A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-01-06 / 1. szám

HÉT TELEVÍZIÓ Ki volt Háy Gyula? Erre a kérdésre kereste a választ az az egyórás, még 1992-ben készült portréfilm, amely az MTV-ben Háy Gyula — szüle­tett 1900-ban címmel került bemutatásra. A századunkkal egyidős drá­maíró megpróbáltatásokkal teli életéről, egyéniségéről, alkotá­sairól kívántak képet adni a nézők számára az író egykori barátai, pályatársai, tanítványai és özvegye, aki ma is férje irodalmi rangjának elismerteté­sén fáradozik. Háy egy indulatait elfojtó család sarjaként látta meg Abonyban a napvilágot. Zsidó volta nem jelentett sokat számá­ra, 1919-ben ki is tért, és vallástalanul élte meg további, még több mint fél évszázadon át tartó életét. Bár ősei földbir­tokosok voltak, Háy már ifjú­ként úgy ítélte meg: a föld azé legyen, aki megműveli. Ez az elv sodorta a tanácsköztársaság támogatóinak sorába is. Mivel a földosztás a második világháborút követően sem el­képzelései szerint valósult meg, nem csoda, ha az 1956-os ese­mények már az ellenzék tábo­rába állították. Miután a politikai bizottságban a Kádár által fel­ajánlott tagságot is elutasította, szinte törvényszerű volt, hogy a Déry-per kapcsán őt is perbe fogták. 1960. április 1-jén testi­leg meggyötörtén, ám ambíci­ókkal telve szabadult. S mert nem szerette fájdalmát másokkal megosztani, börtönélményeiről mindvégig szemérmesen hallga­tott. Bezárva is szüntelenül alko­tott, egyszerre 2—3 téma is érlelődött benne, később szinte tökéletesen kész formában mindez a papíron is megjelent. E három év maradandó alkotása a Mohács. Ami az író egyéniségét illeti, arról legtöbbet egykori tanártár­sától, Gyárfás Miklós írótól tudhattunk meg, aki remek ám éles humorú, kemény és zárkó­zott embernek tartotta Háyt, aki — szerinte — történelmi drá­máin keresztül ismerhető meg leginkább. Az egykori tanítvány, Be­­reczky Erzsébet dramaturg okos, megértő és kiegyensúlyozott emberként mutatta be mesterét, aki ráadásul imádta a színésze­ket. Olyan ember volt ő, aki szinte a darabjaiban élt, s bár a politika alaposan felforgatta éle­tét, szíve szerint csak drámaíró akart lenni. Nem volt szép férfi, csak vonzó egyéniség, jó szán­dékú és jó ízlésű, aki egyszerre ironikusan és tragikusan láttatta önmagát, meg a világot. Kétnyelvű író volt, minden műve magyarul és németül egyaránt olvasható. Már 1945 előtt jelentős sikereket ért el, Magyarországon mégis sokan a kirekesztésén fáradoztak, s ez eléggé sikerült is nekik. Az író börtönévei után min­dent elkövetett, hogy ne kelljen elhagynia hazáját, megalkudni azonban képtelen volt, így hát 64 évesen új hazát választott, és a svájci Asconában telepedett le. Tizenegy évvel később ott is halt meg, földi maradványai ma is e szép Lago Maggiore-parti város temetőjében pihennek. Zsebik Ildikó FOLYÓIRAT Nyitnikék A párkányi magyar alapiskolá­sok lapja, a Nyitnikék évente kétszer jelenik meg. A szerkesz­tésért Filalcovszky Péterné peda­gógus a felelős, a kiadásért pedig az iskola igazgatója, Bálint Er­nő. A tizennegyedik évfolyam el­ső számában az iskola diákjai fejtik ki gondolataikat a novem­ber végén rendezett Ady-héttei kapcsolatban. A Párkányi Ma­gyar Tanítási Nyelvű Alapiskola jó másfél évvel ezelőtt kérvényt nyújtott be az oktatásügyi mi-XTV. évfolyam 1. szám nisztériumba, hogy az iskolát hivatalosan Ady Endréről ne­vezzék el. Egyelőre csak olyan választ kaptak rá, hogy az ügyet még tárgyalni fogják. Az iskola pedagógusai és diákjai viszont már 1993-ban és 1994-ben a költő születésének évfordulóján Ady Endre Hetet rendeztek, amelynek keretén belül volt néprajzi meg nyelvhelyességi verseny és természetesen "Ki tud többet Adyról" címmel ve­télkedő. A lap további oldalain az iskola növendékeinek "szárny­bontogatásai" találhatók. A diá­kok tollából olvashatunk meg­emlékezéseket egy-egy jelentős történelmi évfordulóról. Ezenkí­vül vannak szlovákul írt cikkek, egy rovat "Rólunk, de nem nélkülünk..." címmel és termé­szetesen humor az utolsó előtti oldalon. Mindent összegezve, úgy vé­lem, hogy a párkányi magyar alapiskolások lapja nemcsak az iskola növendékeinek, hanem a kívülállóknak Ls érdekes. (kanioncza) R A D I O A klautirkirály Régen jártam Budapesten; nincs útlevelem, nincs pénzem, nincs kedvem utazni, ez ugye össze­függő okláncolat, még hozzáte­szem, hogy nem is hív senki a magyar fővárosba (talán mert nem vagyok államfő?), de ha hívnának sem igen mennék; legfej lebb két olyan ember van a kétmilliós fővárosban, akinek hívó szavára megcsináltatnám az útlevelem, s pénzt is szerez­nék csak azért, hogy találkoz­hassak velük: az egyikük egy nagyon nagy költő (Istvánnak hívják őt, Iszkázban született és igen szeretem őt). A másik, akihez boldogan átmennék, ha hívna: Kabos László. Ez a mondat csak azért nevetséges, mert hiszen nem is ismerjük egymást, sohasem ta­lálkoztunk, akkor hát, hogy a csudában hívhatna meg ő engem Pestre vagy Budára (?) Nem baj, azért én ismerem őt, és a legnagyobb magyar komi­kus színésznek tartom. Ehhez jogom van, úgy vélem. Király­nak tartom őt, klaun-királynak, akit legfeljebb Chaplinhez, Woody Allanhez, illetve Latabár Kálmánhoz, Feleki Kamiihoz szabad hasonlítani. De még hozzájuk sem kell hasonlítgatni őt, mert egyedüli, megismételhetetlen, pótolhatat­lan. S már látom is őt, ahogy nevet a fenti komolykodó mondaton. Hajói tudom, mostanában lett hetvenéves, és ő csodálkozik a legjobban, hogy nincsenek még ősz hajszálai. Hanem milyenek? Pirosak. E sorok írója, aki néhány esztendővel fiatalabb Kabosnál, szomorkásán csóvál­­gatja galambősz fejét. A piros hajról meg hirtelen eszébe jut Piros Ildikó, akivel Kabos a legjobb magyar filmvígjáték fő­szerepét játszotta (A veréb is madár), ahol nemcsak komé­­diáznia kellett, hanem egyszerre két jellemet is megformálnia (önmagát és ikertestvérét), s ahol Piros Ildikó is káprázatos "csinibabát" játszott. Tegnap, vagyis december ti­zedikén, Kőszegi Gábor, a Ma­gyar Rádió egyik legjobb ripor­tere, készített interjút Kabos Lászlóval; e sorok írója most hallotta először, hogy egy ripor­ter kellő és illő tisztelettel beszélt ezzel az óriási mű­vésszel. Akit sok nyegle, flegma és felületes "ítész" amolyan vásári mulattatónak tart, s nem veszik észre azt a mély szomorúságot, amely bő humorának a forrása. Igaz, érti, tudja ő a vásári komédiázás valamennyi forté­lyát is... de — és ez szent meggyőződésem — el tudná ő játszani Hamletet vagy akár Rómeót is, azt hiszem jobban, mint sok nagynevű és nagy képű ún. jellemszínész. Képzeljük el ezt a jelenetet: megy az ifjú Kabos a pesti utcán, valamikor 1944 őszén, a legva­dabb nyilas-korszakban, mellén sárga Dávid-csillag, egy gép­­pisztolyos nyilas-legény felis­meri őt, s csodálkozva megkér­di: — Hát maga zsidó? A válasz is egy kérdés: — Mit gondolt, hogy talán seriff vagyok? Néhány nap múlva a pesti zsidókat seregestül lőtték bele a Dunába a nyilasok. Ez a kicsi, pirosfejű óriás, ez a klaun-király megmaradt ne­künk. Hála a Seregek Urának...! Zs. Nagy Lajos 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom