A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-24 / 8. szám
Egyszer volt egy ember, s annak egy olyan öreg kutyája, hogy a csontot már nem tudta megrágni. Azt mondja az ember a feleségének: — Feleség, meglövöm a kutyát, mert a csontot már nem tudja megrágni, én pedig hússal nem tartom. Mondotta az asszony: — Ne lője meg, lelkem uram! Ha a csontot nem is tudja megrágni, de jól tud ugatni, s a tolvajokat elriasztja a háztól. De így, de úgy, ő bizony meglövi, erősítette az ember. A kutya meghallotta, hogy mit akar a gazdája. Elszomorodott erősen, s bánatában kiment az erdőbe. Amint megy, mendegél, találkozik egy farkassal. Kérdi a farkas: —* Hát neked mi bajod? Miért vagy olyan szomorú? — Hogyne volnék szomorú, mikor a gazdám meg akar lőni. — Ne búsulj — mondja a farkas —, segítek én rajtad. Kibékítem a gazdádat veled, meghagyja az életedet, hanem adj egy bárányt nekem. A kutya megígéri a bárányt, s a farkas azt mondja: — Maradj csak itt velem az erdőben. Majd ha a gazdád idejön dolgozni a feleségével s kicsi gyermekével, én ellopom a gyermeket, neked átaladom, s vidd vissza. Meglásd, ismét megszeret a gazdád, s nem lő meg. Hát csakugyan úgy lett. Egy nap múlva, kettő múlva jön az ember a feleségével, hozták a kicsi gyermeküket is, leteszik egy bokor alá, s azzal munkába fognak. A farkasnak sem kellett egyéb: a bokor mellé orozkodott, felkapta a gyermeket, elszaladod vele az erdő szélére, ahol a kutya várt rá. Észreveszi az ember meg a felesége, hogy a bokor alól eltűnt a gyermek, lett is nagy sírás, jajgatás! Szaladtak erre, arra, mindenfelé. Ők sem tudták, merrefelé. Kiabálták a gyermek nevét, s hát egyszerre csak jő a kutya, hozza a JÁTÉK Most játsszunk egy kicsit az árnyékkal! Nézd meg jól ezt a vidám cicust, s próbáld kitalálni, hogy a három árnyék közül melyik is lehet az övé. Nos, akkor melyik? WEÖRES SÁNDOR Jön a tavasz, megy a tél Jön a tavasz, megy a tél barna medve üldögél: — Kibújás vagy bebujás? Ez a gondom óriás! Ha kibújok, vacogok, ha bebújok, hortyogok: ha kibújok, jót eszem, ha bebújok, éhezem. Barlangból kinézzek-e ? fák közt szétfürkésszek-e ? lesz-e málna, odu-méz? Ez a kérdés, de nehéz! 19 gyermeket. De bezzeg lett a kutyának aztán becsülete! Hússal, kolbásszal tartották, paplanos ágyban hálatták. Telt, múlt az idő, egy éjjel eljő a farkas a bárányért. Hanem a kutya meggondolta a dolgot, nem volt rá lelke, hogy a gazdáját megkárosítsa, s olyan erősen kezdett ugatni, hogy a farkas esze nélkül szaladt vissza az erdőbe. De visszakiáltott a kutyának: — Hadd el, kutya! Gyere csak ki az erdőbe, majd megtanítlak becsületre! A kutyának egyszer csakugyan dolga akadt az erdőben, de nem mert egyedül elmenni, hanem nagy barátságot kötött előbb egy sánta macskával, úgy indultak ketten az erdőbe. A farkas éppen ott sétált egy vaddisznóval, amerre a kutya tartott. Már messziről látták a kutyát, de nem tudták elgondolni, hogy mi lehet mellette. A macska farkát kardnak nézték, azt hitték, hogy a kutya kardot kötött az oldalára. Hej, uram, teremtőm, megijed a farkas meg a vadkan is, s nagy hirtelen a farkas felmászik egy fára, a vadkan pedig behúzódik egy gödörbe, hogy csak az orra látszik ki. Amint a kutya és a macska odaért, s meglátták a vaddisznó orrát, a macska azt hitte, hogy valami egér van ott, s belevágott a vaddisznó orrába. — Jaj! Jaj! Ne bántsatok! — jajgatott a vaddisznó. — Ott a fán a bűnös, én nem vétettem senkinek. A macska erre eleresztette a vaddisznó orrát, a vaddisznó meg elszaladt nagy ijedten, mintha a szemét vették volna. Akkor a kutya meg a macska nagy mérgesen felnézett a fára. A farkas csak akkor látta, kikkel van dolga. Erősen elszégyenlette magát, leszállóit a fáról, s kibékült a kutyával. így volt, vége volt, mese volt. BENEDEK ELEK A VÉN KUTYA
