A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-02-10 / 6. szám

ÉVFORDULÓ H

REMÉNYTELEN MENEKÜLÉS

Ötven éve halt meg KEMÉNY SIMON '

Kemény Simon neve hallatán nem támad különösebb emóció a mai olvasóban, ha netán előbukkan valahol egy-egy verse vagy írása. Pedig mind a századforduló körül, mind később jócsengésű neve volt az irodalmi körökben. De a publicisztikát is magas fokon művelte. Tolla, amíg írhatott, szinte irányadó volt. Az újságolvasók kedvelték, kívánták, s ő is szívesen írt. Szívesen és míves fegyelemmel. Vezércikkek, tárcák, kritikák, versek és novellák kerültek ki tolla alól. Végső soron mégis költőnek tartotta magát, nem is akármilyennek. Kritikáiban nem ismerte a kompromisszumot. Az írók tartottak tőle, és adtak a szavára. Szülőhelyéről, Tassról a fővárosba kerülvén, előbb dramaturgként igyekezett megkapaszkodni, majd Kiss József lapjában, A Hétben, a Herczeg Ferenc fémjelezte Uj Időkben és Osvát Nyugatjában tevékenykedett. Később az Est-lapoknál az Est szerkesztője lett, s nagy erkölcsi tekintélyre tett szert. Az Est-tői később a zsidótörvények miatt kellett távoznia. Az újságtól való eltanácsolás következményét nagyon megsínylette, hiszen kiszorult sajátos életeleméből, színes, sodró világából.

Életében öt verses- és egy novelláskötete jelent meg. Első verseskönyvét, a Lamentációk-at 1909-ben jelentette meg. Ignotus írta a kötetről: "Valami izzásról van itt szó, valami izzás van itt a levegőben, mintha a hangulat homályából, aljáról, mögüle az a jáspistál izzana ki, melyben a megváltó vére sugárzik, a szent grál. Áhitat — ez a Kemény Simon minden hangulatának legbelseje..."

Hol sikeres, hol kevésbé felfigyeltető kötetek jelzik pályasíkját. Életében az utolsó könyve, a Hétputtonyos 1937-ben lát napvilágot. Nevét szárnyra kapja a hír. írásait, verseit mind sűrűbben közük a korabeli lapok, folyóiratok.

Költészete elsősorban a pillanatnyi hangulatot, impressziót és festőiséget örökíti meg fölényesen és biztos vonalvezetéssel. Van ebben a költészetben a hűvös arisztokratizmusból, parnasszizmusból is jócskán. Ám itt is a színek ragyogásával, a drágakövek, kristálypoharak csillogásával, gyümölcsök zamatával, pillangók színpompájával kápráztatja el az olvasót: "Majd készítek egy vörös serleget:/ Forró, zengő rubinból csiszolom,/ Szemem eresze alatt lesz hely,/ És kilenc éjjel csordultig sírom" — kezdi Rubinserleg című versét.

Benyomások, álmok, víziók, szerelmek födik át egymást költészetében. Ám gyakran félrecsúszik a mondanivaló, s már csak a rutin lendíti előre a sorokat. Érzi ezt Kemény is, s keresi az új, közvetlenebb és életszagúbb kifejezési formát, erősebb belső kohéziót. A népköltészethez menekül, a népi versépítkezés formakultúrájához, egyszerűbb képleteihez: "Boldogságot szüretelni,/ Vidám kedvvel színig telni,/ Milyen jó lesz ott

nyaralni,/ Épp csak meg kell érte halni”

— írja Kerted hol van? című költeményében. Népi hangra formált versei azonban felemásra sikerülnek. A népköltészet hangulatába sehogy sem tud beilleszkedni. Bár későbbi köteteiben is kacérkodik a népi hangvétellel, csak ott talál magára, ahol elfelejti hamis illúzióit.

Pedig jó kritikákat írnak róla. Kosztolányi sem fukarkodik a dicsérettel: "Kemény Simon költő: pályája a maga vonalában is egyéni: az utóbbi három évtized alatt mindössze néhány verssel biztosított magának maradandó helyet irodalmunkban, míg körötte sokan — a kitűnőek is —- a kötetek dandárjával, valóságos fia-könyvtárakkal vívták a dicsőséget... ő eleve elvégezte azt a selejtező munkát, amelyet másoknál az idő végez el. Csak a színe-javát tette közzé: a virágot mutatta avar és trágya nélkül. Termése tehát fölötte gazdag..."

Jellemző Kemény Simon törekvéseire, hogy szívesen segít a fiatalokon, támogatja a kezdő literátorokat. Kár, hogy társadalompolitikai szemlélete, világlátása

— művészi fejlődése, műveltsége és képzettsége mögött marad, s így nem csoda, hogy Ady költészetének megítélésében a retrogád erők sodrába kerül, s a meglehetősen konzervatív Magyar Figyelőben cikket ír Ady ellen. Pedig mindig tisztelte és kedvelte Adyt, gyakran megfordult társaságában, s büszke volt rá, hogy Ady elismerte tehetségét. Ilyen ambivalens érzelmek és gondolatok gyötrik. Tudatalattijában ott terpeszkedik a lehangoló érzés, hogy nem tud versenyt futni Adyval, mert Ady verseiben időben föltárta azokat a visszásságokat és bűnöket, amelyek kidalolására korának szelleme és szükséglete predesztinálta. Kemény Simon lassan leszakad a magyar költészet élvonaláról, poézisa egyre inkább magányüggyé zsugorodik.

Az írás iránti szenvedélye ennek ellenére sem lankad. Szereti az újságírást, a költészetet, a szavak zamatát, színeit, ritmusát. Míg a zsidótörvény miatt el nem tanácsolják a laptól, Az Est szerkesztőjeként rója lelkes, de gonddal és fegyelemmel komponált sorait.

Kellér Andor, aki közel került hozzá, emberi vonásaira emlékezik: "A másfél méteres, zömök, kisbajuszos emberben volt valami meghökkentően imponáló, tiszteletet ébresztő. Verseit hetekig csiszolta, javítgatta, ezért vállalta a személytelen, háttérbe húzódó szerkesztő robotját... A legfinomabb árnyalatokat kifejező vezércikkeit, kimunkált, gondos, csillogó prózáit mindig névtelenül közölte... A zárkózott ember önmagáról soha szót nem ejtett, még imádott felesége, Rózsi - előtt sem... Nem tudott kinyílni, csak versben — dicséretre vagy bírálatra senkitől nem reflektált, a kritikákat belepillantás nélkül félretolta... Egy csacska kiváncsinak, aki arról faggatta: nincs-e valami vágya? — az apró szerkesztő így felelt: "Csak egy, hogy az autóbuszban ülve leérjen a lábam..." Herman Ottó úti kis házából autóbuszon járt be a szerkesztőségbe, délben már otthon volt, utolsó éveiben ki sem mozdult, olvasott, írt, kertjét gondozta..."

Utolsó verseit beárnyékolja a háború. Retteg a háborútól, üldöztetésektől, a bizonytalan jövőtől. De nemcsak önmagáért, családjáért aggódik. Népét, nyelvét, magyarságát még jobban félti. 1942-től 1944-ig vezetett naplójának szinte minden sora félelmeiről beszél: "A háború végkifejlődéséhez közeledik. A legnagyobb aggodalommal gondolok rá, hogy az én szeretett, kis gyenge hazám is ennek a végkifejlődésnek útvonalába esik. Mi történik evvel a rosszul táplált, hiányosan öltözött szegény néppel, ha a háború tüze és vasa elborítja zsúpfedeles házacskáját? Ha ránk lép a háború acélbakancsos lába, fel tud-e tápászkodni még egyszer ez a drága nemes magyar nép?"

Mint annyian, ő is magányos falevélként forgott az öldöklő viharban. Naplójának utolsó bejegyzése komoly és szent fogadkozás: "Fogadom: naponta 50-szer mondom el: Jóistenem, óvjad meg, védjed meg drága szép Magyarországunkat."

Pest már szabad volt, amikor 1945 januárjának végén budai házának pincéjében a razziázó németek megtalálták a bujkáló Kemény Simont és öccsét. A járőrök mindkettőjüket a ház kertjébe kísérték, és agyonlőtték. Ott feküdtek egymás kezét fogva a frissen esett hóban, szinte karnyújtásnyira az annyira vágyott szabadságtól.

D. GY.

11