A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-10 / 10. szám
VÁNDORLÁSOK Két óceán ÚTIJEGYZETEK X. Portland és Seattle az eddigi távolságokat véve alapul, szinte amolyan két szomszédvárnak számit, bárha más-más államban lévő városok. A repülés alig tart egy rövidke óráig, éppen csak arra elég, hogy a Delta Airlines gépein szokásos sört, whyskit, szendvicset stb. az ember elfogyassza. Megérkezés után azonban egy kicsinyke meglepetés ért, ugyanis J.P. helyett, aki a seattle-i magyarok soros "prezidentje" két hölgy várt — anya és lánya — egykori kassaiak. S e "kassaiság" révén most az ő vendégük leszek, aminek persze örülök, hiszen így egy kicsit otthon lehetek. Csak az a baj, hogy az éjszaka megint nem sikerült aludnom, s így komolyan össze kell szedni magamat, hogy hallgatni és beszélni egyaránt tudjak. G.-ék csinos földszintes házban laknak, s a feleség, Szilvia még néhány tyúkot is tart, meg — miért is ne, hiszen ez így dukál — mellettük két kakast, amelyet — mert hajnalonként fújják a kakasnótát — a szomszédok egyáltalán nem kedvelnek. S ennek törvényszerű következménye, hogy a kakasokat ki kell vonni a forgalomból; egyrészt, hogy a szomszédok megbékéljenek, másrészt, hogy holnapra igazi kakasleves kerüljön az asztalra. Szép, tágas szobát kapok, s folyamatosan mondjuk mindazt, ami Kassától idáig megtörtént, a gondokat — az ittenieket és az ottaniakat is természetesen. Délután végre megmutatja magát J.P. úr is, aki az itteni magyar egyesület elnöke; mérnökember, a helyi magyar lapot is ő szerkeszti. Zömmel magyarországi híröszszefoglalókat, részben a szervezeti életről szóló tudósításokat találtam benne, de akad egy két vers is — otthonról. A házigazda G.F., akit még a bárcai szervizből ismertem, délután egy kisebb autózásra invitál, üzleti ügyeket is intézve eközben. Seattle a Washington-öböl partján fekvő nagyváros; a központ, mint a többi amerikai városban is meg van tűzdelve "magas házakkal", a lakónegyedek is az eddig látottakra hasonlítanak. Egyébként itt van az Államok legnagyobb kikötője, amit magam is tapasztaltam az öbölben zajló hajóforgalomból. Még azt is el kell, hogy mondjam, hogy szinte egybenőtt egy másik várossal a szép, indián nevű Tacomával. Jártam ott is, a két várost az öböl egyik ága felett átívelő híd köti össze... Egyébként J.P.-vel a holnapi és a holnaputáni műsort beszéltük meg, de a megbeszélésben mindent valami "feltételes mód" lengett be. De: ha isten napja süt felettünk, van miben reménykedni. Aztán igyekeztem az egészet egy kicsit elfelejteni. S ez nem is volt valami nehéz, mert estére a "szomszédból” — a kanadai határ közeléből — vendégek érkeztek, méghozzá egy másik kassai házaspár. így az egész este — mert a feleség nem beszél magyarul — szlovákul folyt a társalgás; de ezek a vendégek már amerikai szlovákok, az otthoni eseményeket úgy-ahogy ismerik, bár ugyanazt másként látják s ítélik meg, mint az otthoniak; szemléletük tágabb, nyilván már odahaza is az volt. Mielőtt a fáradtság elvitt volna az ágyig, házigazdámmal abban állapodtunk meg, hogy kora reggel vele megyek egy "üzleti útra", egészen a kanadai határhoz. Korán keltünk között tehát, haraptunk valamit, s már ültünk is az autóba, hogy egy órányi autózás után az öböl partján még G. rövid tanácskozást tartson megbízójával, aki egyébként szintén tőlünk való, s építkezési vállalata van. Most valami iskolaépítési pályázat miatt utazunk tehát. G. kocsiját itthagyjuk, s átülünk egy igazi terepjáróba; még egy telefonpróba a kapcsolattartás végett, s már megyünk is tovább északnak. Új ismerősöm egyébként S.-ből került ide a világ másik végére, sikeres embernek tűnik, jól beszél még magyarul, s azt mesélte, hogy szándékában volt megvenni az egyik otthoni fürdőt, de aztán elállt a vásártól, mert a tulajdonos “túl sokat kért érte". A maga módján az ilyen magyar — tudom — a saját családját megsegíti, ám — s ezt is tapasztalatból mondhatom — az olyan kérdések, mint a nemzetiségi kultúra, netán annak támogatása, óceáni távolságra van tőle. De, azt hiszem, ezt "természetes" magatartásnak kell elfogadni. Itt mondom el, a későbbiekben is leírhatnám, hogy ebből a szempontból még ennél is különösebbnek tűnik a '48-as és az '56-os emigrációs magyarság magatartása közötti Seattle központja A valahai világkiállítás egyik büszkesége a 200 méter magas "Űr-tű" vendéglő ellentmondás, netán "áldozatvállalása". Tisztelet a kevés kivételnek. Az a gyanúm, hogy zömmel ezeknek a koros, '48-asoknak alig van reális ismeretük arról, hogy az óceán másik felén, s főleg a mi tájainkon mi zajlott le az elmúlt öt évben, s hogy mi történik ma. Csupán a szidalmak utcája egyirányú, meg hogy ki melyik oldalán áll a barikádnak. Holott azt kéne elvégezni végre, hogy a közöttünk lévő szellemi és egyéb gátakat végre le tudjuk bontani. De: mondják a semmit — magyarul. Az '56-osok ezzel szemben a lehetőségek korlátái között megpróbálnak cselekedni is, az "ahogy lehet" szorításában. Mindezt G.-nek is elmondom, s csak bólogat, meg egy-két alkalommal lemondóan legyint. "Nézd meg akármelyik névkártyáját. Azt hihetnéd, hogy legalábbis a fél Amerikát ők irányítják. Ha azonban egy kicsit megvakarod a papírt, kiderül, hogy a sok »prezident« mögött alig van 10—15 »nem-prezident«, de azok java része meg »volt-prezident«, mert azt is feltüntetik. Amikor idejöttünk, csak csodálkoztam, mert fárasztó volt az egész elviselése, főleg ha még mosolyogni is kellett hozzá." Egyébként az itteni táj, mintha Kassán a Bankó felé fordulnék: majdnem otthoni. Az ablakokban muskátli, almafák az udvarokban, aztán az utak mentén jegenyék, nyárfák, tölgyek, fenyvesek, s az égen igazi szeptemberi fátyolfelhők. És ezek látása csakhamar elfeledteti a másik oldal emberi sivárságát. Miután megérkeztünk a tetthelyre, tapasztalhattam, hogy Amerikában miként kötik meg az üzletet. Velünk együtt az iskola igazgatósági épületéhez még vagy öt kocsi érkezett. Pár perccel a kitűzött időpont előtt G. telefonon megkapta megbízójától a végleges árajánlatot, gyorsan beírta az előre elkészített pályázat megfelelő rubrikájába, s nyargalt vele befelé, s az utolsó pillanatban leadta az ajánlatot. Ugyanezt tették a többiek is. Mire visszaértünk Seattle-ba, kiderült, hogy hiábavaló volt a mai utazás. Visszafelé G. még megmutatta az itteni óriási repülőgépgyárat, amelyben különböző s a holdutazás egyéb gépei születtek meg. De valami nincs sehol, s ez a kultúra otthoni tudata és tudása. Gyakran az az érzésem, hogy ami itt múlt, az nem történelem, hogy ami lesz — az a történelem, bárha ez teljesen abszurd. Ámbár a jövőnek is van történelme, csak meg és túl kell élni... GÁL SÁNDOR 5
