A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-10 / 6. szám
HÉTEGTAJAK AZIZ NESIN Ébredező emberek Legutóbbi büntetése nagyon megviselte. Különösen fájt neki, hogy a börtönből való szabadulás után vidékre száműzték. Amikor végre visszatért a fővárosba, igencsak egyedül érezte magát a városi forgatagban. A felesége még börtönideje alatt elhagyta. Ilyen helyzetben az ember akarva-akaratlan elkeseredik. Se pénze, se otthona, ahová megtérhetne... Munkát kellett keresnie, de nem tudta eldönteni: vajon távol tartsa-e magát a politikától? Első dolga volt, hogy valami fedelet találjon a feje fölé. A belvárosi lakások bére nagyon magas volt, de nemcsak azoké, a városszélieké is... Unta már, hogy lakbérhátraléka miattfolyton végrehajtók jönnek hozzá, akik összeírják ócska írógépét és régi, hasznavehetetlen tárgyait. Elege volt már a szomszédok ellenséges tekintetéből is, ahogy ilyenkor végignéznek rajta, riadtan és kíváncsian, mint sosem látott idegenen. Éppen ezért messze, a külvároson is túl, elhagyott helyeken keresett olcsó, kicsi kiadó házat. Végül talált is egy kicsi, másfélszobás házikót. A település egy domb tetejére épült öt-tíz pici viskóból állt, körülbelül két óra járásra a várostól. Nagyon kedvére volt, hogy a házacskák egymástól is távol épültek. Volt két régi bőröndje könyvekkel meg egyéb apró holmival tele, más semmi. Új otthonának ablakait függöny helyett sárguló újságpapírral takarta el. Boldog volt. Most már csak valami munkát kellett találnia. Egy kicsit odébb, éppen házával szemben, egy fűszeres dolgozott bódéjában. Tőle balra pedig, összetákolt pultja mögött egy zöldséges árulta a portékáját. Ott vásárolt mindent, amire szüksége volt. Nemsokára barátságot kötött a két kereskedővel. Panaszkodtak, hogy kicsi a forgalom, és kevés a haszon. Naponta alig öten-hatan fordultak meg az üzletben, azok sem afféle jómódú pénzes vevők. De annyi tőkéjük nincsen, mondták, hogy forgalmasabb helyen állíthassák fel a boltjukat. Néhány nappal azután, hogy ő odaköltözött, a fűszerbolt előtt egy pereces jelent meg. Attól fogva mindennap kevéssel ebédidő után jött, és sötétedésig maradt. Később a pereceshez egy kukoricaárus is csatlakozott. A zöldségesbódé sarkánál egy ember kurabijét és más édes süteményt kezdett árusítani. Hamarosan egy cipőtisztító, egy utcai sörbetárus, majd egy halvaárus telepedett melléjük. Végül ugyanott talált magának helyet esernyője alatt egy suszter is. A házikója előtt hamarosan kisebb piac nőtt ki a földből. Egy utcasöprő reggeltől estig ott söprögetett. Mozgóárusok sétáltak föl-alá kiabálva, a fűszeres és a zöldséges között pedig kávézót nyitottak. Egyszeriben nagy lett a sürgés-forgás. A szomszédos házacskákat is kibérelték, pedig ki tudja, mióta álltak már üresen. Boldog volt, és szórakoztatta a színes forgatag. Öröme mégsem lehetett teljes. Bár sokat keresett, mégsem talált munkát. ígéreteket kapott ugyan, de aztán mindig elutasították. Egy rendőr ugyanis állandóan követte, s a munkaadóknak elmesélte "viselt dolgait”. Barátai hozzá hasonlóan pénz és munka nélkül éltek, ezért kölcsönre nem számíthatott. Hogy legalább a házbért ne kelljen tovább fizetnie, elhatározta, hogy elfogadja egyik barátja ajánlatát, s odaköltözik hozzá az egyszobás lakásába. Csakhogy nem volt olyan egyszerű itthagyni ezt a környéket. Tartozott a fűszeresnek, a zöldségesnek, még egy-két mozgóárusnak is, és bár kis összegekről volt szó, az adósságot vissza kellett fizetni. Egy este, amikor éppen azon törte a fejét, mit adhatna el, hogy kifizethesse a tartozásait, és hogyan fog majd elköltözni, kopogtak az ajtón. Három ismerőse kereste fel: a fűszeres, a zöldséges és a kávézó tulajdonosa. Szegényes szobája miatt szégyenkezve beljebb tessékelte a három vendéget. — Ne haragudjanak, nem tudom megkínálni magukat se kávéval, se... se mással — mondta. A fűszeres elmosolyodott: — Semmi baj, mi hoztunk egyet-mást, tessék... kávé... cukor... — mondta, és közben papírzacskókat rakott az asztalra. Nagyon zavarba jött. Vajon miért hozták mindezt ide? Először azt gondolta, hogy a pénzükért jöttek; de akkor miért ez a sok csomag? — Ha jól tudjuk, maga el akar költözni innen, így van? — kérdezte a zöldséges. — Igen, elköltözöm. Most már tudja, hogy miért jöttek. Igen, azt gondolják, elköltözik anélkül, hogy kifizetné adósságát. Ezért hát az izgalom. — Honnan tudják, hogy elköltözöm? — Hallottuk, mégpedig jó helyről... — szólt sokatmondóan a kávés. — Ne aggódjanak, nem fogok elköltözni, míg ki nem fizetem a tartozásomat. — Ejnye, no! Megsértettél, agabej! Ugyan ki kéri tőled a tartozásodat? — mondta a kávés. — Szóra sem érdemes, bej — tette hozzá mentegetőzve a fűszeres —, hiszen csak néhány kurus az egész. — Allah legyen veled, nem kérek én tőled semmit, ha adnád, sem fogadnám el — mondta a zöldséges. — De miért? — Tudjuk jól, hogy te milyen értékes ember vagy... Sok jót cselekedtél értünk... Hősünk torka elszorult. Zavartan szabadkozott: — Ugyan! Én... hát én... neeem... Tehát ismerik őt! Tudják, hogy értük, a népért fáradozik. Miért is volt hát boldogtalan, kiábrándult, borúlátó? Hogyan is mondhatna végleg búcsút a politikának? Hát meg lehet válni ezektől az emberektől? Ekkor a kávés szólalt meg: — Ne költözzön el innen, nagyon kérjük! — Igen, azért jöttünk, hogy megkérjük — erősítette meg a zöldséges. — El kell költöznöm, nem tudom kifizetni a házbért... — Tudjuk — mondta a zöldséges —, mindent tudunk. Mi, helybéli kereskedők, jól meghánytunk-vetettünk mindent. Úgy döntöttünk, hogy minden hónapban összeadjuk a házbért, és akkor nem kell elköltöznie... — Ne hagyjon itt bennünket, a házbérre pedig ne legyen gondja! — szólt a fűszeres. A szeme elhomályosodott, csaknem elsírta magát örömében. Az elkeseredett harc hosszú évei után először kapott népétől ilyen elismerést. — Nem megy — mondta —, nem fogadhatom el. Nem csak a házbér... munkám sincs. Nehéz itt így élni. Jobb lesz, ha az egyik barátomnál húzom meg magam. A kávés könyörgőre fogta: — Mi kereskedők, ahányan csak vagyunk, napok óta erről beszélünk... A mindennapi kenyere is meglesz, havonta arra is összeadjuk a pénzt. Csak ne menjen el innen! Ne hagyjon bennünket magunkra! Egyszerre mind a hárman könyörögni kezdtek. O pedig alig tudta visszatartani a könnyeit, és nagy erőfeszítésébe került, hogy megindultságát leplezze. Akárki akármit is mond, hatalmasat fejlődött ez az ország, gondolta. Igen, ébredeznek az emberek! Tehát mégsem küzdött feleslegesen éveken át. Azelőtt ezek az emberek talán még köszönésre sem méltatták volna. — Nagyon köszönöm, Allah legyen magukkal, nagyon megható, de nem fogadhatom el a segítségüket... 16
