A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-10 / 6. szám
OTT JÁRTUNK HÉT AMI A RIPORTOKBÓL KIMARADT A nyugdíjasotthon igazgatónője rendkívül idegesen fogad. Tele van gondokkal. A legnagyobb problémája — ugyan mi is lehetne más — a pénz. Mutatja a kifizetetlen számlákat. Közben egyfolytában panaszkodik. Az élelmiszerüzlet vezetője már többször figyelmeztette: ha nem fizet, nem kap árut. S ha ez bekövetkezik, nem lesz mit ennie az otthonban élő több mint száz nyugdíjasnak. — Tudja, hogy hogyan oldottuk meg a karácsonyi ünneplést? — néz fel a papírhalmazból az igazgatónő. Miután egyértelműen megrázom a fejem, elmondja: a közelben lévő kisegítő iskolával együtt vettünk fenyőfát. Az egyik nap a gyerekek ünnepeltek a fa alatt, másik nap pedig a nyugdíjasok. Szorgalmasan jegyzetelem az igazgatónő szavait. Szó esik az alapítványi támogatásról is. Tisztelet a kivételnek, de a legtöbb alapítvány esetében fennáll az a veszély, hogy csak akkor segítenek, ha az belekerül az újságba, vagy ha az alapítvány politikai csoportosulás mellett működik, igyekszik a segítségből politikai tőkét kovácsolni, s néha bizony a vendéglátás többe kerül, mint az ajándékok értéke. Az igazgatónő nyomatékosan figyelmeztet: ez az ő véleménye, s az alapítványok esetében pedig nem lehet általánosítani, hiszen vannak olyanok, amelyek teljesen önzetlenül segítenek. Az igazgatónőt megnyugtatom, hogy mindent úgy írok le, ahogy mondta, sőt még a megjelenés előtt el is hozom neki a kéziratot. Ez jó lenne, mondja, hiszen ő tényleg senkit sem akar elmarasztalni, megsérteni. A végén aztán a riportból semmi sem jelent meg, mert a riportalany úgy gondolta, hogy az otthon gondjai csak rá tartoznak, s nem a nyilvánosságra. A másik érdekes riportalanyom egy ma már jól menő magánvállalkozás tulajdonosa. Régóta ismerjük egymást. Tudtam róla, hogy mérnöki diplomája van, néhány évig egy kutatóintézetben dolgozott. 1990-ben önállósította magát. Egy kis fafeldolgozó üzemet nyitott. Először csak egyedül dolgozgatott néhány alkalmi munkás segítségével, aztán fokozatosan terjeszkedett. Sohasem volt nagyképű, inkább csendes, szorgalmas, céltudatos fiú hírében állt. Amíg több vele egykorú fiú, miután munkanélküli lett, politikai pártokhoz csapódott, polgármesteri tisztséget pályázott meg, holott a saját boldogulásukon kívül eddig soha sem törődtek másokkal, ő pedig szorgalmasan, aprólékos munkával építgette vállalkozását. Gondoltam, ebben a néha kilátástalan helyzetben talán több olvasónk számára is érdekes lesz egy olyan magánvállalkozó esete, aki szinte a semmiből indult. Engem meg az is érdekelt, hogy miért éppen a faipart választotta, hiszen a legtöbb vállalkozó ma a kereskedelemmel próbálkozik. Meg is egyeztünk az időpontban. Én már előre készítettem néhány kérdést. A srác el is jött, beszélgettünk is, s azzal búcsúztam el tőle, hogy a kéziratot megmutatom neki mielőtt leadom. Alighogy hazaértem, már csörgött is a telefon. A fiú meggondolta a dolgot. Igaz, hogy a vállalkozása jól megy, az is igaz, hogy mindezt a saját erejéből érte el, a törvényeket, beleértve az adóra vonatkozó jogszabályokat is mindig tiszteletben tartotta, ám azt mégsem szeretné, ha az újság hasábjain írnánk róla. Hiába erősködöm, hogy ez neki is reklámot jelent. Hajthatatlan. Neki nincs szüksége reklámra, arra meg különösen nincs, hogy egy cikk hatására esetleg irigyekre tegyen szert, avagy az adóhivatal felfigyeljen rá. — Ne érts félre, az adót tisztességesen fizetem, de beszéltem több maszek barátommal, akik azt tanácsolták, hogy ne adjak interjút senkinek — mondja ellentmondást nem tűrő hangon. Ott állok telefonkagylóval a kezemben, és egyszerűen csak hüledezek. Mitől félnek ezek az emberek. Miért nem nyilatkozik egy nyugdíjasotthon igazgatója, vagy egy jól menő magánvállalkozó. Ez a kérdés valószínűleg megválaszolatlan marad. Télvíz idején éppen a házunk előtti parkolón próbálom megtartani az egyensúlyomat, amikor az egykori szomszédom bordó színű 525-ös BMW-je begördül. Egy hónapja nem laknak a tavaly felújított négyszobás lakásban. Vettek egy félkész emeletes házat tavaly nyáron, befejezték, és még karácsony előtt odaköltöztek. A lakás meg csak úgy áll. Több szomszéd is érdeklődött, hogy szívesen megvenné, ám a harmincas évei közepén járó házaspár még nem döntötte el, eladja-e a lakást. Mondom az egykori szomszédomnak, jó lenne, ha legalább bérbe adná valakinek, ugyanis esetleg néhány hontalannak feltűnik az üres lakás, és még be találnak költözni. A volt szomszédom csak nevet az ilyen megjegyzéseken. Neki van biztonsági ajtaja, mondja. A lakást pedig nem adják bérbe, mert az idegenek megrongálnák, ugyanis több ezer koronát fektettek bele. Kicserélték az ablakokat, ajtókat, csapokat, a fürdőkádat, a mosdótálat, a konyhabútort, a padlót, s bizony nem szívesen vennék, ha mindezt tönkretennék, világosít fel. Talán eladják? — érdeklődöm. Azt hiszem nem, rázza a fejét a volt szomszédom. Hát akkor mi lesz a lakással? Majd jó lesz a fiamnak, válaszolja nevetve. A kisfiú jövőre lesz első osztályos az alapiskolában, ez azt jelenti, hogy jó néhány évig még üresen áll majd a lakás. — Engem ez a lakás nem is érdekel — szögezi le a férfi. — Én most a jelenlegi házunkkal vagyok elfoglalva. Mutatja is a fényképeket. Valóban gyönyörű ház. Mesés. Pedig még nincs is teljesen kész, tudom meg, most kezdték el az udvaron a fürdőmedence építését. Csak találgatni tudok, mennyibe kerülhet ma Pozsonyban egy emeletes családi ház, gondolom a fürdőmedence létrehozása sem olcsó mulatság. Újsághirdetésekből tudom viszont, hogy egy négyszobás öröklakás ma Pozsonyban több mint egymillió koronát ér. Erre mondja az én volt szomszédom, hogy őt "ez a lakás nem érdekli". Vajon hol dolgozhat, hogy így dobálózik a pénzzel? Emlékszem, hat évvel ezelőtt, amikor odaköltöztek, hónapokba tellett, amíg a lakást úgy ahogy be tudták rendezni. Reggelente tologatta a szétesés határán lévő Fiat Unóját, mire az végre beindult. Néhány éve viszont teljesen megváltozott az anyagi helyzetük. Tavalyelőtt a Fiat Unót Audira cserélték, felújították a lakást, Mallorcára mentek nyaralni, aztán az Audit BMW-re cserélték, majd vettek egy családi házat, és elköltöztek. Soha senki sem sejtette, hogy mivel foglalkoztak. Azt tudtuk, hogy mindkettőnek közgazdász diplomája van, jól beszélnek angolul és németül, de a házban soha senkinek nem mondták el, mivel vállalkoznak. Ha valaki egyenesen rákérdezett, mindig kitérő választ adtak. Gondoltam, ha már nem vagyunk szomszédok, talán közlékenyebbek lesznek. Tévedtem. A férfi arra a kérdésemre, hogy most hol dolgozik, csak azt mondta: van néhány vállalkozásom. Sikeresek lehetnek a vállalkozásai, jegyzem meg. — Nézze az az én gondom, hogy a vállalkozásaim hogyan mennek, engem nem érdekelnek mások, s elvárom, az én dolgaimba se üsse bele senki az orrát. Ennyi. — Pedig egy ilyen sikeres emberről érdekes cikket lehetne írni, vetem fel. Erre a férfi egyértelműen válaszolt: nagy ívben kerüli a toliforgatókat... Kamoncza Márta 13
