A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-02-17 / 7. szám

ELO MULT lagúnák városának utcáira, tereire, élvez­ve az ólet örömeit. A maskara — napjaink legfőbb szenzációja — az idő tájt az anonimitás megőrzését szolgálta: akár a nagyhatalmú dózse is nyugodtan elve­gyülhetett a tömegben anélkül, hogy bárki felismerte volna. Nyugodtan szórakozha­tott, múlathatta az időt alattvalóival, amit máskor őrizet nélkül aligha tehetett meg. Hiszen Velence egyik döbbenetes sajá­tossága, hogy hatalma csúcsán csak tíz lépés választotta el a paradicsomot a pokoltól: a dózse palotájának fényűző tanácsterméből a parányi Sóhajok hídján keresztül a szerencsétlen elítélt közvetle­nül az Ólombörtön bugyraiba zuhant. A városállam büszke, gazdag polgárai álmukban sem hitték, hogy egyszer véget ér hatalmuk: több ezer hajójuk szelte a világtengereket, eszük, ügyességük, harci erényeik az örök gazdagság illúzióját adta iben is teljesen kihaltak, minden látvá­nyosság kizárólag a Szent Márk téren és a környékén folyik. A helyiek szerint a legfényűzőbb, legdrágább jelmezek is szerte Olaszországból sereglenek össze, vagy unatkozó külföldi milliomosok öltik magukra. Ebben az egyben nem változott semmi az elmúlt ötszáz évben: merény­lettől tartó tengerentúli gazdagok gondta­lanul vegyülhetnek el a tömegben, rosszalló tekintetek kereszttüze nélkül élhetik ki bohóchajlamaikat. Eközben az ide-oda hömpölygő, több százezres tö­meg mindig szorít nekik egy tenyérnyi helyet, hogy mutogathassák magukat, élénk tetszésnyilvánítással jutalmazva alakításukat. A kattogó fényképezőgépek, halkan zümmögő kamerák előrevetítik a későbbi emlékezések, élménybeszámo­lók kellemes perceit. Nappal és éjszaka egytucatnyi porondon pereg a műsor, RÉGI DICSŐSEGÜ(N)K Neve hallatán feldobog az ember szíve: aki már látta, sóvárogva gondol vissza rá, akinek még nem volt szerencséje hozzá, legalább egyszer szeretné ringató ölén érezni magát. Való igez, csak homályos elképzelése lehet a testet öltött szépségről mindazoknak, akik még nem jártak Velencében. Az emberi hatalom- és pompaszeretet városában. Nevezték már a tengerek királynőjének, a kikötők legfényesebb gyöngyszemének és az anyagba öntött fényűzés csúcsának, vi­szont abban megegyeznek a vélemények, hogy legkisebb sikátorától a pompázatos Szent Márk térig, a tyúklépésnyi csatornát szegélyező patríciusházaktól a méltóság­­teljes Canal Grande csillogó palotáiig terjedő város az emberiség ékszerdobo­za, megismételhetetlen tökélyű műalkotá­sa. Velence még a szemerkélő hideg téli esőben is gyönyörű; a szikrázó nyári napfény szépségét még tovább hatvá­nyozza; legfelejthetetlenebb élményt vi­szont farsangutón nyújtja, amikor szeszé­lyes kora tavaszi időben, mely egyik percben téli esőt zúdít az ember nyakába, a másikban nyári verőfényt varázsol köréje, évről évre feltámadnak haló po­raikból egykori lakói, hogy a világ legna­gyobb szabadtéri színielőadását mutas­­sáj< be a milliónyi külföldi nézőnek. Észak-Olaszország legnagyobb neve­zetessége számunkra hetedhét határon túl van. Féltucat évvel ezelőtt még elérhetetlen messzeségben volt, így csak kevesek fejében fordul meg, hogy boldo­gabb időkben szomszédoknak számítot­tunk. Mily ismerősen cseng fülünkben Tiborc panaszos szava, ki végső kétség­beesésében emlékezteti Bánkot arra, hogy egykoron Zárában — Dalmáciában — velencei orgyilkos elől mentette meg ura és atyjának életét. A középkori két nagyhatalom közötti mindennapos villon­gások szünetében, farsang "farkán" a kitűnő harcos, furfangos kereskedő, első­rendű intrikus, dúsgazdag, pompakedvelő velenceiek álarcot öltöttek, kitódultak a számukra. Csakhogy Bizánc eleste, a törökök európai előretörése, Amerika felfedezése megadta a kegyelemdöfést Velencének: a világkereskedelem zöme szinte az egyik napról a másikra a mediterrán térségből áthelyeződött az Atlanti-óceán vidékére. Ez a csapás _ végképp megtörte a városállam fél évez- w redes uralmát, csodálatos épületei foko- }ü zatosan az enyészet martalékává váltak. > Napjainkban lehetetlen nem észrevenni, d hogy már a Szent Márk teret övező £ utcákban is mállik a vakolat, pusztulnak o a csodaszép paloták, ahová egykoron < számolatlanul dőlt az aranydukát. Az Újkor ° hajnalán élettel teli, zajos apró terecskéi ma a karnevál legmozgalmasabb perce- s amelyben középkori lantosoktól a panto­mimeseken keresztül afrikai népi együt­tesekig sok százan mutatják be, amit tudnak. Az évente ismétlődő, színpompás utcai előadás minden résztvevőnek felejt­hetetlen élményt nyújt. Bár "századok ültének el", Velence régi dicsőségének illúziója néhány napra visszatér. Ezt az életrekelt álmot legalább egyszer minden magyarnak látnia kell. Hogy némi fogalma lehessen arról, hogyan élhettek a velen­ceiek szomszédai — őseink —, amikor még három tenger mosta országuk part­jait. OZOGÁNY ERNŐ 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom