A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-24 / 8. szám
VÁNDORLÁSOK HÉT A Columbia river Két óceán között ÚTIJEGYZETEK Vili. Szeptember harmadika; odahaza már kezdődik a vénasszonyok nyara, a fennsíkok rétjei smaragdzölddé változnak, s ebben a foglalatban felragyognak hajnalonta a lila kikericsek... Itt azonban az ilyenfajta ősznek nyomát se látni; még javában "dühöng" a nyár, most is harminc fokon felüli lehet a hőség. A Los Angeles-i reptér légkondicionált csarnokaiban azonban kellemes az idő. S ahogy J. elmondta, Portlandban, ahova innen elrepülök, már valódi ősz lesz. Bár igaza lenne! Mielőtt azonban ismét nekivágnánk az égi kékségnek, elmondom, hogy minden bizonnyal ez az én amerikai röpködésem, a világ legolcsóbb utazása, hiszen a körút szervezői egy ún. "standbay travel voucher"-t váltottak számomra, amelynek az a lényege, hogy a Delta Airlines gépein kerek egy hónapig bármikor és bárhova repülhetek az USA területén, s ennek a "havi bérletnek" az ára mindössze 549 dollár. Ha azt számolom, hogy — később — Washingtonból New Havenbe több, mint hetven dollárba került egy gyorsvonatjegy, akkor az a közel 15 ezer mérföld, amit az imént említett légijárattal megtettem, több ezer dollárba került volna... Persze ebben a "repülésben" mindig benne volt a "lemaradás" kockázata is, mert csak akkor juthattam fel a kívánt gépre, ha a "fizető" utasok nem foglaltak el minden helyet. Ez irányú utazási tapasztalataimból azonban az derült ki, hogy a "standbay"-jal utazók számára mindig marad egy hely. Az utazás izgalmait — egyebek mellett — persze ez a bizonytalanság csak fokozta, s nem volt valami kellemes a várakozás, amíg az ember megkapta a fedélzeti jegyet, a "ticet"-et. Most azonban, indulóban Portland felé, nem volt ilyen gondom, mert a továbbutazást telefonon már előre biztosítottuk, s kiérvén a reptérre, csak a fedélzeti belépőt kellett átvenni. Ugyanis a számítógépek okos adataiból előre lehet tudni, hogy a magamfajta "bérletes" számára hány százalékos a "tovautazási esély". Volt, amikor ez alig volt negyven, volt amikor hatvanat mondtak, de most kereken száz százalékos biztonsággal várakoztam az egyik terminál ki-, illetve bejáratánál. Ugyanis a "ticet" már a zsebemben lapult. Los Angeles és Portland között mintegy három és fél, négyezer kilométer a távolság, ami jó pár órás repülést jelent. A végtelennek tűnő változó és változatos nyugati hegyvonulat felett repülünk. Megpróbálok pár felvételt készíteni ezekről a csodálatos hegyekről a repülő ablakán keresztül, de kétlem, hogy ez a kísérlet sikerrel járhat. (Ma már tudom, hogy hiábavaló és felesleges volt a filmpocsókolás, a kettős ablak, a fénytörések, no s persze a távolság, eleve kudarcra ítélte a kísérletezést. Akkor s ott azonban bennem volt az a "hátha", ami ilyenkor mindig valamiféle cselekvésre készteti az embert.) Portlandban É. L. várt. Lake Hope-ból már ismerős, egyetemi tanár. A reptéren kora őszi eső fogad. Mintha odahaza lennék, a klíma teljesen hazai, a táj pedig akárha a Sziliceivagy a Pelsőci-fennsíkok táján járnék: erdős hegyvonulatok, fenyők, tavak, s egy nyugodtan hömpölygő folyó, mint a Duna, csak ezt Columbiának hívják. Már a repülőtéren javasolja L., hogy használjuk ki a délutánt egy A Multnoman-vízesés kisebb kirándulásra, amit készségesen el is fogadok. Az imént említett Columbia river mentén hajtunk felfelé, a folyás irányával szemben. A zápor időnként meg-megered, de ez egy cseppet sem zavar. Az úticélról L. csak annyit mond a maga sejtelmes mosolyával, hogy "majd meglátod". S így is lett: megláttam. Vagy egyórás autózás után a folyót elrekesztő vízi erőműhöz értünk, amelyet még a harmincas években épített a hadsereg, s ma is az "armáda" üzemelteti. De nem ez az érdekes benne. Hanem az, hogy itt már akkor is fontos lehetett a környezetvédelem, mert például az erőmű építői a lazacok számára egy külön utat képeztek ki, zuhogókkal, hogy azok vonulásuk idején megkerülhessék az erőművet, s feljuthassanak ívóhelyeikre. De ezt a lépcsőzetes vízi utat olymódon oldották meg, hogy annak belső ívét egy óriási bemutatótermen át vezették, ahol nagy üvegtáblák mögött látni lehet a felfelé igyekvő lazacokat, pisztrángokat és egyéb itteni halfajokat. Mindezen túl ezen a szakaszon számlálják is az egyes halfajokat, s évi statisztikát készítenek róluk. Egyébként a táblázaton olvasható statisztikák alapján itt is fogyatkozás tapasztalható. A teremben, ahol a lazacvonulás karosszékből figyelhető, történelmi tablók is vannak, amelyekből kitűnik, hogy az őshonos indiánok halászó népek voltak; néhány eredeti szerszámuk is látható a tárlókban. Ezek nagyjából a nálunk is használatos szigonyhoz hasonlítanak, de háromágúak, akárcsak Neptunusé. így tehát láthattam — valóságos mivoltukban — a lazacok vonulását a kiépített kaszkádokon, s az üveglapok mögött is. Szép, nemes mozgású, erős hal a lazac. Aztán láttam a folyó partján a horgászokat is, akik rájuk fenik a fogukat. Bizony isten kedvem lett volna beállni közéjük... Aztán voltam — kicsivel később, s valamivel lejjebb, a folyó mentén — egy mesterséges halszaporító "üzemben", ahol évente kb. 30 millió halporontyot keltetnek ki, s engednek a folyókba. Ám ennél nagyszerűbb élmény volt a tározókban látni a törzsállományt; több hetven-nyolcvan kilós halat láttam, de fajukat nem tudtam megállapítani; meglehet lazacok voltak, bár tudom, hogy a lazac ikrarakás után elpusztul. Volt egy tározó, tele szivárványos pisztránggal. Ekkora pisztrángokat se láttam még soha — óriások voltak. Hazafelé menet — zuhogott a szeptemberi égi áldás — egy csodálatos vízesésnél is megálltunk, a neve: Multnoman — persze hogy indián név, de ma egyben a megye neve is, amely területére nézve olyan másfél Szlovákiának felelhet meg. Szóval ez a Multnoman jó 150 méter magasból zuhog alá, készítettem is róla néhány felvételt, s ezek sikerültek is. Aztán — kibámészkodván magunkat, s közben jól meg is ázva — felmentünk a vízesés szomszédságában lévő kávéházba kicsit megszárítkozni, meg inni is valami meleget, megelőzendő egy kiadós náthát. Szóval elöljáróban ittam egy whiskyt jég nélkül, ami itt már-már természetellenes, mert minden poharat előbb teletömnek jéggel, s csak aztán öntenek bele italt. S amíg így a tiszta whiskyvel melengettem magamat, L. uzsonnát rendelt, s hogy mi volt a tálban, azt leírom, mert a mi tájainkon ilyesmit nemigen látni. Tehát az uzsonnatál így festett: salátalevél alátéten narancsszínű füstöltlazac, a körítés pedig: egy szelet görögdinnye, egy-egy szelet sárga- és cukordinnye, kiwi- és ananászszeletek, egy szép fürt szőlő, s hozzá még kenyér és vaj. Kitűnő volt az egész — együtt! GÁL SÁNDOR 5
