A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-17 / 7. szám
NAGY ZOLTÁN ILLUSZTRÁCIÓJA üti a zuhogó eső. Sárga kabátja aprócska lángként veszett bele a sötétbe. A férfi alig akart hinni a szemének. Amikor reggel fél hatkor kilépett a ház ajtaján, a lány ott ült a szomszédos óvoda korlátján. Úgy gubbasztott a hideg fémen, mint egy társaitól elszakadt madár. Sapkája az arcába csúszott, haja a szél játékaként kuszán, ziláltan csapódott hófehér arcához. Rongyos farmerét vizsgálgatta, majd egy kiflit húzott elő kabátja zsebének legmélyéről, s mohón falni kezdte. A férfi gyors léptekkel a kocsijához szaladt, néhány perc múlva már a főúton robogott. Ám hiába állította nagy hangerőre az autórádiót, belső énjének hangjait nem nyomta el a harsogó zene. Úgy érezte magát, mint aki főbenjáró bűnt követett el. Visszakanyarodott a lakása felé vezető útra. Az egyik szemafornál jutott ideje arra, hogy a kocsitelefon segítségével lemondja aznapi programját. — Nem érzem jól magam — hazudta, és érezte, ahogy elpirul. — Ha jobban leszek, majd jelentkezem! Lecsapta a kagylót. A szemafor pont zöldre váltott. Éva még mindig a korláton ült, látszólag tudomást sem véve a körülötte zajló forgalomról. A férfi leállította a kocsit, sietve bezárta, még az aktatáskát is a hátsó ülésen felejtette, amiért már annyi járművet feltörtek kíváncsi agytól vezérelt "szorgos kezek". Amikor megérintette, a lány összerezzent. A férfi nagy megkönnyebbüléssel vette észre, hogy Éva szemében nem tükröződik harag. Csak kialvatlanság és félelem. — Este hazamentem, hogy néhány cuccot elhozzak a nevelőapám lakásából. Először nem akart beengedni, de amikor látta, hogy nem fogok neki térden állva könyörögni, szélesre tárta az ajtót. Az előszobában rámvetette magát. Csak úgy dőlt belőle a pálinkaszag. — És? A lány nem válaszolt, csak szórakozottan babrálta a kabát ujját. A férfi érezte, hogy a szíve hevesebben kezd verni és kifogy a béketűrésből. Elkapta a vállát és hevesen megrázta a lányt. — És aztán mi történt?!? — Szerencsére a szomszédok meghallották, hogy sikítok. Nem olyan emberek, akik megijednek a saját árnyékuktól. Meg aztán ismerik jól a helyzetemet. Rágondolni is rossz, mi lett volna, ha... A férfi megnyugodott. — Gyere! Nálam megfürödhetsz és kapsz normális reggelit is. A többit majd közben kitalálom. Teljesen át vagy fagyva. Fogadni mernék, hogy nem is aludtál. Hogy átcsavarogtad az éjszakát. De ne keseredj el, én majd megoldok mindent. — A Hetvenhét magyar népmesét csak viccből mondtad, ugye? — Igen, igen, ne haragudj, nem akartalak megbántani. — így utólag nem is rossz ötlet. Végre mosolyogni látom, gondolta a férfi. Teljesen elfelejtette, hogy aznap fontos megbeszélése lett volna az egyik jelentős osztrák cég képviselőjével. Sok pénzről lett volna szó. Nagyon sokról. Odabenn kellemes meleg fogadta őket. Éva azonnal a fürdőszoba keresésére indult, a férfi pedig nekilátott, hogy készítsen valami reggelit. A rádióból áradó kellemes melódia teljesen átjárta a lelkét, tánclépésekben közlekedett, nem ismert magára. Furcsa, megmagyarázhatatlan boldogságban lebegett. Soha nem érdekelték mások problémái, barátjai siránkozására nem volt vevő, pénzt elvből nem adott kölcsön senkinek. Véleménye szerint a saját gondját ne varrja az ember mások nyakába, ha a leghatékonyabban ő maga tud segíteni a bajon. Milyen kiszolgáltatott valaki, ha le van kötelezve másoknak! Bármikor előráncigálhatják kellemes kis odújából, kicíbálhatják az ágyából, felcsörgethetik a legizgalmasabb film nézése közben és ő nem mondhat nemet. Aztán eszébe jutott az osztrák üzlet, s ettől a jókedve kissé lelohadt. Lezárta a rádiót is, gondterhelt arccal szeletelte fel a szendvicsnek való kenyeret. Az ajtóban a fürdőlepedőbe bugyolált lány feje bukkant fel. — Mindjárt készen vagyok! — Van idő, az egész nap a rendelkezésünkre áll! — válaszolta a férfi. — Beteget jelentettem, holott sosem éreztem magam ilyen remekül, mint most. Ekkor történt a robbanás. Az egész csak tompa moraj volt inkább, amely a forgalom zajától alig szűrődött be a házba. A férfi is csak a felcsapódó lángokra lett figyelmes. Lecsapta a kést a konyhaasztalra. — A kocsim! Csak a kerítésig rohant, aztán a látványtól megroggyantak a térdei. A néhány járókelő biztonságos távolból megbabonázva bámulta a lángoló gépkocsit. (Folytatása következik) 15
