A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-24 / 8. szám
FIGYELŐ HÉT diákkal. Akárcsak Megyercsen, járási viszonylatban is csökkent az iskolaköteles gyermekek létszáma, ami ismét anyagi okokkal indokolható, hiszen a szülők csak kevés gyermeket vállalnak. Az iskola sem tudja úgy támogatni a diákokat, mint régebben, amikor például még ingyenes tanszerellátásban részesítettük őket. Napjainkban az összes kiadás a szülőket terheli, sőt a napközi otthonok léte is veszélyben van, mert a tervezett havi díj ellenében csak kevés szülő tarthatja ott a gyermekét. Borzasztó, hogy miközben egyre műveltebb felnőttekre lenne szüksége az új társadalomnak, folyik az iskolaügy leépítése... Más: az SZMPSZ-szel együtt próbáltuk bevezetni a hatékony Zsolnay- és Tolnay-módszert az anyanyelvi oktatás terén, de a minisztériumnál nem találtunk támogatásra. Pedig a régi módszertani könyveink elavultak, korszerűsíteni kellene minden téren, ám arra sincs anyagi keret! Minden igyekezetünk hiába, ha kőfalakba ütközünk... A temérdek gond között is igyekszünk mosolyogva, türelemmel oktatni, de milyen megpróbáltatások várnak még ránk és a szülőkre? — Az önök helyzetét még az is nehezíti, hogy a két magyar és az egy szlovák osztályban összevont évfolyamokat oktatnak. Nem válik ez a tanulók kárára? — Úgy tapasztalom, hogy nem válik a tanulók kárára, mert állandóan foglalkoztatjuk őket, de a pedagógustól dupla energiát és felkészülést igényel ez az oktatási forma, hiszen negyvenöt perc alatt értelmesen-órdekesen kell lekötni két—négy korosztály figyelmét, ami nehéz feladat. — Milyen az iskolán belüli magyar—szlovák viszony? — Sem a gyermekeknek, sem pedig a pedagógusoknak nem okoz különösebb gondot ez az együttlét. A kollégákkal megvitatjuk a pedagógiai-szakmai problémáinkat, és emberileg is próbálunk minél közelebb kerülni egymáshoz — jószándékkal, emberséggel. Mi, magyar pedagógusok erőszakos diáktoborzást nem végzünk a beíratások táján, viszont be-bejárok az óvodába, ismerkedem a kicsikkel, felmérem, hogy hozzávetőleg hány és milyen adottságú jövendő tanulóra számíthatunk. Oszszel tíz—tizenöt magyar és négy—öt szlovák gyermek érkezik az iskolába. Természetesen nem győzöm hangsúlyozni az anyanyelven történő oktatás fontosságát, és kollégáimmal együtt — a lehetőségekhez képest — emelni az oktatás színvonalát. Végül — a szlovák tagozat igazgatónőjének távollétében — a napközi otthon szlovák (GÁLFY SOŇA) és magyar osztályának (HRABOVSZKY ÉVA) nevelőnőjével beszélgettem. Mindketten határozottan állították, hogy jó a magyar és szlovák pedagógusok, illetve tanulók közti viszony. Egyelőre még nagy érdeklődés mutatkozik a napközi otthonban történő foglalkozás iránt, ami valószínűleg változni fog, ha a szülőknek fizetniük kell gyermekük ottlétéért. Pedig ha a napköziben felkészülnek a tanulók a következő napi órákra, akkor a szülők vállára egy gonddal kevesebb nehezedik... Emellett a magyar és szlovák gyerekek együtt gyűjtögetik a bodzát, hársfavirágot (az érte kapott összegből vásárolják meg az év végi ajándékkönyveket és a napközi otthon játékait), látogatják a tánctanfolyamot, a könyvtárat, játszadoznak az udvaron — még ügyet sem vetve a mondvacsinált nemzetiségi gondokra, uszításokra... Miskó Ildikó Fotó: a szerző Zs. Nagy Lajos (Bán Samu jegyzeteiből) FEJETLENSÉG Ez nem anekdota, ne tessék félreérteni! Az ötvenes évek elején, ötvenháromban vagy ötvennégyben, a féléves iskolai szünet leteltével utaztam vissza Komáromba. A vonatra sokat kellett várni Érsekújváron (Érsekújvárott, ha úgy tetszik), de amikor megérkezett is: a továbbindulásra. Már fent ültünk a kicsi, motoros vonaton, s én az édesanyám sütötte és csomagolta kacsacombot ettem egy "Szarajevó"bicska segítségével, még akkor is csak vártunk, várakoztunk. Félórányi késéssel elindult a vonat, s egy perc múlva megállt. Pontosabban: egy kis szürke, egérszerű kalauznő berohant a fülkénkbe, és meghúzta a vészféket, épp az én fejem fölött. Az arca zöld volt a rémülettől. — Elütöttünk egy embert — visította. — Micsoda? — kiáltottam, és lecsavartam a fülke ablakát. Bár ne tettem volna! Épp az ablakom alatt feküdt a hóban, közvetlenül a sínek mellett a levágott fejű ember, a nyakából csörgött a vér és párolgott, ugyanolyan látvány volt, mint egy megölt disznó, csakhát rajta ruha is volt, hasonló az enyémhez. Először szédülni kezdtem, aztán visszabújtam az ablakból, és elkezdtem jógázni, vagyis ráparancsoltam a gyomromra, hogy ne vesse ki magából a nagyszerű kacsasültet. Nehezen, de sikerült. Az ablakon már nem néztem ki, a vonat egyébként is hol előre ment, hol hátra tolatott: keresték az ember levágott fejét. S ennyi volt az egész. De most, negyven év után, eszembe jutott az eset, és azon kezdtem töprengeni, ki lehetett az a lenyesett fejű ember(?). Elhatároztam, hogy megtudom; újságíró vagyok, nem volt nehéz meglátogatnom az érsekújvári állomás főnökségét, az állomásfőnök elővette, a negyven év előtti jegyzőkönyvet, s néhány perc alatt megtalálta az "cse-Ír-® tét". Valamiféle diák volt az illető, de nevének csak a kezdőbetűi voltak bejegyezve a jegyzőkönyvbe, imigyen: B. S. gimnazista. Albérletben lakott a G. utcán. A G. utca valahol a református templom mellett van — mondotta az állomásfőnök. A G. utcán emlékeztek az esetre, s azt mondták, hogy a testet és a megtalált fejet elvitték a kórházba. Elballagtam hát a kórházba. A főorvos arca szinte ragyogott a boldogságtól, ő is rögtön elővette a negyvenéves jegyzőkönyvet, s elmondta, hogy ez volt az első esete, amikor sikerült visszavarmi egy ember levágott fejét. De itt ám pontosabbak voltak az adatok, az illető, lenyiszált fejű embert Bán Samunak hívták, s a komáromi magyar iskolába járt. Ezen egy kicsit meghökkentem. — És életben maradt az illető? — érdeklődtem amúgy újságíró módon. — Mi az hogy! — rikkantotta a főorvos — még ma is ő a legvadabb, legbátrabb újságíró a Kárpátok alatt. Egyébként ilyen aprócska műtéteket ma már naponta végzünk. Hazautaztam és sokáig néztem magam a tükörben. A nyakam tényleg aránytalanul rövid volt, s körbe-körbe pirosán, elég ízléstelen sebhely húzódott... 13
