A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-24 / 8. szám
■ FIGYELŐ E3 nézne és látna. Igen, ő az, a sorstárs és jóbarát, a szívemben és tudatomban számon tartott Veres János, aki most ért a hatvanötödik mérföldkőhöz. Veres János a végek költője, a magyar—szlovák nyelvhatáron élő és alkotó lírikus, a gömöri tájak fáradhatatlan festője, aki mélyen gyökeredzett szülőföldje hegyesvölgyes talajába, szellemiségébe, romantikájába. Gömör adta őt nekünk, s Gömör emeli egyre följebb költészetében és életszemléletben, hitben és megtartó erőben: "A kölyökmacskák kilenc napig/ várják, hogy szemük felszakadjon/ és ne legyenek tovább vakok,/ én bomlott évek zavarosán,/ lángján-virágán áthatolva/ érkeztem ide, ahol vagyok" — írja Megérkezés című versében. Vállalja sorsát, vállalja a szülőföldhöz való ragaszkodás nehezét. Bár érzi, s ki is mondja, ami most is fáj talán neki, hogy a bölcsőhelyhez való ragaszkodás áldozatvállalás is volt és maradt: "A szerencsésebb, erős társak/ előretörtek viva, dallal,/ s ón lemaradtam, messze, messze,/ mint felszeg szó, mit senki nem hall." Nem, ebben nincs igaza. Nem maradt le semmiről, hiszen mindenkoron a magyar kultúra terjesztője volt azon a tájon, ahol egyre gyérebben és félénkebben csendül a magyar szó. Veres János mindig ott küzdött, ahol szükség volt a küzdő magyarokra, hogy ne aludjon ki a magyar kultúra tüze. Közben írta a gömöri tájak ízét és illatát árasztó verseit. De írt elbeszéléseket, cikkeket, riportokat, útirajzokat, gyermekverseket, közben a műfordítói munkában is elmélyedt, palettáján ott szerepelnek Záry, Reisel, Bunčák, Šimonovič, s szeretett költőjének, Ján Smreknek versei. Átültette Andrej Sládkovič: Detvan (A gyetvai legény) című elbeszélő költeményét is, szinte az eredetivel egyenértékű színvonalon. Hat önálló kötete jelent meg, számtalan antológiában szerepel, verseit, tárcáit a magyarországi lapok is szívesen hozzák. Ha bántották és mellőzték is sokszor János barátunkat, nem vehetik el tőle eredményeit, munkájának gyümölcseit. S akik szeretik őt, és szívesen olvassák verseit, születési évfordulóján erőt, egészséget, további alkotókedvet kívánnak a költőnek. DÉNES GYÖRGY A másik ember olvasónapló Megvallom, némi irigységgel lapozgatom azt a Fiatal Néprajzkutatók III. Konferenciája előadásaiból összeállított kötetet, amely a Kalocsai Múzeumi Értekezések című sorozat első darabjaként, a múzeum fiatal és agilis igazgatója, Romsics Imre szerkesztésében a közelmúltban látott napvilágot. Lassan méltán mondható "hagyományosnak" az a kezdeményezés, amely lehetővé kívánja tenni, hogy a harmincöt évnél fiatalabb magyar néprajzkutatók évente egy alkalommal összejöjjenek, s megbeszéljék a szakma egy-egy, számukra is fontos problémakörét. 1992 őszén, amolyan "korkedvezményesként" még részt vehettem Aggteleken egy ilyen rendezvényen, s őszintén szólva nem nyerte el tetszésemet a jelenlévők zömének minden korábbi eredményt, módszert, nagyobbrészt megalapozatlanul tagadó, doktriner és tudálékos hozzáállása, így — bár tudatosítom, hogy az efféle ifjonti hevület nem is oly rég még tőlem sem állott annyira távol — 1993 novemberében már nem éltem az ismét felkínált lehetőséggel, s a konferencián nem vettem részt. Sajnos fiatalabb (s minden bizonnyal "forradalmibb" lelkületű) kollégáimat sem tudtam rávenni a részvételre, s most — a kötet megjelenése után — még inkább sajnálom, hogy a szlovákiai magyar néprajzkutatást végül is senki nem képviselte ezen a rendezvényen. A publikált anyag alapján ugyanis jórészt egészen mqs szellemű és hangulatú lehetett e tanácskozás, mint volt az egy évvel korábbi elődje. Ez minden bizonnyal nem kis mértékben köszönhető a Kalocsán két napon keresztül elnöklő Lukács Lászlónak, akit nem tudnak felelőtlen és megalapozatlan lelkesedésbe ragadni az újabb és újabb, divatos külföldi irányzatok (bár igen jól ismeri őket, vagy talán épp azért!), s akinek higgadt, megállapodott kutatási szemlélete és stílusa rányomta bélyegét az egész konferencia hangulatára. Pedig a téma most sem volt szokványos. "A másik ember" problematikáját járták körül a tudósjelöltek a lehető legváltozatosabb szempontok szerint. Azét a másik emberét, amely mi is vagyunk léptennyomon, egyszerre több aspektusból is: a kutató, mint másik ember adatközlői körében, a beteg és öreg, mint másik ember az egészséges és fiatal családtagok körében, a gyermek mint másik ember a felnőttek társadalmában, a másvallású, másnemzetiségű másik ember stb. Mondom, tájainkat senki nem képviselte a konferencián, pedig lett volna miről nekünk is beszélni, hiszen — már csak nemzeti kisebbségi helyzetünkből adódóan is — nap mint nap megélhetjük személyesen is ezt a "másik ember"-szerepkört — szubjektíve és objektíve egyaránt. És ha már saját kutatásaink, saját tudatos megfigyeléseink nem is lennének a problémakörrel kapcsolatban (amit kizártnak tartok), elég és igen tanulságos lett volna akár Márai Sándor: Egy polgár vallomásai című önéletrajzi köteteiből a század eleji kassai polgári élet leírását ismertetni. Márai, akinek semmiféle néprajzi, kultúrvagy szociálantropológiai alapképzettsége nem volt, csodálatraméltó bevérzéssel, egy antropológust megszégyenítő pontossággal rajzolta meg a kassai bérház lakóinak egymáshoz fűződő viszony- és kapcsolatrendszerét. Azt, hogy például miként viszonyultak a bérház keresztény lakói az ugyanott élő ortodox, illetve neológ zsidó családokhoz; azt, hogy milyen volt a viszony gazda és cseléd, a család gyermekei és a cselédek közt stb. A bérházon kívül, a városban is pontosan kialakult rend szerint éltek az akkor még alig negyvenezres kisváros lakói: "A hosszú Fő utca (...) egyik oldalán sétáltak az urak, másik oldalán a cselédek, bakák s a társadalom szerényebb tagjai. Az »úri korzó « közönsége gondosan vigyázott, hogy csak végszükségben haladjon végig az utca proletárfelén; évtizedes, kialakult gyakorlat választotta így ketté a sétáló közönséget, a cselédek maguk is ügyeltek, hogy ne tévedjenek a túlsó, »úri« oldalra, s csakugyan, miért is »vegyültek« volna éppen az utcán, mikor az élet más területein, egyéb alkalmakkor oly egyeztethetetlenül váltak szét, mint a víz és olaj?" — írja egy helyütt. Márai leírása döbbentett rá, hogy tudomásom szerint még senki nem vizsgálta behatóbban a leánykorukban városon cselédséget vállalókat, azt például, hogy a polgári világban eltöltött évek tapasztalatait miként alkalmazták később a falusi környezetben. Alkalmazták-e egyáltalán? Nyilvánvaló, hogy igen. Kizártnak tartanám, hogy ez az idő nyomtalan maradt volna a táplálkozási szokások, viselet, textilmunkák vagy akár a lakásberendezés és az egész viselkedéskultúra terén. Amennyiben foglalkoztat bennünket az, hogy a néprajztudomány eszközeivel megragadható népi kultúra miként alakult ki, egyes elemei honnan kerültek be, s milyen módon és mértékben alakultak át, akkor az itt felvetett problémakörnek meghatározó jelentősége van. Az a cseléd, aki a városi-polgári környezetben egy faluról, egész más kulturális környezetből odakerült "másik ember" volt, bizonyos idő után visszatérve abba a közösségbe, ahová beleszületett, óhatatlanul "másik emberré" vált már ott is. Ez a "másik ember" vajon miként változtatta meg a kibocsátó közeg kultúráját? A jövőben például ezekre a kérdésekre is érdemes lesz odafigyelni — figyelmeztet a fiatal magyar néprajzkutatók, A másik ember című tanulmánykötete... LISZKA JÓZSEF 11