A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-13 / 2. szám
EGTAJAK RENDELES ŽOLDY PAL Paul Rafael Nadel zárás előtt mindig szívesen álldogált kicsit kinn az üzlete előtt. Hátát az ajtó melletti cégtáblának vetette, szemüvegét mellénye zsebébe csúsztatta — megromlott látása miatt már két különbözőt is használt —, s egyszerűen csak létezett. Hogy nem kellett látnia ilyenkor semmit, boldoggá tette. A világ képe elmosódott szemei előtt, az azonosítás állandó kényszere megszűnt, s csalhatatlanul érezte: ez a szabadulás. Ha ezek a percek nem jutottak volna osztályrészéül, talán már nem is él. Nem, öreg nem volt, a szónak abban az értelmében, amit a betöltött évek számával szoktak mérni, csupán úgy jellemezhetnénk, hogy az ő életében megszűnt a várakozás. Mióta beletörődött, hogy fia nem veszi át műhelyét, valahogy elsimult számára a világ. Tudomásul vette. Ahogyan az elkészített öltönyök esetében is, mikor a vasalással végezve a még meleg szövettel karján kilépett a műhely elé, hogy egy utolsó pillantást vessen rá, mielőtt a vállfára teszi — tudomásul vette, hogy valami elnyerte végső alakját, s már nem kíván, de nem is tűr változtatást Nadel jó nevű úriszabó volt, kialakult, igényes, jól fizető vevőkörrel, így aztán nem is csoda, ha kelletlenségét éppen csak palástolva ment be az üzletbe, mikor a férfi, aki az alkonyat meghitt pillanatait darabokra törve nem tágított, s még ezen a napon fel akarta adni rendelését. Név szerint őt kereste, így aztán bementek, s Nadel az orrára biggyesztette szemüvegét: — Szóval öltöny. Es mikorra? — Jó lenne minél előbb. — Anyagot hozott? — Nem. Mit tud ajánlani? Nadel a deszkapolchoz lépett s elhúzta a függönyt. — Tessék — mutatott az ott sorakozó szövetekre. — Alkalomra lesz? — Igen, alkalomra. — Úgy. Akkor nézzünk valami finomabbat. Ezt talán? — dobta a szövetet a pultra, de a férfi egy másikra mutatott. — Azt inkább, azt a szürkét. Ez túl ünnepélyes. — Ezt a lüsztert? — vont vállat Nadel sértődötten, mert hozzászokott, hogy vevői elfogadják javaslatát, de vitatkozni nem szeretett. — Maga tudja — vette le a kérdéses tekercset közömbösen, ami ebben az esetben már-már megvetéssel ért fel. — Jó lesz — morzsolta meg ujjaival futólag az anyagot a férfi. — Fazon? — Magára bízom — mondta kegyesen a férfi, de Nadel hűvösen tovább érdeklődött: — Egysoros? Kétsoros? — Ne legyen hivalkodó. — Egysoros — bólintott a szabó. — Az észrevétlenül is elegáns — magyarázta, de észbe kapva elhallgatott. — Ez rendben lenne... — dünnyögte a férfi, és fürkészve Nadelre nézett, a szabó viszont élesen rászólt: — Álljon hátrébb! Még, hogy magára essen a fény. A férfi meghökkenve engedelmeskedett, mire Nadel magyarázólag hozzátette: — Leveszem a mértéket. Elég, ha kigombolja a felöltőjét. Emelje meg kissé. Hátul, a szárnyát! A férfi tétován követte az utasítást, de már gombolkodás közben megállt a keze. — De... — kezdte volna, ám Nadel sürgette: — Tegye, amit mondok! Én csak így szemre szoktam. Ez is elég. Nyugodjon meg, nem lesz kifogása... A férfi mozdulatlanul állt, tiltakozni próbált, de a szabó nem hagyta szóhoz jutni. — Na! Hát csinálja már, amit kérek! Vagy miért hozzám jött, ha ilyen bizalmatlan? Nem tudta, ki vagyok? — De, de! Éppenséggel... — Akkor?! Mit akar még? — Hogy nem nekem lesz — lépett végre ismét közelebb a férfi. — Hogy nem...? — hökkent meg a szabó. — Hát?! — bizonytalanodott el, mert ilyesmi még nem fordult elő eddigi munkája során., — Én csak föladom a rendelést. Közvetítem. — Közvetíti?! És mikorra gondolta az első próbát? — Nem lesz próba. Anélkül kéne. — Próba nélkül? — ráncolta homlokát a szabó. — Úgy. Készre kell. — Akkor... Akkor hát mondja, hogy kinek! Persze így jóval drágább lesz. És akkor a határidőről még nem is beszéltünk — sorolta a szabó, már azt sem bánva, ha vevője elmegy. — Drágább?! — jegyezte meg csodálkozva a férfi. — Na? Hát mit gondol?! — Semmit — vont vállat a férfi. — Várja ki a végét. Bár valójában a férfi viselkedésében semmi kivetnivalót nem találhatott, Nadelra fenyegető bizonytalanság telepedett. Örült volna, ha benéz valamelyik szomszéd vagy jön egy elkésett vendég. Leszólhatna esetleg a felesége is, hogy jöjjön vacsorázni, de jól tudta, erre nincs remény, hisz ő maga tiltotta meg, hogy a műhelyben zavarják. Hosszú idő óta először érezte, hogy nem jól lát. Öntudatlan mozdulattal cserélte meg orrán a szemüvegét, majd ismét visszabiggyesztette a másikat. Kínlódva hunyorgott, hogy tisztábban lássa a férfi elmosódott alakját. — Nos?! — hallotta váratlanul a kérdést. — Mondjam? — Hogyne, hallgatom. — Előbb valamit kérdeznék. — Tessék — bólogatott a szabó. A férfi közelebb hajolt. Nem fenyegetően, csak mint amikor valaki bizalmas közlésre készül. — Maga hívő ember, ugye? — kérdezte csendesen, mondhatni ellenőrző hanghordozással. — Igen. — S várja a Messiást? — kérdezte tovább. Nadel most már hátrahúzódott: — Miért? S egyáltalán, hogy jön ez ide?! — Várja vagy sem?! — Várom — mondta végül. — Na de hát?! — tiltakozott, de a férfi most még közelebb hajolt: — Neki lesz. — Micsoda? — Hogyan?! — így. Eljön. — Na de ide?! — Ide. Ide is — tette hozzá tárgyilagosan a férfi. — Nem. Ne haragudjon, nem hiszem el. — Mit? Nem hisz az eljövetelben? — De, abban hiszek. Csak hogy éppen ide... s éppen én?! — Nem véletlenül esett önre a választás — közölte a férfi. — Na de hát... de hát így?! — Mi az, hogy: így? — Hát, hogy csak így. És, hát, hogy... hogy öltönyben... — Miért? — Kicsit... kicsit furcsának tűnik. — Szerintem meg az lenne furcsa, ha megjelenne itt, mondjuk, egy divatjamúlt fehér köntösben. Erre nem gondolt? — Jó, ez igaz... Csak miért éppen most? — nézte fürkészve a férfi arcát. — Miért ne? — Mert nem tudhatjuk a pontos időt! — vágta rá megkönnyebbülve Nadel. — Pontosat én se mondtam. — Pontosat nem, de mégiscsak belátható időn belül, nem? — Nem tudhatni — vont vállat a férfi. — S akkor mi lesz az öltönnyel? — kapott a szón Nadel. — Mi lenne? — Ki veszi át? Valaki azért átveszi? Úgy értem... — Nem. Ha ő nem, akkor senki. — Akkor... lehetséges, hogy hiába fogok dolgozni? — kérdezte óvatosan Nadel. — Csak magán múlik. — Nem tudom. Mert, ugye, ha ilyen bizonytalan... — Szóval nem vállalja? — dugta zsebre a kezét a férfi, és közönyössé vált. — Nem arról van szó, de mi a biztosíték? — Semmi. De az ügy természetét tekintve itt biztosítékról beszélni elég különös. — A férfi hangjába neheztelés vegyült. — De ki maga?! Kicsoda? Hogy ennyire tud mindent? — Mindent? — legyintett a férfi. — Nem kell mindent. Amit te tudsz, most arra van szükség. — Mégis, valami jelet... Jelet szeretnék — bökte ki félénken Nadel. — M indent tön kre akarsz tenn i? — nézett rá szomorúan a férfi. — Nem, nem! Csak... hát a méretek... azt se tudom — hebegett. —• Amennyit tudsz, annál több nem kell. Készítsd el mihamarabb. Most minden rajtad múlik. Egyedül rajtad — mondta még a férfi, s a megkövültén maga elé bámuló Nadel csak az ajtócsukódásból tudta, hogy magára maradt. S, hogy nincs több kérdés. Sírva fakadt. Úgy sírt, oly parttalanul, mint egy gyerek. S tehetetlenül nézte, mint válnak apró sötét foltokká könnyei az előtte heverő szöveten. Paul Rafael Nadel már nem érte meg a reggelt. Özvegye bezárta, majd idővel eladta az üzletet. Az új tulajdonos jó vásárt csinált. Örömmel gusztálta végig a sok finom szövetet, egyedül a sötétszürke lüsztert dobta ki. "Megrágta a moly — sajnálkozott —, pedig alig egy öltönyre való ha hiányzik belőle." 16
