A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-02-10 / 6. szám

FILM Az éjszaka színe "Erotikusabb, mint az Elemi ösztön, és izgalmasabb, mint a Végzetes vonzerő!" — a nyugati sajtó ilyen címszavakkal harangozta be a Color of Night című erotikus thril­­lert. Természetesen a reklámszak­emberek arról sem feledkeztek meg, hogy még jóval a film befejezése előtt egy-két — a főszereplőket ábrázoló — igencsak pikáns fotó is napvilágot lásson. A New York-i pszichológust, Bili Cápát (Bruce Willis) annyira meg­rázza páciensének tragikus halála (Capa ennek következtében nem érzékeli többé a piros színt), hogy gyógyulást keresve Los Angelesbe utazik régi osztálytársához, barát­jához. Bob Moor doktort azonban harmincnyolc késszúrással hama­rosan megöli valaki a páciensei közül. Capa végül a felügyelő unszolására mégis átveszi a cso­portot, s így az ő élete is veszély­ben forog. Megismerkedik a gyö­nyörű és titokzatos Rose-zal (Jane March), miközben egyre furcsább dolgok történnek... Kétségtelen, hogy Richard Rush rendező filmjében akad egy-két jó ötlet és feszültség, de alkotása inkább valamiféle "ebből is, abból is egy kicsit" keverékének nevez­hető. Nem beszélhetünk sem igazi krimitörténetről, sem erotikus film­ről, sem pedig pszichológiai cse­megéről. A produkció igencsak unalmas és vontatott marad. Nem segít rajta a jó színészi játék sem, pedig véleményem szerint Bruce Willis túlszárnyalja eddigi jobbára "akcióhősalakításait", és a fiatal, mindössze 21 éves Jane March angol filmcsillag is meggyőző, s nem csupán a szerelmi jelenetek­ben. Jane March színésznőt, Je­­an-Jacques Annaud felfedezettjét a Marguerite Duras regényéből készült A szerető című filmben láthattuk. Mindez tehát kevés. Kevés, talán még azoknak az amerikaiaknak is, akik pszichoanalitikushoz járnak — ha másért nem, hát azért, mert ez a sikk —, s megeshet, hogy éppen a film "hatására" döntenek úgy, hogy más orvost választanak... A hatvannégy éves rendező Jane March és Bruce Willis (The Stunt Man, Getting Straight, Feebie and the Bean) — akit Ingmar Bergman és Federico Fel­lini az egyik legeredetibb amerikai filmesnek tartott — ezzel az új filmjével tizennégy (!) évi kihagyás után jelentkezett, s valljuk be, ezalatt bizony sok minden megvál­tozott a filmkészítésben. Vagy akár úgy is fölfoghatjuk: elég szomorú, hogy Richard Rushnak tizennégy év sem volt elegendő ahhoz, hogy egy minden szempontból megfe­lelő munkát tegyen le az asztalra. TÓTH EDIT Fotó: Intersonic Karikaturisták a PMKK-ban A Pozsonyi Magyar Kulturális Köz­pontban január folyamán a magyar karikatúra mestereinek műveiből láthattunk kiállítást. A válogatás a Ludas Matyi című magyarországi szatirikus folyóiratban közölt kari­katúrákból készült, nagy részüket még a '80-as években közölte a lap. A képeken a legismertebb magyar karikaturisták aláírása sze­repel, valamennyiük nevét minden­ki jól ismeri: Brenner György, Várnai György, Krenner István, Sajdik Ferenc, Császár Tamás, Dallos Jenő, Lehoczki István, Ka­ján Tibor, Tettamanti Béla, Balázs- Piri Balázs, Tóth Gyula, Hegedűs István. A kiállítás szlovák anyagát, mely tizennyolc szlovák alkotó — többek között Viktor Kubai, Marián Vanek, Sveťo Mydlo, Róbert Vanek, Dušan Polakovič — tizennyolc rajzából állt, a Karikaturisták Szlovák Uniója válogatta. A szlovák és a magyar alkotók műveit összevetve lényeges kü­lönbségeket fedezhetünk fel rajtuk. A magyarországi művészek zöm­mel a szó szoros értelmében vett karikatúra műfaját művelik, a szlo­vákok — többségük a világhírű szlovák grafikai iskolán nevelkedett — teljesen más felfogást követnek. Műveik grafikailag gyakran nagyon igényes megoldásúak, ám nem mindegyik annyira humoros, hogy egyértelműen a karikatúra műfajá­ba sorolhassuk. Úgy tűnik, a karikatúra meghatározása-értel­­mezése is módosul idővel. A kiállítást mindenesetre érde­mes volt megtekinteni. Jó lett volna, persze, ha a magyar kari­katúra mestereitől több friss, új alkotást is láthattunk volna. (-bet) Egy cserép virág helyett... Ez a címe annak a — Dávid Sándor forgatókönyve nyomán Do­­bor Dezső rendezésében készült — emlékfilmnek amely a "száguldó cirkusz" halhatatlan pilótájának, a mindössze 34 évet élt brazil Ayrton Sennának állít emléket. A csodás vezetői stílusáról, hal­latlanul érett versenyintelligenciá­járól ismert sportember neve az autók világában legalább olyan jól cseng, mint pl. Elvis Presley-é a zenében. Fizikai valóságában már egyik sem lehet közöttünk, mégis halhatatlanok, szellemük nem me­rülhet feledésbe. Kilenc hónapja gyászolja már Sennát nemcsak Brazília, hanem az egész világ. Karizmatikus egyénisége halálával milliók szemében példaképpé ma­gasodott. Minden brazil a testvé­rének tekintette őt, aki győzni akarásával csak örömöt szerzett népének. Pályafutását Sao Paoló­­ban — apja kívánságára — a gocardpályán kezdte. Hallatlan te­hetségére korán felfigyeltek, ezért Nagy-Britanniába került, ahol már 22 évesen bemutatkozott a For­mula 3-ban. Tiszteletet parancsoló tudása, mindig százszázalékos erőbedobása két éven belül a Formula 1-be is elvezette. Egy évvel később pedig megnyerte a brazil futamot. Senna mindig világosan látta a célt, amely felé igyekezett. Sokat áldozott azért, hogy egyszer min­den idők legnagyobbja lehesssen. Miért tette? Mindnyájan élménye­ket keresünk az életben, kell az izgalom — vallotta egyszer. Bár kemény stílusával nem aratott osztatlan sikert versenytársai kö­rében (lásd A. Prost, N. Mansell), mégis megbecsülésnek örvendett. Mindenki elismerte: Senna számá­ra nem létezett lélekben feladott verseny. 'Tökéletes ember volt" — mondta róla Niki Lauda a filmben. A nagydíjak történetében 61-szer indult a legjobb pozíciójából, de ha alkalomadtán hátrébb is szorult, rajttechnikájával előbb-utóbb úgyis verhetetlennek bizonyult. A híres személyiségeket leg­többször felületesen ítéli meg a közvélemény, a magánember a külsőségek mögött búvik meg szemérmesen. Ayrton Senna elé­gedett volt sorsával, jó nevelésben részesült, kiegyensúlyozott családi légkörben nőtt fel. A technika világában nem lelt igaz barátokra, akiket valóban szeretett, nem álltak kapcsolatban a Formula 1-gyel. Bár Monte Carlóban élt, de lélek­ben sohasem szakadt el hazájától, szeretteitől. Versenyzőtársa, G. Berger az élet szeretetére is megtanította. 1993. május 1-jén 14 óra 17 perckor bekövetkezett ha­lála veszteséget jelent mindenki számára, aki csak ismerte. Ma már tudjuk, nem a sebesség áldozata lett Imolában, szerencsét­len véletlen egybeesések követ­keztében halt meg a hírhedtté vált Tamburello kanyarban. Ha az elrepült kerék lándzsaszerű tört része csak 10 cm-rel eltér valódi pályájától, mindez nem kell, hogy bekövetkezzen. Ayrton Senna Sao Paolóban található sírja ma olyan zarándok­­hely, amelyet mindig friss viráger­dő borít. Szülővárosában azóta teret neveztek el róla, a ház, amelyben élete első szerződését aláírta, kegyhely. A film készítői ott-jártukkor szüleit is szerették volna megszólaltatni, ők azonban elzárkóztak a nyilatkozattól, mind­össze az öccs állt készségesen az alkotók rendelkezésére. Tőle azt is megtudhattuk, hogy a mindig maximális biztonságra törekvő Ayr­ton fejében is megfordult egy esetleges tragikus baleset lehető­sége. Azért imádkozott, ha el kell egyszer mennie, az gyorsan, fáj­dalommentesen történjen. Kívánsága talán túl korán talált meghallgatásra. ZSEBIK ILDIKÓ 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom