A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-17 / 7. szám
ELO MULT lagúnák városának utcáira, tereire, élvezve az ólet örömeit. A maskara — napjaink legfőbb szenzációja — az idő tájt az anonimitás megőrzését szolgálta: akár a nagyhatalmú dózse is nyugodtan elvegyülhetett a tömegben anélkül, hogy bárki felismerte volna. Nyugodtan szórakozhatott, múlathatta az időt alattvalóival, amit máskor őrizet nélkül aligha tehetett meg. Hiszen Velence egyik döbbenetes sajátossága, hogy hatalma csúcsán csak tíz lépés választotta el a paradicsomot a pokoltól: a dózse palotájának fényűző tanácsterméből a parányi Sóhajok hídján keresztül a szerencsétlen elítélt közvetlenül az Ólombörtön bugyraiba zuhant. A városállam büszke, gazdag polgárai álmukban sem hitték, hogy egyszer véget ér hatalmuk: több ezer hajójuk szelte a világtengereket, eszük, ügyességük, harci erényeik az örök gazdagság illúzióját adta iben is teljesen kihaltak, minden látványosság kizárólag a Szent Márk téren és a környékén folyik. A helyiek szerint a legfényűzőbb, legdrágább jelmezek is szerte Olaszországból sereglenek össze, vagy unatkozó külföldi milliomosok öltik magukra. Ebben az egyben nem változott semmi az elmúlt ötszáz évben: merénylettől tartó tengerentúli gazdagok gondtalanul vegyülhetnek el a tömegben, rosszalló tekintetek kereszttüze nélkül élhetik ki bohóchajlamaikat. Eközben az ide-oda hömpölygő, több százezres tömeg mindig szorít nekik egy tenyérnyi helyet, hogy mutogathassák magukat, élénk tetszésnyilvánítással jutalmazva alakításukat. A kattogó fényképezőgépek, halkan zümmögő kamerák előrevetítik a későbbi emlékezések, élménybeszámolók kellemes perceit. Nappal és éjszaka egytucatnyi porondon pereg a műsor, RÉGI DICSŐSEGÜ(N)K Neve hallatán feldobog az ember szíve: aki már látta, sóvárogva gondol vissza rá, akinek még nem volt szerencséje hozzá, legalább egyszer szeretné ringató ölén érezni magát. Való igez, csak homályos elképzelése lehet a testet öltött szépségről mindazoknak, akik még nem jártak Velencében. Az emberi hatalom- és pompaszeretet városában. Nevezték már a tengerek királynőjének, a kikötők legfényesebb gyöngyszemének és az anyagba öntött fényűzés csúcsának, viszont abban megegyeznek a vélemények, hogy legkisebb sikátorától a pompázatos Szent Márk térig, a tyúklépésnyi csatornát szegélyező patríciusházaktól a méltóságteljes Canal Grande csillogó palotáiig terjedő város az emberiség ékszerdoboza, megismételhetetlen tökélyű műalkotása. Velence még a szemerkélő hideg téli esőben is gyönyörű; a szikrázó nyári napfény szépségét még tovább hatványozza; legfelejthetetlenebb élményt viszont farsangutón nyújtja, amikor szeszélyes kora tavaszi időben, mely egyik percben téli esőt zúdít az ember nyakába, a másikban nyári verőfényt varázsol köréje, évről évre feltámadnak haló poraikból egykori lakói, hogy a világ legnagyobb szabadtéri színielőadását mutassáj< be a milliónyi külföldi nézőnek. Észak-Olaszország legnagyobb nevezetessége számunkra hetedhét határon túl van. Féltucat évvel ezelőtt még elérhetetlen messzeségben volt, így csak kevesek fejében fordul meg, hogy boldogabb időkben szomszédoknak számítottunk. Mily ismerősen cseng fülünkben Tiborc panaszos szava, ki végső kétségbeesésében emlékezteti Bánkot arra, hogy egykoron Zárában — Dalmáciában — velencei orgyilkos elől mentette meg ura és atyjának életét. A középkori két nagyhatalom közötti mindennapos villongások szünetében, farsang "farkán" a kitűnő harcos, furfangos kereskedő, elsőrendű intrikus, dúsgazdag, pompakedvelő velenceiek álarcot öltöttek, kitódultak a számukra. Csakhogy Bizánc eleste, a törökök európai előretörése, Amerika felfedezése megadta a kegyelemdöfést Velencének: a világkereskedelem zöme szinte az egyik napról a másikra a mediterrán térségből áthelyeződött az Atlanti-óceán vidékére. Ez a csapás _ végképp megtörte a városállam fél évez- w redes uralmát, csodálatos épületei foko- }ü zatosan az enyészet martalékává váltak. > Napjainkban lehetetlen nem észrevenni, d hogy már a Szent Márk teret övező £ utcákban is mállik a vakolat, pusztulnak o a csodaszép paloták, ahová egykoron < számolatlanul dőlt az aranydukát. Az Újkor ° hajnalán élettel teli, zajos apró terecskéi ma a karnevál legmozgalmasabb perce- s amelyben középkori lantosoktól a pantomimeseken keresztül afrikai népi együttesekig sok százan mutatják be, amit tudnak. Az évente ismétlődő, színpompás utcai előadás minden résztvevőnek felejthetetlen élményt nyújt. Bár "századok ültének el", Velence régi dicsőségének illúziója néhány napra visszatér. Ezt az életrekelt álmot legalább egyszer minden magyarnak látnia kell. Hogy némi fogalma lehessen arról, hogyan élhettek a velenceiek szomszédai — őseink —, amikor még három tenger mosta országuk partjait. OZOGÁNY ERNŐ 11
