A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-06 / 1. szám
EGTAJAK HÉT nagyon meglep, hogy maga így beszél. Két nappal később Jennings bement a városba a kis teherautójával, hozott két doboz szöget, egy zsák lisztet meg a Mobile Register aznapi számát. A címoldalon hozták Mr. Bancroft, azaz a "Duplacsövű" Bancroft fényképét, mivel a hatóságok ezen a becenéven ismerték vendégünket. Evergreenben fogták el, tőlünk harminc mérföldnyire. Amikor Mary Ida megpillantotta a képet, gyorsan legyezni kezdte magát, mint akit az ájulás környékez. — Te jó ég! — kiáltott fel. — És ha legyilkolt volna mindnyájunkat? — Jutalom volt kitűzve a fejére — mondta Jennings savanyú képpel. — Mi meg szépen lecsúsztunk róla. Engem ettől üt meg a guta. A harmadik egy Zilla Ryland nevű lány volt. Volt a házunk mögött nem messze egy kiserdő, ott talált rá Mary Ida; a lány egy kétévesforma, vörös hajú kisfiút fürdetett a patakban. Mary Ida így írta le a jelenetet: — Én láttam meg előbb. Meztelenül állt a vízben és azt a gyönyörű kisfiút fürdette. A parton egy kis vászonruha hevert, mellette a gyerek ruhái, meg egy madzaggal összekötözött, ócska bőrönd. Nevetett a gyerek nagyokat, meg nevetett a lány is. Aztán észrevett engem és nagyon meghökkent. Láttam rajta, hogy fél. Megszólítottam, hogy; "Szép idő van ma. Csak kicsit meleg. Biztos jólesik a víz ilyenkor." A lány fölkapta a gyereket és iszkolt vele kifelé a patakból, én meg folytattam: "Nem kell tőlem megijedni. Itt lakom a házban, Mrs. Carter vagyok. Jöjjön, pihenjen meg nálunk." Akkor aztán elsírta magát; kislány volt, szinte gyerek még maga is. Megkérdeztem tőle, hogy mi baj van, kislányom? De nem akart felelni. Közben belebújt a ruhájába és már a gyereket öltöztette. Mondtam neki, ha elárulná, mi baja, talán segíthetnék neki. De ö csak a fejét rázta és azt mondta, nincs semmi baj, mire én azt mondtam, hogy semmi miatt nem szokás sírni. Gyere csak szépen velem, aztán majd megbeszéljük. És hát jött is. Jött bizony. Kinn üldögéltem a verandái hintaágyon és a Saturday Evening Post egy régi számát olvasgattam, amikor megpillantottam őket az ösvényen; Mary Ida hozta a viharvert bőröndöt, s a mezítlábas leány meg a gyereket a karján. Mary Ida bemutatott neki: — Ez Buddy, az unokaöcsém. Ez pedig — ne haragudj, kedveském, nem jól értettem a nevedet. — Zilla — suttogta a lány lesütött szemmel. — Ne haragudj, kedveském, de most se értem. — Zilla — felelte a leány, megint suttogva. — Hát — mondta Mary Ida kedvesen —, elég furcsa név, ami azt illeti. Zilla vállat vont. — Az anyukámtól kaptam. Neki is ez volt a neve. Két héttel később Zilla még mindig nálunk tartózkodott; elég furcsa teremtés volt, legalább annyira, mint a neve. A szülei nem éltek már, a férje "elment egy másik nővel". "Mert olyan jó nagy, kövér nő volt, ő meg a kövéreket szerette, azt mondta, hogy én ványadt vagyok neki, így aztán fogta magát és elment a nővel, el is vált tőlem és fönn Georgiában elvette azt a másik nőt." Egyetlen élő rokona volt, a bátyja: Jim James. "Azért is jöttem ide, Alabamába. Mert amikor utoljára hallottam felőle, valahol errefelé élt." Jennings bátyám mindent elkövetett, hogy kinyomozza Jim James hollétét. Nem érdek nélkül tette, mert bármennyire kedvelte is Zilla kisfiát, Zillából már nagyon elege volt — vékony, sipító hangja az idegeire ment, és dallamtalan dudorászása nemkülönben. Jennings Mary Idához: "Mondd meg, még meddig akar maradni a kosztosunk?" Mary Ida: "Jaj, Jennings! Pszt! Meghallja Zilla. Szegényke. Nincs neki hová mennie." így hát Jennings megkettőzte erőfeszítéseit. Még a seriffet is bevonta a kutatásba; sőt egy fizetett hirdetést is elhelyezett a helyi lapban — ennél többet aztán már tényleg senki sem kívánhatott volna tőle. Mifelénk azonban a hírét se hallotta soha senki Jim Jamesnek. Végül is — nemhiába volt okos asszony — Mary Idának támadt egy ötlete. Meg kell hívni az egyik szomszédunkat, Eldridge Smitht vacsorára, ami nálunk rendszerint hat óra tájt volt, és csak valami könnyű harapnivalóból állt. Nem is értem, miért nem jutott az eszébe már sokkal korábban. Mr. Smith nem volt éppenséggel férfiszépség, viszont nem sokkal azelőtt halt meg a felesége, és a negyvenéves farmer egyedül maradt két iskolás korú gyerekkel. Az első vendégség után Mr. Smith szinte naponta beállított alkonyattájt. Mi meg sötétedés után magára hagytuk Zillát és Mr. Smitht; kinn ültek a verandán a nyikorgó hintaágyon és nevetgéltek meg sugdolóztak kettesben. Jennings már majd felrobbant a méregtől, mert Mr. Smitht éppúgy ki nem állhatta, mint Zillát; hiába is csitította Mary Ida, hogy: "Csillapodj, drágám. Várjunk még egy kicsit." Egy hónapig vártunk. Végül is egy este Jennings félrevonta Mr. Smitht, és azt mondta neki: "Nézd, Eldridge. Én most veled, mint férfi a férfival. Szóval, milyen szándékaid vannak a kisasszonnyal?" Jennings szájából inkább fenyegetésnek, mint kérdésnek hatott a szó. A menyasszonyi ruhát Mary Ida varrta lábhajtású Singer varrógépén. Puffos ujjú, fehér pamutruha volt, és Zilla fehér selyemszalagot kötött hozzá kibodorított hajába. Meglepően csinos volt benne. A szertartást egy szederfa árnyékában rendeztük meg egy hűvös, szeptemberi délután, L.B. Persons tiszteletes úr segédletével. Végeztével sütemény járt körbe és muskotályos gyümölcsbólé. Ahogy az ifjú pár elkocogott Mr. Smith öszvér vontatta szekerén, Mary Ida a szoknyája aljával törölgette a szemét. Jennings viszont, akinek olyan száraz volt a szeme, akár a föld, így szólt: — Köszönöm neked, Uram. És ha már úgyis kegyeket osztogatsz — nem ártana már egy kis eső a vetésnek. Bart István fordítása Ján Dubeň felvétele TÓTH ÁRPÁD Január Rossz időket élünk, hogy fessem ki jónak? Ki hisz ma Százéves Jövendőmondónak? Mikor maga sem hisz, öreg csont, magának, Húzván gond gyümölcse vén ágát nyakának? Mégis, hivatalból, ő lévén az ember, Kinél a naptáros jobb időket rendel, Varázsló-süvegét most is félrecsapva, Üti a jövendő kongó űrét csapra: Csorduljon sok jóval a sok jövő hónap, Rossz nap elmaradjon, több legyen a jó nap, A rossz tigy se jöjjön, ha ki tán hivatja, — Ez legyen az új év legszebbik divatja! 17
