keresztül törtetett a célja felé. Amerre járt, vér fröcskölt. Mögötte öklök (nem köszöntő intésre) emelkedtek a magasba. Sohasem hallgatott meg senkit. Az volt az elve, hogy véleménye csak neki lehet. Beszélni szeretett csak, fülében talán el is sorvadtak az idegvégződések. Mindig többet akart, étvágya nem ismert határt. A barlangfal egyik kőrepedéséből most fekete rovar kúszik elő. Csápjait megforgatja a levegőben, láthatóan tájékozódni szeretne. Azután szépen, méltóságteljesen megindul és elvonul a ravatal előtt. A túlsó oldalon a fal másik repedésében tűnik el. Ezzel a gyászmenetnek vége is. Látogatók nem jönnek. A barlangban kong a csendesség, az orgonahang stílszerűtlen lenne. Nos, hol van mindenki, hiszen mégis csak illenék elbúcsúzni? Az enyészet felé haladó öregember egyedül maradt. Pedig míg élt, nagy volt a nyüzsgés körülötte. Dicsérték, hízelegtek neki, koccintottak vele és ittak az egészségére. De igaz is, mi célra a koccintás? A halottnak nincs egészsége, nem is lehet. Ezzel szemben attól sem kell félnie, hogy tovább romlik. Végeredményben mindenben van valami vigasztaló. Mégis jöhetnének a régi barátok, legfeljebb egy főhajtásra, így illenék. De most távol maradnak, mintha szégyellnék az öreget. Hol van a partizánvezér, aki a balkáni hegyekben toborozta neki a szedettvedettek népét? Mindig ezt az öreget emlegették, félé küldték a buzdító csatakiáltásokat. Nincs csatakiáltás és hol van az egykor oly büszke mell, amelyen az önadományozta kitüntetések sorakoznak? Nem jelentik az alpribékek sem az éppen soron következő kivégzéseket. Vajon merre kóborog a költő, aki olyan csodálatos ódát tudott zengeni a most éppen biológiai átalakulásban lévő nagyvezér egykor duzzadó izmairól? A muzsikus, aki kórusokat komponált, a másik, aki színpadi zenekarokat hangszerelt, hogy olcsó dallamait az egyszerre szabaddá vált szél hullámaira ültesse? A plakátfestő, aki félelmetes öklöket és kalapácsokat tudott a papírra vetni? A szobrász, aki mindig büszke eltökéltséggel a jövőbe révedő aratókat és kohómunkásokat mintázott fürgén? Az amerikai drámaíró a szalonképességet kínálgató szövegkönyvekkel, a reményteljes jövő rózsaszínű horizontját festegető fikcióival? Hol van az akkor "divatosan" kócos színésznő, aki azok előtt hódolt, akik hazája fiait gyilkolták és készséggel elment a szomszédba egy kis bomlasztásért? Hol vannak ezek mind? Miért nem tolonganak a barlang körül, végeláthatatlan sorokban kígyózva körben a Föld körül? Miért nem borulnak le, jajonganak, róják le tiszteletüket, de legalább kegyeletüket? Nincs tisztelet, nincs kegyelet többé. Csak ravatal van és a sárgára fagyott, megmerevedett öregember. Mi lett a bajtársakkal, akik éveken át életüket és vérüket ajánlották fel? A kis köpcös kopasz, aki a két folyó közének vidékén olyan lelkesen terjesztette a bölcs tanokat s ha baj volt, a nadrágszíj megszorítására serkentett, ha a gyomor korgott, példabeszédet mondott a tyúkról, amit ma elfogyasztunk, holott holnap arany tojást tojna. Hol vannak a hollywoodi rendezők, zúgírók, akik mindig készen álltak egy kis propagandára? Az oxfordi tudósok és a professzorok hada, akik ezt az elaggott és most kimúlt lényt mindig előszeretettel állították a piedesztálra? Hol vannak a sötétben bújkáló sajtócézárok, "pinko-liberal"-ok, akiknek mindig volt dicsérő szavuk a tarsolyban, a kongresszusi tagok, akik folytonosan készen álltak egy kis vétóra, szervezett szabotázsra? Mi történt velük? Miért nem borulnak le most is ájult tisztelettel, legalább a ravatal előtt, ha már más nincs? így kell ideráncigálni őket, tetemhívásra? Igaz, hogy nem jó közel menni. Az elmúlás kellemetlen. Valaki még bajba is kerülhet.
