A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-02-10 / 6. szám

HONVAGY ES iT" SORSFORDULÓK Kenguru násztánc Bármennyi otthonunk lehet, de hazánk csak egy van! — visszhangzott a fülemben az utóbbi években gyakorta ha­zalátogató egykori dissziden­­sek el-elejtett keserédes mon­data, miközben egy Ausztrá­liából hazaköltözött hajdani ismerősöm avatott be érde­kes élettörténetébe. 1986-ban a barátjával együtt távozott Csehszlovákiából — sok tár­sához hasonlóan — az ittho­ninál jobb anyagi feltételek biztosítása és csodálatos úti­élmények, látnivalók remé­nyében. Huszonévesen ösz­­szeházasodtak, vállalkoztak, és úgy tűnt, hogy végleg letelepednek a kenguruk, ko­alák és emuk földjén. Ám időközben nemcsak ők vál­toztak meg, hanem az itthoni társadalmi-politikai viszo­nyok is, ezért hazalátogathat­tak, és talán hihetetlennek tűnik, de örökre (?) hazacsal­ta őket a komáromi harang­szó... a honvágy, mint az alábbiakból kiderül: Rejtélyes vakáció és tábori nász — Állítólag a szüléitek semmit sem sejtettek a nagy tervetekről. Most már elárulhatod: valóban csak a traiskir­­cheni menekülttáborban hullott le a lepel a titokról? B.: — A cél elérése érdekében valóban titokban készültünk a sorsdöntő utunk­­ra Z-vel. Hivatalosan egy jugoszláviai turistaúton vettünk részt, mely során a belgrádi osztrák nagykövetségen kértünk és kaptunk politikai menedék­jogot. Először a traiskircheni táborban töltöttünk pár napot, amikor kivizsgál­ták a helyzetünket, informálódtak a múltunkról stb. Azután átkerülhettünk egy panzióba, mivel bejelentettük, hogy házasságot szeretnénk kötni, ami meg is valósult. Nyolc hónapig mindenféle munkát elvállaltunk Ba­­denben, hogy kissé anyagilag is megalapozzuk a jövőnket, majd irány az általunk választott Ausztrália! A döntésünkkel a szüléinknek sok ál­matlan éjszakát okoztunk, hiszen az első napokban fogalmuk sem volt arról, hogy a vakáció során hová tűntünk. Azután telefonálhattunk... Fortuna kegyeltjeiként az Édenben —- A szavaidból úgy tűnik, hogy simán ment minden, mint a karikacsapás. Tényleg ilyen zökkenőmentesen jutot­tatok át a világ másik felére? B.: — Talán szerencsés csillagzat alatt születtünk, de nekünk még a repülő­jegyünket is ingyen adták, míg a későbbi kivándorlóknak hónapokig kellett kuporgatniuk, hogy ki tudják fizetni a menetjegyüket. Ausztráliában egy hatalmas területen fogadták a bevándorlókat — elszállásoltak min­ket, gondoskodtak az étkeztetésünk­ről, sőt még segélyt is kaptunk. Időközben az elődeink — a régebbi kivándorlók ellátogattak közénk, hátha ismerősökre akadnak. Mi is összeta­lálkoztunk hajdani komáromiakkal, akik segítségével béreltünk egy lakást Perth-ben (Nyugat-Ausztrália). Nagy nehezen felkutattuk egy kint élő nagybátyámat is, akinek angol felesé­ge van, és ezért már az egész családja inkább csak angolul beszél. Nagyon meglepődtek a felbukkanásunkon. Azt hitték, hogy csak a szabadságunkat töltjük odakint, azután hazatérünk. Nem akartunk visszaélni a vendég­szeretetükkel, inkább a saját erőnkből igyekeztünk boldogulni. Mivel hiányos volt az angol nyelvtudásunk, beirat­koztunk egy ingyenes nyelvkurzusra. Én idehaza két évig a Nyitrai Peda­gógiai Főiskolán tanultam, odakint pedig elvégeztem egy titkárnői tanfo­lyamot, a férjemmel együtt egy ügy­nökképző kurzust, végül egy három A delfinek birodalmában Perth-i csendélet évig tartó pedagógiai főiskolát, amely óvónői-nevelőnői képesítést nyújtott. Az utóbbi kétféle képzés nagyon érdekes volt: elsajátítottuk az üzletkö­tés fortélyait, ki kellett dolgoznunk egy konkrét marketingtervet — részletezni a vizsgáztató bizottság előtt üzleti elképzeléseinket, és a sikeres vizsgák után kaptunk egy alaptőkét az állam­tól, amely így segíti a kezdő kisvállal­kozókat. Az évek során a férjem jól menő vállalkozást hozott létre, én pedig a főiskola elvégzése után egy magánóvodát akartam nyitni, amihez saját házat kellett vásárolnunk. Míg néhány sorstársunk elutazgatta a megtakarított pénzét, mi inkább be­rendeztük a házat, gyarapítottuk a családunkat — még végzős főiskolás­ként megszültem a kislányunkat, akit a vizsgaidőszakban a nyolc hónapig nálunk vendógeskedő-segédkező anyósom gondozott. Később megnyi­tottam a magánóvodámat, amely a nagyon gyermekcentrikus, humánus ausztrál óvodarendszer részeként mű­ködött. Az otthoni foglalkozások mel­lett hetente közös foglalkozásokon vettünk részt a körzetünkben működő többi magánóvoda lakóival. Olyankor egy nagy játszóházat alakítottunk ki, ahol semmi sem volt kötelező — minden a gyermekek játékos oktatá­­sát-szórakoztatását szolgálta. A vá­rosban állami könyv- és játéktárak álltak az óvónők rendelkezésére, ahonnan bármikor játékokat, könyve­ket, kazettákat kölcsönözhettünk az otthoni foglalkozásokhoz is, hiszen azokból keveset tudtunk volna meg­vásárolni — borsos áruk miatt. Összegezve az elmondottakat: Auszt­ráliában mindenütt nagy segítőkész­séget tapasztaltunk, ami megkönnyí­tette a beilleszkedésünket, "csupán" a rokonaink, barátaink hiányoztak... Magyar élet Perth-ben — Kialakult valamilyen magyar közös­ségi élet Perth-ben? B.: — Főként az '56-os magyarok próbálták összefogni az ottani ma­gyarságot — előadásokat, magyar bálokat, ismerkedési esteket és főleg vallási ünnepségeket szerveztek, amelyek inkább az idősebbeket von­zották a Magyar Klubba. A "Perth-i Magyar Hírek" című havilapban legin­kább az anyaországbeli és az erdélyi politikai-társadalmi eseményekkel fog­lalkoztak, bíráló hangnemben kom­mentálták a viszonyokat. Mi, fiatalok inkább magyar és szlovák kortársaink barátságát kerestük, de sajnos, az anyagi jellegű versengés gyakran tönkretette az emberi viszonyokat... pedig hát mindnyájan a nulláról indul­tunk... Ünnepek — ausztrál módra — Bár hangsúlyoztad, hogy kemény munkával kerestétek meg a pénzete­ket, bizonyára lehetőségetek nyílt kikapcsolódásra-élményszerzésre is... például az ünnepnapokon... B.: — A helybeliek valóban nagyon szeretik a mókát, a fesztiválok színes forgatagát, a lazítást! A vallási ünne­pek kissé különböznek az itthon 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom