A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-01-13 / 2. szám

MT

_________________________________________________ÉLŐ MÓLT

A RAKONCÁ TLAN FALIÓRA

Gyermekkorom óta vonzódtam a faliórákhoz. Szerettem formájukat, tiktakkolásukat, ahogy méltóságteljesen mérik az időt, és a csöndes éjben elütik a félórákat, órákat, figyelmeztetve, az idő folyását nem lehet megállítani. Olyan erősen élt bennem a vonzalom, hogy egy szép napon falióra vásárlására adtam a fejem. Csinos óra volt, ami tulajdonomba került. Hangja olyan ércesen zengett, hogy megremegtette szívemet. Áhítattal akasztottam a falra. Este valósággal szertartásszámba ment a fölhúzása. Ezt nem engedtem át senkinek, a feleségemnek sem. Az örömem azonban hamarosan megcsappant, mert az óra egyszerre megbokrosodott és összevissza kezdett verni. Tizenkettőkor hármat ütött, háromkor meg hatot. Szerfölött bosszantott a dolog, s elhatároztam, alkalomadtán elviszem az óráshoz. Mindezek ellenére pontosan járt, így hát továbbra is fölhúztam, s zavaros ütéseit elengedtem a fülem mellett.

Egy esős vasárnap délután meglátogatott bennünket az én régi Jancsi barátom. Borozgattunk, nevetgéltünk, nagy jókedvünkben észre sem vettük az idő múlását. Mikor kifogytunk a közös emlékek fölelevenítéséből, egy percre közénk szakadt a csend. Az óra, mintha csak erre várt volna, komótosan verni kezdett. Nyolcat ütött az én kedvencem.

Barátom összevont szemmel figyelt és rápillantott karórájára.

— Bolond egy órád van — jegyezte meg —, ötkor üti a nyolcat.

— A múlt héten bokrosodon meg. Elviszem az óráshoz — világosítottam föl.

— Sose vidd! — kászálódott föl a helyéről szívbéli barátom. — Megjavítom én neked ezt a gézengúz időmérőt.

— Á, nem értesz te ahhoz — igyekeztem elterelni a figyelmét, s egy nemrég látott tévéfilmről kezdtem áradozni.

Ellenkezésem csak olaj volt a tűzre.

— Mit? Hogy én nem értek az órákhoz? Én!? Várj csak, te hitetlenkedő. Várj csak!

Kidüllesztett mellel vonult az óra alá és egy görbe mozdulattal leakasztotta a falról.

— Zsebkést kérek, meg valami kisebbfajta csavarhúzót.

— Ne fáradjon, Jancsi, nem érdemes — igyekezett a feleségem is lebeszélni órát megjavító szándékáról. De hasztalan.

— Pár perc az egész, s olyan pontosan fog verni, mint a toronyóra — jelentette ki önérzetesen.

Feleségem jókora árkuspapírt terített az asztalra, s átnyújtotta a kést meg a csavarhúzót.

A barátom csettintett, s olyan hozzáértően és magabiztosan bontotta föl az óra hasát, hogy kezdtem megnyugodni. Úgy látszik, mégis mestere az órajavításnak. Gyönyörűség volt látni, ahogy szakértelemmel kipiszkálja helyéről a kerekeket s lerakosgatja az árkusra nagyság szerint.

Hirtelen fölkiáltott.

— Itt a hiba!

Közelebb hajoltam, s én is bedugtam az orromat az óra hasába.

— A pöcök — jelentette ki —, ez a kis pöcök makacskodik.

Megvakarta a fejét s a pöcök felé bökött.

— Látod? Ennek pontosan bele kell akadnia a fogaskerékbe. De nem akad bele pontosan. Hát ez a baj.

Jó félóráig pöckölte a pockot. Kierőszakolta a helyéről, majd óvatosan visszaillesztette.

— Kész! — jelentette ki diadalmasan. — Most már pontosan fog verni.

Fogta a kerekeket és kezdte visszarakosgatni. Egyiket a másik után.

Nehezen ment s időnként nyelvét rágta igyekezetében. Végül az utolsó kereket is helyére illesztette, csak egy kis csavar maradt föl.

— Ezt hová? — kérdeztem.

— Kicsire nem adunk — felelte. — Egyébként is fölösleges.

Csóválgattam a fejemet, de ő fölényesen mosolygott.

— Mit értesz te ehhez?!

Fogta az óra hátsó fedelét s ráillesztette a szerkezetre. Beállította a pontos időt, majd megbillentette kissé az órát.

Szabályosan ketyegni kezdett.

Feleségemmel illő csodálattal néztünk rá, s ő büszkén mosolygott.

— Mit szóltok hozzá?

Tíz perc múltán hat órát jeleztek a mutatók, s az óra pontosan kiverte a hatot.

Elismerően veregettem a vállát, s ő kissé öntelten kiáltott föl.

— láthatjátok, hogy tisztességesen megjavítottam!

Némi bűntudattal és kissé szégyenkezve bólogattunk. Sajnáltuk, hogy kétségbe vontuk szakértelmét.

Háromnegyed hétig diskuráltunk, akkor a barátom hirtelen fölugrott.

— Nekem el kell mennem, találkozóm van valakivel. Ne haragudjatok.

Az ajtóból még visszafordult.

— Aztán rendesen bánjatok vele! — intett az óra felé és elköszönt.

A ránkszakadt csöndben áhítattal hallgattuk az óra nyugodt ketyegését. Kis idő múlva elütötte a hetet. Akkor hirtelen megállt.

Ijedten bámultunk egymásra.

— Ebbe megint belebújt az ördög — akasztottam le a falról az órát és jól megráztam.

Csörgés támadt a belsejében s egy pici kerék kigurult a szerkezetből.

Feleségem epésen megjegyezte.

— Mégis igaz, hogy a suszter maradjon a kaptafánál.

Rábólintottam.

Azóta néma a faliórám. Egyszer talán elviszem az óráshoz, s megkérem, rakja helyre széthullott kerekeit.

(Dénes)

15