A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-02-10 / 6. szám

HÉTFOLYTATÁSOS REGÉNY/1. Hatalmas, barna szempár, bájos babaarc, kócos, vállig érő haj: érzéki és érzékeny" — írta egy­szer a naplójába a lányról. Ez pontosan öt éve történt, egy hideg februári éjjelen. Jól emlékszik még a fejezetcímre: "Tekintetek, amelyeket nem bírunk állni..." A következő üres oldalakból kitűnik, hogy a szerző tudatosította: a megtörtént esetek legcsúfabb meghamisítása az, ha meg­próbáljuk leírni őket. "A teste olyan karcsú, hogy a vágyaktól túlhevített, teljesen felforrósodott elme olykor furcsa parancsokat küldhet a férfi karjainak. Az ölelést erős szorítás követ­heti, egészen az összeroppantásig. Egy­szer láttam egy őrültet: kisebb galambot tartott két tenyere közt. Később a galamb vére égővörös csíkokban futott a könyöke felé, onnét lecsepegett a porba..." A naplóba ezen a ponton harap bele a tűz. Ahogy az oldal megfeketedik s felkunkorodik, egy másik bejegyzés válik láthatóvá, majd előbukkan a következő, egészen addig, míg a lángok végig nem olvassák az egész keményfedeles köny­vet. "Beleradírozott az érzelmeimbe. Szin­te látom formás ujjait, ahogyan lesöpri telkemről a radírdarabkákat, hosszú kör­meivel ráérősen kocogtat az íróasztal üvegén, mintha zongorázna. Minden mon­datát alaposan át kell gondolni, a kódolt kifejezéseket felszabadítani, s hátrálni, egyre, a belső Végtelen felé, hogy a dolgok végre beleférjenek a látómezőbe s felis­merhetőek tegyenek." Aztán több üres oldal után: "Ha kinyílnék, magamba zárnám!" Már nem emlékszik, melyik hölgyismerősóvel kapcsolatban ju­tott eszébe ez a megjegyzés. Ráadásul most már nem is találja olyan érdekesnek, mint akkor. Szívesen olvasná még tovább, de ezt az oldalt nagyon hamar elemészti a tűz. Kénytelen mérföldes csizmákkal haladni az Időben. "Ki öltöztetett ilyen meztelenre?" —teszi fel a kérdést valahol a napló vége felé. De ekkor már rákos sejtekként szaporod­tak el emlékei közt a lány mozdulatairól készült színes diaképek. "Éva arcképe körkörösen széthullámzik a levegőben, mintha egy sekély kút vize fölé hajolna, amelybe egy kis kavics hullott. Az emberi szemnek láthatatlan lebegő porszemek egy pillanatra megpihennek fényes aurá­ján, s csak jóval később folytatják táncu­kat." Az utolsó előtti oldalon kusza, sietve odarótt sorok: "Jobb, ha az ember riadóz­­tatja az agya legmélyén meglapuló vírus­kereső programot. A legkisebb gyanús jelre támadni kell, a Szervezetnek köte­lessége megvédeni magát. Éva szerint valamelyik előző életében megégették őt mint boszorkányt, azóta minden megtes­tesülését determinálja valamilyen formá­ban a tűz, az égés, a hő, a láng, a plazma. Bevallása szerint Hirosimában alszik el, Nagaszakiban ébred. A krematóriumok kéményéből öt méter magasra felcsapó lángokról beszél. Teljesen védtelen va­gyok vele szemben: ha mellettem ül, felszökik a lázam. Vacogó fogakkal mégis a szeretemről biztosítom, ahelyett, hogy kizavarnám az éjszaka farkasordító hide­gébe. Szervezetem már nem tudja meg­védeni magát. Csókoktól bénultan a nyelv is a fogsor belső oldalához tapad. Ujjbe­­gyeim lángolnak, mintha csalánt szoron­gattam volna." A tűz éhsége csillapulni látszik. Az utolsó oldalt már fanyalogva, finnyásan fogyaszt­ja el, mint aki teljesen eltelt a pompás lakomában. De nem hagyja ott, nem hagyja érintetlenül mégsem, talán illendő­ségből, talán más okból. Megperzselődik hát a következő napon odavetett tizenöt sor is, majd halvány fénnyel, alig láthatóan parázslik tovább. Mielőtt azon a végzetes napon tüzet fogott volna, nagyon száraz volt az élete. Minden eresztékében recsegett-ropogott, mint egy rosszul ácsolt hajó. Félárbocra eresztett vitorlával, egymáshoz közel eső kis szigetek közt kalandozott, az óceánt, s vele a nagyobb kihívásokat, kockázato­kat gondosan elkerülte. Azért élt, hogy figyelje önmagát. Szinte beteges rabja tett az önkontrollnak, láza­san törte a fejét, miképpen változtathatná meg személyiségét, vagy legalábbis an­nak egy részét, hogyan tehetne szert még több előnyös tulajdonságra, hogyan farag­hatná te kelleme vadhajtásait. Csodabo­gárnak tartották, az ismerősei egyszerűen egoistának minősítették, s nem különö­sebben keresték a társaságát. Nem volt senki, és nem volt semmije. Nősülésre nem adta a fejét, vagyont nem gyűjtögetett, a ranglétrán egy csiga is gyorsabban mászott volna fölfelé, mint ő. Tudósnak tartotta magát. Kutatónak, akinek egyetlen célja: saját magához közelebb jutni. Felfedezőnek, akinek egy feladata lehet csupán: az ismeretlen földrész, az ÉN meghódítása. Módszerei nagyon változatosak voltak. Arra mindig vigyázott azonban, hogy a testét és a telkét ne külön-külön figyelje, hanem összetartozó, szerves egészként. Fiókjában megfértek egymás mellett a különféle fényképek, portrék, röntgenfel­vételek, intelligenciatesztek, táblázatok, vitaminok, feljegyzések, naplórészletek, ujjlenyomatok, hajtincsek, személyes em­léktárgyak. Minden szobájában volt tükör és egy diktafon, hogy legsürgősebb gon­dolatmeneteit, esetleg álmait azonnal és a tehető leggyorsabb tempóban rögzíteni tudja. Elemzés céljából. Szerette, ha társaságban róla beszélgetnek. Izgatta a probléma, hogyan változtathatná meg gyökeresen akár naponta a környezetéhez való viszonyát. Milyen viselkedósnormák­­kal tehet elérni pillanatok alatt szimpátiát vagy esetleg undort? Miben gyökereznek az előítéletek? Mekkora szerepe van a testbeszédnek? Mivel tehet agressziót kihozni az emberekből, s mivel tehet szinte azonnal lecsillapítani azt? S legvégül: muszáj-e választ kapni a feltett kérdésekre? Az eredmények, sajnos, nem derítették jókedvre. A zavaros felszínen kavargó életdarabkákból szinte mindent patikamér­­legre rakhatott, amit akart, ám a dolgok mélyére még csak bepillantania sem volt szabad. Úgy érezte, hogy van egy bizonyos pont, amelynél jobban nem közelíthetjük meg önmagunkat, mert azon túl elferdül, eltorzul minden kép, hang, hamissá válik az információ. A legmélyebb dolgokat nem tehet elmondani, nem férnek bele a táblázatokba, ellentmondanak a fizika törvényeinek, fejreállítják a pszicho­lógiát, szánalmas kuruzslássá változik közelükben az orvostudomány, népmese tesz a biológia, a horror a filozófia. Neki persze eszében sem volt megállni vagy egy tapodtat is visszakozni. A "leggonoszabb" dolgokat eszelte ki, mert: erőnek erejével tört célja felé. Arra gondolt, hogy a múltkori ötlete nem is volt annyira vad, mint amilyennek első hallásra tűnt. Talán épp egy szimpla krimi hatására jutott eszébe, miszerint figyeltet­nie keltene magát egy magándetektívvel. Hiszen több hibát követett el abban az évben, mint amennyi szerinte megenged­hető vagy helyrehozható tett volna. Jó pénzért talált olyan vállalkozót, aki éjjel­nappal a nyomában járva videóra rögzí­tette minden mondatát, az összes moz­dulatát, lehallgatva telefonjait, valamint az egész lakást a vécétől a padlásig. Kezdetét vette a kísértet. S mivel hóbortjával csak a szabadidejében foglal­kozhatott, szinte néhány nap alatt elfelej­tette, megfigyelés alatt van. Üzleteket hozott össze kisebb és nagyobb cégek között, ami azzal járt, hogy rengeteget utazott, mindig "észnél" keltett maradnia. Anyagi gondjai nem voltak: minden pénzét magára költhette, no és persze furcsa (a világ szemében delejes és megbotránkoz­tató) ötleteire. Nem zavartatta magát, végezte a dolgát. Néha észrevette ugyan a videóst, amikor rosszul rejtette el radarmikrofonját a bokrok közé, vagy kamerájának üvegén 1UZIMAD0K Z.Németh István 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom