A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-24 / 12. szám
HÉTFIGYELŐ Egy magánvállalkozó panaszai — 1991-ben váltottam ki az iparengedélyemet. Előtte kilenc évig egy mezőgazdasági szövetkezetben dolgoztam agrármérnökként. Világéletemben falun éltem, tudtam tehát, hogy mit jelent a földdel dolgozni. 1991-ben száz hektárt vettem ki a szövetkezetből. Kölcsönre vettem mezőgazdasági gépeket, és elkezdtem gazdálkodni. A feleségem, aki közgazdasági egyetemet végzett, intézte az adminisztrációs ügyeket, én pedig teljes mértékben a gazdálkodással foglalkoztam. Az elején éjt nappallá téve dolgoztunk. Ha sok volt a munka, alkalmi munkásokat vettünk fel. Tudtuk, nem leszünk azonnal milliomosok bárhogy dolgozunk is. A cél az volt, hogy a család — két kiskorú gyermekünk van — tisztességesen meg tudjon élni a jövedelmünkből. A ránk kirótt adót mindig idejében befizettük. Ennek ellenére volt olyan időszak, hogy szinte havonta megkerestek bennünket az adóhivatalból és úgy tárgyaltak velünk, mintha csalók lennénk. Eleve azt tételezték fel, hogy aki vállalkozik, az csak csaló lehet. Pár hónappal ezelőtt a járási adóhivatalból egy fiatalember jött ki. Huszonhat éves mérnök, elvégezte a munkáját, és leültünk beszélgetni. Szó szót követett, a fizetésekről is beszéltünk, s csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy tizenharmadik fizetésként húszezer koronát kapott. Azt hittem megüt a guta. Én, aki napi tizennégy—tizenöt órát dolgozok, de még nem volt olyan hónap, hogy a kiadásaimat leszámítva tisztán húszezer korona nyereségem lett volna. Nem beszélve a felelősségről és teherről... De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a társadalom egyáltalán nem becsüli a vállalkozókat, azokat, akik nem sírnak, hanem próbálnak valamit tenni. Nekem is kényelmesebb lenne itthon üldögélni, és várni a munkanélküli segélyt. Az más kérdés, hogy én nem tudok tétlenkedni, hanem szeretek dolgozni. Igaz, az utóbbi időben már én is sokszor gondolkodom azon, hogy visszaadom az iparengedélyem, és beállók a munkanélküliek sorába, hiszen a feltételek, amelyeket a vállalkozók számára teremtettek, egyre inkább a tűrőképesség határát súrolják. A múlt héten azzal állt elő a feleségem, hogyha nem csinálunk valamit, a száz hektár földből és a háztájiból származó jövedelem már a családot sem tudja eltartani az idén. Gondolkodtunk és kisütöttük, hogy veszünk néhány fejős tehenet. A Milex felvásárolja a tejet, s teheneknek szükséges takarmányt pedig mi magunk megtermeljük. Egyelőre négy tehenet terveztünk vásárolni. Mivel készpénzünk igen kevés van, a bankhoz fordultam kölcsönért. Ötvenezret szerettem volna felvenni. Ehhez a bank legalább százötvenezer korona fedezetet akar. Van száz hektár földem, mezőgazdasági gépeim, ez elég fedezet, gondoltam én. Igen ám, de mi van akkor, ha velem valami történik? Ezért a bank egy viszonylag magas életbiztosítást is akar. Ehhez pedig számos orvosi vizsgálat szükséges. Szerencsére még a földeken nem indultak be a munkálatok, így volt néhány napom az orvosi kivizsgálásokra. Egyébként én már tíz éve véradó vagyok, s ha valami komoly betegségem lenne, ezt nem tehetném. Hiába mondtam ezt a biztosítóban, ők csak akkor hisznek nekem, ha még egyszer kivizsgáltatom magamat, válaszolták. Ezen felül a kölcsönt a jövedelmemhez számítják. Tehát, ha felveszek ötvenezret, azt úgy veszik, mintha ennyivel több lett volna a bevételem, és ebből is fizetem a szociális biztosítást meg az adót. Ennyit a feltételekről. És még nem is szóltam a környezetről. Ha valamilyen rendezvény van az iskolában, szinte természetesnek veszik, hogy nekem mint magánvállalkozónak, támogatnom kell. Ha nem teszem, annak a gyerekeim látják a kárát. Tavaly év végén a fiam osztálya háromnapos kirándulásra készült. Előtte eljött hozzám az osztályfőnöknő és közölte, hogy van öt gyerek, akiknek a szülei munkanélküliek, és nem tudják befizetni a kirándulás árát, ezért úgy gondolta, én, mint "jól menő” magánvállalkozó, esetleg segíthetném őket anyagilag. Először azt hittem: rosszul hallok. Valóban szomorú, hogy annak az öt gyereknek a szülei nem tudják befizetni a pénzt a kirándulásra, megjegyzem, azért, mert idejük nagy részét a kocsmában töltik, de nekem mi közöm van ehhez. Mondtam is a tanítónőnek: én nem vagyok jótékonysági intézmény. Elment, és telekürtölte a falut, hogy én milyen lelketlen és zsugori vagyok. Nem értette meg: valóban nem állok olyan jól, hogy más gyerekeknek csak úgy mellékzsebből kirándulásokat fizessek. A múltkor ellopták a feleségem biciklijét az üzlet elől, holott a falu két rendőrt alkalmaz, jól megfizeti őket, a bűnözés meg egyre terjed. Szóltam a polgármesternek, aki végig sem hallgatott, foghegyről odavetette: még jó, hogy neked lopták el, nem egy szegényebbnek. Kész. Ezzel letudta az ügyet. Néha azt hiszem, hogy minden és mindenki a magánvállalkozók ellen van. A kormány arról beszél, hogy támogatja a vállalkozókat, miközben olyan intézkedéseket hoz, amelyekkel egyszerűen tönkreteszi őket. Bennünket keményen megadóztatnak, a pénzt meg tömik az állami vállalatokba, ahol — tisztelet a kivételnek — elherdálják. Néha bemegyek a polgármesteri hivatalba, vagy a szövetkezetbe, és mindig felháborodottan jövök el onnan. Én még sem az egyik, sem a másik helyen nem láttam, hogy keményen dolgoznának. Kávéz(, gatnak, beszélgetnek, itt-ott valat mit elvégeznek, aztán mennek w haza. Nálam minden adminisztratív ő munkát a feleségem végez. A < szövetkezetben csak az elnöknek ^ — holott nem sokkal nagyobb ó; gazdaságot vezet, mint én — két ^ titkárnője van. Sír az állami támoco gatás után, de ha megkapja rögtön Q el is osztja, aztán megint sír... S ■< ez így megy körbe-körbe... A f kérdés csak az, hogy meddig?... Lejegyezte: d KAMONCZA MÁRTA Új ünnep — régi gondok Az 50-es autóbuszból a Ligetfalun épülő kórháznál szállók ki. Az emberek kisebb csoportokban igyekeznek a már hamarosan elkészülő kórház felé. Építőmunkások. Kőművesek, ácsok, betonozok. A munkaidő hétkor kezdődik, de előtte még pár falatot be kellene kapni. A vacsora már rég volt, és a hajnali négykor kelő ember ilyenkor már bizony megéhezik. Az egyik csoporttal megpróbálok lépést tartani. Az arcok ismerősek. A Csallóközből ingáznak már hosszú évek óta. Egy ideig csak szótlanul mennek, majd az egyik, a Sanyi megtöri a csendet. — Tudjátok milyen nap van ma? A többiek nem válaszolnak, vagy tatán valóban nem is tudják, milyen nap is ez a mai? így hát szabad a gazda. Sanyi örömmel válaszol az általa feltett kérdésre. — Hát Bálint nap van! — mondja büszkén. *— A szerelmesek napja, ti nagyokosok. A tv-ben hallottam az este. Amerikából érkezett ünnep, hasonló a mi volt nőnapunkhoz. Az egymást szerető emberek virágot visznek kedvesüknek — magyarázza meggyőzően. — Ez nekem most éppen jól jönne — jegyzi meg Pista, a Pajesžos, mert egymás között csak így hívják a hatalmas pajeszt növesztett havert. — Ki kellene békülnöm az asszonnyal. Hazafelé menet meg is állok a csarnokban, veszek egy csokor hóvirágot. — Csak vennél, szól közbe a csoport legfiatalabbja, a Kölyöknek becézett Lajos. Tegnap én is azt kerestem, de a hóvirágnak se híre, se hamva. Nem érdemes azért a pár koronáért az erdőt taposni, mondják az árusok. így hát nincs más választásod Pajeszkám, minthogy más virág után nézz. — Az asszony a szegfűnek örülne a legjobban, gondolkodik hangosan Pista. De ha már neki viszek, a lánykának is kellene. Hisz őt is szeretem, és különben is, már nagylány. Ha a szegfű darabja tizenöt korona, háromé negyvenöt. Ugyanannyi a lányé, az már kilencven. Ezt meg már nem bírja el a dugipénzes költségvetésem. Azt hiszem egyszerűbb lesz, ha este otthon a kocsmában veszek egy doboz bonbont. Egy ötvenesből megúszom. Legalább lesz okom bemenni, közben egy sört is megiszok, és ha minden jól megy, még a bonbonból is kapok... Sanyi mindezt figyelmesen végighallgatta, majd a tőle megszokott hangon, magabiztosan így szólt: — Mi lenne, ha azt a bonbont nem a kocsmában, hanem a boltban vennéd meg?! Olcsóbb lenne, és az asszonyt is megkímélnéd a sörszagodtól, te nagyokos. Nem tudom, hogy Pistában az általam nem ismert énje szólalt-e meg, de tény az, hogy még az este két gyönyörű virágcsokorral szállt fel a Csallóközbe induló vonatra. MARKÓ TIBOR 12
