A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-24 / 8. szám
HÉTFOLYTATÁSOS REGÉNY/III. A férfi nekidőlt a vaskerítés egyik rozsdás oszlopának. Még mindig nem fogta fel, hogy mi történt. Amióta a fővárosba került, akaratlanul is szemtanúja lett több közlekedési balesetnek. Ott állt a tömegben, egyike volt a kíváncsiskodóknak. Egyszer kocsitelefonján ő értesítette a mentőket. Ám ismeretlen erők most neki szánták a főszerepet. — Bácsi, magáé volt ez az autó?! — szaladt oda a kerítéshez egy tíz év körüli ikerpár, de még mielőtt a férfi bármit mondhatott volna, a gyerekek anyja ott termett, s lepisszegte a két kíváncsit, majd kísérletet tett rá, hogy valahogyan elráncigálja őket a merénylet színhelyéről. Addigra már valóságos tömeg gyűlt össze a kiégett, felhólyagzott roncs körül, amely aligha emlékeztetett bárkit is autóra. A bevásárolni indult háziasszonyok izgatottan tárgyalták egymás közt, ki mit látott és hallott, esetleg ki mit képzelt hozzá az eseményekhez. A férfi legszívesebben rendre utasított volna mindenkit, de a távolban már felvijjogott a sziréna. — Veled megyek! — hallatszott a háta mögül a lány ijedt hangja. A férfi összerezzent. Egy pillanatig tétovázott. Vigyázott, hogy a hangja ne tűnjön túlságosan apáskodónak. — Jobb, ha itt maradsz a házban. Zárkózz be nyugodtan, a szendvicsek már majdnem elkészültek, elpusztíthatod valamennyit. Annyi könyv és videokazetta között nem fenyeget az unalom veszélye. Ha aludni szeretnél, bármelyik ágyra ledőlhetsz. Ha azt hallod: ti-ti-ti-ti-tá-tá-tátá, akkor én csöngetek és nyugodtan ajtót nyithatsz. Éva engedelmesen visszavonult a házba. A férfi újabb cigaretta után kotorászott a zsebében. Érezte, ahogy alsó ajka remeg a felindultságtól. Amikor végre sikerült rágyújtania, sarkon fordult azon tűnődve, hogy a rendőrök miért nem vizsgálják át alaposabban a roncsot. Tán nem hoztak magukkal tűzszerészeket? Eddig csak filmen látott hasonló dolgokat, fogalma sem volt, mi következik majd ezután. A biztosító fizet ugyan, de ki garantálja a személyes biztonságát? Nyugodtan aludhat-e ezentúl? A kíváncsiskodókat addigra már elküldték melegebb égtájakra. Egy fiatal tiszt szólította meg: — Uram, öné ez a kocsi? — Enyém... volt. A lány felhajtotta a konyakot, most a gyufa után nyúl, élvezi, ahogy hosszú, fjnom ujjaitól nem messze láng lobban. Élvezi a színét, a szagát, a tűz hatalmát, táncát. Haja vörös plazma, szeme szürke hamu. A pincér elsiet mellettük, semmit sem sejt abból, hogy valakinek a képzeletében már lángol az egész vendéglő, a hófehér asztalterítő, a sárguló függöny, de még az ő nemrégen tisztított, vasalt ruhája is. Nem hallja a tűzoltóautók egyre hangosodó szirénáját, a csizmák dobogását, a sikolyokat, a csörömpöléseket. A kitört ablakok zaját. Égnek a cigaretták, a gyufaszálak, az öngyújtók, a gyertyák, égnek a porszemek a levegőben, ég a lány nyelve hegye, ahogy beszél, ahogy felsorakoztatja a különös hangsúllyal születő mondatokat. Hiszen a világon minden száraz, minden korhadt: alig várja, hogy az a pici, érzéki tűznyelv hegye megérintse, s máris őrült, nagy, lelkes lobogásba kezd. A fényre, melegségre szomjazok boldogan özönlik el az utcákat, mert abban a pillanatban még eszükbe sem jut, hogy minden tűzvész után hamu, korom, salak, üszők, por, feketeség marad: s ez a halál. Új vendégek jöttek, fehér öltönyben, régi vendégek távoztak kiégett, fekete pulóverben, amelyek még jócskán füstölögnek az iménti parázs vitáktól. A résnyire nyílt ajkak közül torkolattűz villant elő, majd eddig vígan létező, sziklaszilárd elméleteken alapuló diktatúrák dőltek meg a vendégek lelkében. A vadul kattogó öngyújtóknak kezdett elegük lenni az egészből. Apró gázkamráknak érezték magukat. A tűzkövekre ráfogták, hogy pokoli találmányok. A vázában száraz művirág áll, még egy nevetés is meggyújtja. Odakinn az egyre kormosabb ég gyorsan szeplősödik csillagokkal. Az utcán hideg, sértődött emberek sétálnak, vastag kabátjuk mélyéről kutatják egymás arcát, a felcicomázott kirakatokat. A férfi iszik egy apró kortyot a konyakból, képzeletében hozzábújik a lányhoz, megérinti forró, sima bőrét. Gondolataiban az utolsó városi buszra sietnek, épp csak elérik, zötyögnek a csillagok égi térképe alatt. Az ajtó felsziszszen, a megállótól két utcányira van a háza. Elképzeli, hogy nagyon lehűlt a levegő, szorosan egymáshoz bújva lépegetnek Évával. Babrálás a kulcsokkal, ajtónyikorgás. A képzelet következő filmkockáin a lány ledől az ágyra, megvillannak formás combjai. A férfi elhúzza a besötétítő függönyt, másik kezével a lemezjátszón felejtett lemezre helyezi a tűt. A dolgok, melyekért élni érdemes: egyszerűen megtörténnek. — Nagyon sajnálom, ami történt. A férfi összerezzen, egy pillanat alatt visszatér a valóságba: kedves kávóházába. Elmosolyodik. — Boldog születésnapot! — Ezt most mondod legalább kilencedszer... — s a mondatot a legbájosabb nevetés követi. — Nagyon drága vagy hozzám. Pedig még nem is ismersz. — Ami késik, az rajtam nem múlik! — Szeretném, ha elmesélnéd, mi történt a rendőrségen. Találtam néhány figyelemre méltó verseskötetet a polcodon, de nem igazán tudtam velük elringatni magam. Folyton az járt az eszemben, hogy ha nem jössz vissza értem az óvoda elé, nem teszik az autódba azt a robbanószerkezetet. Vagy már ezelőtt is benne volt? A férfi sóhajtott. Újabb kpnyakot rendelt, ezúttal csak magának. Úgy határozott, hogy nem fog mentegetőzni az alkohol miatt: ilyen rohadt napot nem is lehet másképpen befejezni, mint egy kis jótékony kábulattal. — Tudod, az a helyzet, hogy az egész dolog nem fér a fejembe. Ki művelhette ezt velem? Nincs haragosom, és ezt a rendőrségen is éppen elégszer megkérdezték. Bizony isten nincsenek ellenségeim, nem tudok rosszakarókról sem. Visszavonultan élek, nem ártottam senkinek. Lekötött az üzlet meg néhány hobbim. Nem zsaroltak, nem fenyegettek meg telefonon, senkinek sem volt oka az ilyesfajta eljárásra. Szép kis világ, mondhatom! Itt elhallgatott, mert nem akarta, hogy indulatai túlságosan magukkal ragadják. Inkább a lányt figyelte, igyekezett nyugodtan viselkedni. Émlékek rohanták meg. Eszébe jutott szülővárosa, előző foglalkozásai, idős édesanyja szavait hallotta: "Nősülj meg, fiami" Hát igen. Harminckét éves. Eddig sosem érezte magát egyedül. Alkalmi barátnők mindig akadtak, amióta — pontosan nyolc éve — Pozsonyba költözött. De sosem érezte magát elég érettnek a családalapításra, az idő meg nem haladt lassabban a kedvéért. "Én hős szeretnék lenni, s csak azután nős!" — mondogatta akkortájt, hogy valamivel hozzászóljon az állandóan napirenden lévő témához. — A rendőrség? Hogy mit állapítottak meg, azt nem közölték. Csak kérdeztek. Mindenfélét. Már kezdtek az agyamra menni. Végül majdnem ott tartottunk, hogy én vagyok a gyanúsított a saját kocsim felperzselésének ügyében. Azt is kérdezték, hogy nem fenyegetett-e meg a maffia. Késő délután volt, mire elengedtek. Persze előbb a roncs elszállítását meg kellett fizetnem. A lány ismét a gyufa után nyúlt. A férfi ijedten vette észre, hogy Éva szemében hamarabb fellobbant a láng, mint a TUZIMADOlf Z.Németh István 14
