A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-03 / 5. szám
VÁNDORLÁSOK UMU. WELCOME. ISIIK HBZOTTI December 12-e, délután. Egy tengerparti pádon ülök. Előttem a parti föveny, azon túl a végtelen Csendes-óceán. Szüntelen hullámzik, a taraja zuhogva veri a partot. A tűző nap ezüstre csillogtatja a felszínt, benne pontocskák jelzik a sok fürdőzőt, szörfözőt, távolabb vitorlás csónakok. Idébb egy katamarán szállítja kíváncsi turistáit a lemerülendő tengeralattjáróba. S mindez kellemes decemberi időben. Celziusban nem tudnám megmondani a levegő vagy a víz hőfokát, mert itt nem abban mérik, de olyasféle az idő, mint nálunk egy szeszélyes július eleji napon. Hogy hol van mindez? Hát, Oahu szigeten. Oahu a Hawaii szigetek egyike, az Egyenlítőtől 19 fokra északra, Amerikától még 5 óra repülőút. Honolulu főváros repülőtere ontja a turistákat, azok pedig rövidebb, hosszabb ideig élvezik itt a szubtropikus meleget. Találkoztam egy idősebb müncheni polgárral, aki 3 hónapot tölt Waikiki külvárosban egy tengerparti szállodában. Naponta kiül egy padra a tengerparton, és gyönyörködik az itteni életben. Most én is itt ülök. A húsz, huszonöt méter magas pálmák alig vetnek ránk árnyékot. Mögöttünk Waikiki leghosszabb utcája, a Kalakaua avenue nyújtózik. Kalakaua nevét még az őslakos polinézek adták. Az amerikaiak nem változtatták meg az utcák, helységek, szigetek neveit. Tisztelik az őslakosok nyelvét, pedig nehéz a kiejtés, mert azok fonetikusan írnak. Elgondolkoztam ezen, s eszembe jutott, hogy a mi ősrégi településelnevezéseink is megmaradhattak volna, mint pl. Köbölkút, Kisújfalu. De térjünk vissza a polinéziaiakra. Ők vannak a legkevesebben. Olajbarna színűek, és általában a legnehezebb munkákat végzik. Feljegyeztem egy polinéz nyelvű hirdetést is: Mahalo e ho, i hov mai. Angolul: Thank you for coming and come again. Magyarul így hangzik: Köszönet, hogy idejött, jöjjön el ismét. Meg kell említenem, hogy a Honoluluba való megérkezéskor szintén az ő nyelvükön üdvözlik a turistákat (Aloha-üdvözlünk), s közben virágfüzért tesznek a látogatók nyakába. A szigetet természetesen az amerikaiak tartják a kezükben. Övék a vezetés, a közlekedés, a katonaság. A sziget egy ideális öblében található Pearl Harbor hadikikötő. A világháborúban ezt "tisztelték” meg a japánok bombázóikkal. Akkor ugyan távoztak, de most civilben nagyon sokan laknak már a szigeten és látogatnak ide turistaként. Tegnap maratoni futást rendeztek éppen a Kalakaua utcán. Meglepett, hogy az egy kilométeres távon legalább 2000 nyolc-kilenc éves, főleg japán gyerek futott oda-vissza. Ezek a gyerekek nem Japánból jöttek, hanem az itteni iskolákból szedték össze őket. Waikiki városnegyed legnagyobb részét szállodák alkotják, amelyekben mint a sziget sok helyén évente 8 millió turista fordul meg. Ezeket szolgálja ki a kb. 800 000 lakosú sziget többsége. A szállodák földszintjén szebbnél szebb üzlet van, tömve minden igényt kielégítő áruval. Ki hinné, hogy magyar szót is hallhat az ember Oahun? Egyszer három magyarral találkoztam az utcán. Ök már itteni lakosok. Meghívtak egy esti találkozóra, de sajnos nem tudtam eljutni hozzájuk. Ma szép, napos az idő, nem maradok a városban. Negyvenhét dollárért visz az autóbusz körbe a szigeten, s vezetője mindent bemutat. A Gyémánthegy mellett húzunk el, s egy alagúton át bejutunk egy nagy kráter belsejébe. Nem kell félni, a tűzhányó már nem működik, a civilizáció már barátságossá tette. Egy újabb nagy hegyhez jutunk, ahonnan igen messze lehet látni. Innen leereszkedve egy gyönyörű zárt völgybe érkezünk: Byodo japán temető völgyébe. A völgy alján, a tipikus japán templom mellett egy díszes fa harangláb belsejében 3 tonnás harang hirdeti az ellenségek közötti megbékélést. A völgyben az elesett katonák sírja felett bronztáblácskák jelzik az elesett nevét, adatait. Lám, az amerikaiak nagylelkűek: az ellenség iránti kegyeletüket nem sajnálják kimutatni. Buszunk továbbvisz. Széles mezőn ananászültetvények kápráztatnak el bennünket. Kiszállunk a buszból, megtapogatjuk az érő ananászfejeket. Hej, ha nálunk ilyenek teremnének! Ezután megérkezünk a tengerpartra. Egy szűk völgyben a sziklák közé csapnak a hullámok, aminek következtében forró gejzír szökell a magasba. Lám, aföldanyó nem alszik! Nem messze található a tengeri akvárium. Hatalmas üvegfalú medencében vidám delfinek és fókák mutatják be merész mutatványaikat. A közönség tapsol, erre ők is tapsolnak. Egy másik medencében óriási teknősök pihennek, pingvinek úszkálnak, a továbbiban meg gyönyörű színes halak kápráztatják el a turistákat. Hazafelé Oahu szigetének legszebb gyöngyéhez, a Waimea valley-hez, azaz Waimea völgyéhez érkezünk. Ez egy ősköri rezervátum, melyet külön írásban fogok bemutatni. Közeledünk kiindulásunk helyéhez: Honoluluhoz. Közben látjuk, hogy a Hilton Szálló melletti kikötőbe éppen most érkezik a katamarán. Hozza a tengeralattjáróból az utasokat, akik a csodálatos állat- és növényvilágot figyelték meg. Elbúcsúzva polinéz sofőrünktől, fáradtan ülök le tengerparti padomra. Tíz perc múlva hat óra. Éppen most nyugszik le a nap. Sugarai még bíborra festik az eget, de a lámpák már kigyúltak a távoli hajókon is. Egy percre behunyom a szemem, s eszembe jut Ovidius Aranykorról szóló költeményének első sora: Aurea prima sata est aestas quae vindice nullo — Elsőnek az aranykor vetődött el, gazság nélkül... Hát, ez itt van. Itt felszabádultak az emberek, nem számít a bőr színe/csak az ember... SZABÓ ZOLTÁN 13
