A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-24 / 12. szám
hétELO MULT A vadász úr tisztes cselekedetei Alsószemeréden ugyanúgy, mint más falukban, az egyívású emberek, akik, mint mondani szokták "együtt őrizték a libákat”, ha már felnőtté váltak is, tegező viszonyban voltak egymással. Ám, élt a faluban egy ember, akit mindenki "úrnak" szólított. A miértre a továbbiakban adunk magyarázatot. Merthát ő is a falu szülöttje volt, hat elemit végzett, mint a többiek, de neki mégis ez a megszólítás dukált! Ő itthon és másütt is mindenkinek "Valent Úr" volt. A termete és a súlya is megvolt hozzá, nyomott vagy százhúsz kilót. S amikor magára öltötte a zöldszínű vadászruhát, a magas szárú, végiggombos sárga csizmát, zöld kalapját a vaddisznósörtével, és vállára vetette vadászpuskáját, senki sem tudta megkülönböztetni az úri vadászoktól. Mert azok voltak a szemerédi határ vadászbérlői. Tehát, ha a szemerédi sárban született is, akkor is mindenki úgy tekintett rá, mint egy igazi úrra. Azért két-három mestersége mégis akadt. A legalábbvalóbb, még fiatal korában, "kocasuszter" volt. Ezt a mesterséget sem tanulta ki, nem tudott cipőt vagy csizmát készíteni, csupán foltozgatni. Ez pedig nélkülözhetetlen volt a "szerelmes szemerédi sarat taposok" falujában. Pláne, télvíz idején. Keményszárú, marhabőr csizmákat viseltek az emberek, tehát a férfiak, nők, a gyerekek is. S hogy a csizmákat kikezdte a sár, hát ezeket foltozgatni kellett. A második foglalkozása "mezőőr" volt. Ezt a rangot igaz, más faluban csak a határcsősznek titulálták. S általában idősebb, toprongyos emberek töltötték be e hivatalt. Ám Szemeréden ez rang volt! A vadászruhába öltözve a mellén egy bokszos skatulyából (cipőkrémdoboz) kinyírt fekete tábla díszlett, rajta szép fehér betűkkel rápingálva, hogy "Alsószemerédi mezőőr". Ezen hivataláért a községtől még némi fizetést is kapott. A harmadik foglalkozása "vadőr" volt. Ez lényegében hasonlított az előbbihez, de itt nem a kukoricatolvajokat figyelte, hanem csupán a vadakat. Tehát, hogy valaki el ne ejtsen egy nyulat vagy fácánt. S persze az is a tisztségével járt, hogy a vadászatokon nem hajtőként, hanem vadászként lépkedett a körvadászaton a vadász urak között. Puskája volt tehát, amelyből olykor lőtt is. íme, néhány eset a tisztes cselekedeteiből: Folton folt Első foglalkozása idején beállított hozzá egy falubeli, hogy foltozná be a csizmáját. Igen ám! — de a csizma már javíthatatlan volt. Forgatta hát a kezében jobbra is, balra is, de nem találta a módját, hogyan lehetne több foltra még egy nagyobbat ráilleszteni. Végül ráförmedt a csizma gazdájára: — Te Ferenc! Ezen már kilencvenkilenc főt van! Mondd meg, hova tegyem a századikat? Ezzel kinyitotta az ajtót, és a csizmákat nagy ívben kidobta az udvarra. Nem ő volt az oka, hogy nem tudta megjavítani! Piff-paff, két korona... Az első köztársaság idején egy koronába került egy töltény a vadászpuskába. A vadász úr az első vadászatokkor még vásárolta a töltényeket, később már az üres patront, a puskaport, a sőréteket és a tömést külön vette meg, mert így olcsóbban jött ki darabja. Itthon aztán a piros patronba beleöntötte a kis mérőkanállal kimért puskaport, majd az ólom sőréteket, végül a vastag papírtömítést. Jó párat legyártott, s felkészülve várta a nagy vadászatot. Ez a gyártási eljárás nem okozott gondot neki.. Elvégre tüzér volt az első világhábom idején. Tudott ő gyártani mozsárágyút is, amivel díszlövéseket adott le ünnepségek idején. Az első időkben történt, amikor még a gyári töltényekkel indult a vadászatra. Rajtvonalban mentek a vadászok és a hajtők — s a nyuíak és fácánok hol itt, hol ott ugrottak, illetve repültek föl. A legközelebbi vadász lőtt mindig, a nyúl bukfencet vetett, majd elterült a havon. Végre, vadászunk közelében is felugrott egy nyúl. Lőtt a kétcsövű vadászpuskájával egyet, majd ráduplázott — de a nyúl futott tovább... Nem találta el. Ekkor keservében felkiáltott: — Piff-paff, két korona, és nyúl nincs!... Ezzel a mondásával még évek múlva is heccelték. Később, saját töltésű golyóbisokkal indult a vadászatra. Hasonlóan történt, a nyúl felugrott, ő lőtt... Egyet, majd a másodikat, de a puska j3 nem durrant, a sörétek nem repültek a nyúl 3 felé. A nyúl két lábra állt, intett neki, hogy: q Pá-pá!, aztán elfutott. Ő pedig dühösen fj konstatálta, hogy a golyókészités nem sikerült, ^ nem sült el a puska... > TIPARY LÁSZLÓ ž (Folytatjuk) TAVASSZAL TELNEK A PINCÉK A jó borosgazda úgy tartja, hogy tavaszelőn telnek a borpincék, amikor a szőlő metszése folyik, mert nem mindegy, hogy hány szemet, melyik és milyen szőlővesszőt hagy meg a tőkén. A vérbeli termelő a szőlő metszését senkire sem bízná, maga végzi. Ám a tapasztalat az, hogy ahány gazda, annyiféle módszer és magyarázata a metszésnek. Emlékszem Sanyi bácsi szavaira. Kosztolányi Sándor Verebélyen híres bortermelő, és éveken át hivatásos vincellér is volt. Az egyik vitában partnerét nagyon szépen és csendesen leszerelte: — Aki a szőlővesszőt nem tudja megkülönböztetni, a vesszőről nem ismeri fel a szőlőfajtát, az nekem a metszésről ne beszéljen. Aki a kottát nem ismeri, az a zenéről se vitatkozzon, mert a metszésnek is megvan a maga kottája! — mondta határozottan, de nem sértően. Sándor bácsi szavairól bizony sokat gondolkodtam, és gyakorta emlegetem szőlő-borász barátaimnak, akik rendre elismerik az öreg vinpellér igazát... Ámde tavasszal nemcsak a metszőollók kattognak, hanem délutánra, amikorra felenged az éjszakai fagy, a szőlőgazdák a borfejtésre használják ki az időt. Ez már a második fejtés, mert az elsőt legkésőbb november végéig már megejtették. De előfordul, hogy a gazda már a harmadik fejtést végzi, mert a múlt esztendőben úgymond "törtek" a borok, előbb kellett fejteni. A borfejtés alapja a hordómosás. A mi tájainkon — a tokajitól eltérően, nem penészesek a hordók — kívülről-belülről alaposan megtisztítják. Azt a hordót, amelyik kissé "gyanús", ami alatt azt kell érteni, hogy valamilyen utóillata van, többször is kiöblítik. Tavasszal még egy nagyon fontos dolog történik a borgazdák életében: a borkóstolók. Ma már fájónként megszokott dolog, hogy a szőlészek borkóstolókat tartanak, ami erőpróbának is számít, mert össze lehet mérni a borokat. A borkóstoló előtt azonban illik amolyan "házi" kóstolót rendezni, amelyre leginkább vasárnap délután hívja meg vendégeit a gazda. — No, komám melyik hordóból ajánlod, hogy benevezzek? — kérdezi, és csillogó szemmel, hamiskásan kémleli a vendégek arcát. A vendégek bólogatnak, javasolnak, végül aztán az ő szemük is csillog, amelynél talán az ősi nedű, a jó bor csillog még fényesebben a pohárban. (vidéki) 10
