A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-24 / 8. szám
FIGYELŐ HÉT Egy téma — két bosszúság Gyávaság Amiként lehet a sorok között, úgy lehet a cégtáblák mögött is olvasni. A minap kisvárosunk ún. bevásárlóutcájában két cégtáblán akadt meg a szemem. Esztétikus, élénk színekkel tarkított cégtáblán olvasom: "Vaňo vadászbolt", néhány lépéssel odébb, egyszerűbb kivitelű táblán "Csuhay vegyeskereskedés" látható. A felületes járókelőnek a fenti cégtáblák csak annyit mondanak, hogy az egyik boltban vadászkellékeket, a másikban vegyes árut kínálnak. Hol, mit kell itt a táblák mögött olvasni? — tehetnénk fel a kérdést. Mivel én mind a két tulajdonost személyesen ismerem, nekem eredeti küldetésüknél többet mondanak a cégtáblák. Míg a járókelő csupán sejtheti a táblán szereplő névből, hogy az egyik magyar, a másik meg szlovák nemzetiségű. És látszatra nem nehéz kitalálni, hogy ki-ki kicsoda. És itt jön az a bizonyos mondás igazsága, hogy a látszat néha csal. Bizony, a vadászbolt tulajdonosa, Vaňo (azaz Vanyó, mert valamikor így írta a nevét) úr magyar nemzetiségű, míg Csuhay úr egy büdös szót nem tud magyarul, de a nevét szégyellj úgy írni, ahogy azt az őseitől örökölte. S ezek szerint Csuhay urat nem zavarja magyaros hangzású neve, s attól sem fél, hogy emiatt nem térnek be a vásárlók a boltjába. Vajon Vaňo úr miért nem merte vállalni nyilvánosan is nevének a magyar helyesírás szerint történő feltüntetését? Mi másból, ha nem gyávaságból?! Hát nem mindegy! Kisvárosunk Csemadok-évzárójának vitájában felvetettem, hogy kevesen élünk az anyakönyvi törvény adta lehetőséggel. Ezzel kapcsolatban szót kért a még csak harmincas éveit taposó Csikós úr, aki arról próbálta meggyőzni a jelenlevőket, hogy nem az a fontos, miként írják az ember nevét a hivatalokban, hanem az, hogy minek vallja magát. "Én már belefáradtam abba, hogy állandóan figyelmeztetnem kellett a hivatalnokokat, hogy nem szlovák csévél és nem szlovák essel írom a nevem, hanem magyar csévél és magyar essel. Kevés foganatja volt, mert ha hivatalos levél jött a címemre, szinte kivétel nélkül vagy Csikóé vagy Csikós, vagy ami még ennél is rosszabb, Čikoš név szerepelt a címzésben. Egy idő óta már nem bosszankodom rajta, azt mondtam magamban, mindegy, hogyan írják a nevem, az fontos, hogy én magyarnak vallom magam” — érvelt a fiatalember. Hát nem mindegy! — reagáltam kissé ingerülten a felszólaló erőtlennek tűnő érvelésére. Igenis, következetesnek kell lennünk nevünk írásában és íratásában, mert először csak egy ékezet, aztán egy betű tűnik el a nevünkből, aztán az egész név eltűnik, áthasonul. Mert ugye nem mindegy, hogy valakit "Csikósnak" vagy "Csikósnak" mondanak. Sajnos, az igazsághoz tartozik az is, hogy sok magyar nemzetiségű embertársam személyi igazolványában láttam lágyítójellel írni nevének kettős mássalhangzóit. Egyik oldalon itt az anyakönyvi törvény, másik oldalon... Tényleg, ott ki s mi van? BODZSÁR GYULA Rosier Endre Ybl Miklós palotájában, a hajdani Sugár úton az Operaház második emeleti páholysora mögött kétoldalt, két kis terem található, ám a közönség alig ismeri, mert általában zárva tartják. Legutóbb, amikor ott jártam, a földszinti csarnokban szerényen félreállítva egy kis táblácskán ez állt: fíösler Endre kiállítás a II. emeleten. Bevallom — pedig teljes öt évtizede koptatom váltakozó rendszerességgel az épület padlózatát —, hogy egy teljes felvonásközi szünetre volt szükségem, míg rábukkantam ama baloldali kis teremre, melyben tényleg megleltem a hirdetett kiállítást. Maga az anyag — részben az Operaház tulajdona, részben családi ereklye — nem bőségével, hanem tartalmával és kegyeletteljes elrendezésével ragadja meg a nézőt és arra készteti, hogy megidézze a művész egyéniségét. Rösler Endre, (1904—1963), a híres lírai tenor a múlt év végén lett volna 90 éves. Nemességgel rendelkező bankigazgatói családból származott — ezért használta külföldi fellépései alkalmával az Andrea von Rösler nevet —, s korán kezdett muzsikával foglalkozni. Zongorázott, hegedült s már mint kisgimnazista oszlopos tagja lett a cisztercita gimnázium énekkarának, de énekesi adottságait, az akkor még baritonos színezetű hangját csak a mutálás után kezdte fejleszteni magánúton. Érettségi után először joghallgató, de ezt hamar megunja — az éneket választja élete céljául. Érdekes, hogy sosem lett a Zeneakadémia növendéke — csak majd évtizedekkel később a tanára —, mindig magánúton képezte a hangját. Egy évig Olaszországban tanult a kor egyik legjelesebb baritonistájánál, De Lucánál, s már 1927 májusában mint a Traviata Alfrédja mutatkozott be az Operaházban. Szerződésének első évében már kilenc szerep birtokosa, ez a szám 35 éves pályafutása végén 83-ra szaporodott. Repertoárjának egyik fő ága Mozart operáinak tenor szerepei voltak és a nagy oratóriumok szólamai, de emellett énekelt mindent, ami hangfajának megfelelt. Külföldön mindkét minőségében egyaránt keresett volt. Salzburgban, ahová Arturo Toscanini személyesen hívta meg, Florestant énekelte Beethoven Fideliójában. De nemcsak az említett híres olasz dirigens, hanem korának összes nagy karmestere is munkatársa volt. Rösler fő erőssége nem is annyira a hangszépség volt, hanem inkább kulturáltsága és a minden kifejezni tudó jellemábrázolás — hangban, játékban egyaránt. így lett kitűnő Loge, a tűzisten Wagner művében, a Rajna kincsében, és ugyancsak híres Sujszkij, Muszorgszkij Borisz Godunovában. Rösler pályafutásának külön fejezete, hogy szorosan kapcsolódott a magyar zenéhez. Századunk két legnagyobb magyar zeneszerzője, Kodály és Bartók voltak a barátai. Kodály a Psalmus Rösler Endre Kodály Zoltánnal a Psalmus felvétele közben Hungaricust, a Magyar Zsoltárt a 16. századi református prédikátor, Kecskeméti Vég Mihály szövegére 1923-ban írta, s első "Zsoltárosa" Székelyhidy Ferenc volt. Öt Rösler követte ebben a szerepben, illetve szólamban. Később otthon és külföldön összesen 67-szer énekelte a nemes veretű szöveget, ezért barátaitól és művészkörökben az elismerő "Psalmus Bandi" díszítő jelzőt kapta. A Psalmus mellett részese Kodály valamennyi színpadi művének és oratóriumainak is. A Háry Jánosban először a "fránya Ebelasztín lovag selyem térdnadrágjában" jelenik meg, s halála előtt egy évvel már Napóleon karakterfiguráját alakítja. A Székelyfonóban mindkét kérő szólamának birtokosa. Bartók szabadsághimnuszában a Cantata Profanában Palló Imre oldalán ő énekli a fiú szólamát a bemutatón és még sok-sok estén át. Pályájának vége — amit művészi körökben a németből átvett "Abgang"-nak szoktak nevezni — is rendkívüli, de méltó volt egyéniségéhez és önismeretéhez. Nem mondott le tagságáról az Operaházban, ám híres nagy szerepeit sem énekelte már, viszont lemondott a sztárgázsiról, s csupán jellemábrázoló alakjait keltette életre, bizonyítva az ismert tézist, mely szerint "nincs kis szerep, csak tehetségtelen énekes". Jómagam a negyvenes évek második felében még fénykorában imertem meg művészetét. Az első élő emlék Florestanhoz fűz, az utolsó pedig Sujszkij hercegéhez. Ebben ellenfele az olaszok felejthetetlen Borisza, Nikola Rossi Lemeni volt. És közben — nem is egyszer — Tamino, Don Ottavio, a Missa Solemnis és a IX. szimfónia tenor szólama és az oratóriumok hosszú, hosszú sora... Hanglemezfelvétel szinte alig készült vele, de a rádiós közvetítések lakklemezei által több Klemperer vezényelte előadás élménye-emlóke maradt ránk. VARGA JÓZSEF 9
