A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-06 / 1. szám
FIGYELŐ HÉT Peter Dvorský és Soňa Ghazarian "... hadd komponáljon, én is komponálok, a közönség majd dönt." Puccini szavai ezek, s akkor hangzottak el, amikor tudomására jutott, hogy Leoncavallo ugyanazt a témát választotta készülő operája számára, mint ő. Puccini és Leoncavallo ifjúságuk idején igazi jóbarátok voltak. Amikor azonban kiderült, hogy mindkettőjük fantáziáját a francia Henry Murgernak (1822—1861), az éhező festők, költők és grizettek életét megjelenítő regénye, és annak színpadi változata termékenyítette meg — viszonyuk megromlott. Puccini lenézte barátját, Leoncavallo pedig nyílt ellensége lett Puccininek. Az idő és a közönség döntött: Puccinit részesítette előnyben. A Bohémélet, ez a könnyes, mosolygós bohém romantika az operaszínpadok egyik legjátszottabb műve lett, míg Leoncavallo műve, sok szép részlete ellenére is ma már alig-alig kerül rivaldafénybe. Bár a Prévost abbé regénye alapján készült Manón Lescaut — itt is kettősségről van szó, mert a témát a francia Jules Massenet már korábban feldolgozta — szép sikert aratott, s ma is világszerte játsszák, Puccini első igazi remeke azonban a Bohémélet, melyet majd a Tosca és a Pillangókisasszony követ. Egyes operái között a "vajúdási" időszak néha 5—6 év, mert igényessége miatt gyakran nehezen talált rá a kedvére való témára, s ha az meg volt is, jött a szövegkönyv megírásának gyötrelmes folyamata. Puccini ebben is nagyon igényes volt, s munkatársait, Luigi Ulica színpadi szerzőt és Giuseppe Giacosa költőt szinte a végtelenségig gyötörte. Ilyen "csapatmunkával" alkották hát ők hárman remekeiket, melyekben az események gördülékenysége, a szöveg költői bája és a zene lírai-drámai sodrása ideális közösségre lépett. A'Bohémélet esetében ehhez a triászhoz az ősbemutató alkalmával, mely Torinóban zajlott le, még egy további tag is társult, nevezetesen a karmester, az ifjú Arturo Toscanini. A mű közönségsiker lett Torinóban és Rómában egyaránt, de a sajtó — Leoncavallo és a mögötte álló Sonzogno cég "jóvoltából" — kimondottan ledorongolta. A győzelem végül is Pármához fűződik, ahol az opera fergeteges sikert aratott. Ezt a Bohéméletet állította színpadra most, az eltelt évtizedek során immár nyolcadszor a Szlovák Nemzeti Színház operatársulata a jubiláló 75. évad első bemutatójaként a Pozsonyi Zenei Ünnepségek keretében, mint annak egyik jelentős eseményét. Ladislav Vychodil díszletei között, Helena Bezáková jelmezeiben az előadást a brünni Václav Vôžnlk rendezte, a zenekar élén Ondrej Lenárd állt. A második felvonás nagy tömegjelenetét Naďa Raková tanította be, s e három ember — Véžník, Lenárd, Raková — összmunkája egy majdnem kifogástalan előadást produkált. A mű rendezése és díszletmegoldása szempontjából manapság két ellentétes irányzat uralkodik: egy klasszikus, mely respektálja a téma adta keretet és miliőt, s egy elidegenített, új meglátású siváran rideg szemlélet, mely könyörtelen drámaiságával és realizmusával kívánja meghódítani a ma emberét. Ilyen megoldást magam is láttam Drezdában, melyben Mimi egy ócska pianínónak dőlve haldoklik, de a prágai megoldás is hasonló. Pozsonyban most egy szinte ortodox koncepciót kaptunk minden extravagancia, minden erőltetett moderneskedés nélkül. A díszleteknek és a kifejező jelmezeknek van atmoszférájuk, s ez különösen a két középső színre — a párizsi diáknegyedi kávéházra és a városvégi FOTÓ: K. MARENČINOVÁ csárda előtti téli hajnalra — vonatkozik. A bohémek nyomortanyája az első és az utolsó felvonásban némileg túlidealizált. A rendező biztos kézzel vezeti a cselekmény fonalát, s még a bohémek sokszor kínosan mesterkélt mókás jeleneteit is ügyesen oldja meg. Legfőbb erénye, hogy a teljes koncepció értelmében szerényen a háttérben marad. Számomra azonban a sokszor kifogásolt sorozatos félmegoldások után a legkellemesebb meglepetést a karmester jelentette. Végre egy zenekari produkció, melyet dicsérni lehet, végre egy jól hangzó zenekari teljesítmény, végre egy stílushű tolmácsolás, szerintem némileg több poézis és lírai finomság ezt a képet még teljesebbé tette volna. A bemutató sztárokkal "ékesített" énekesgárdája azonban meglehetősen heterogén benyomást keltett, s csalódást okozott. Peter Dvorský már az 1977-es bemutatón is énekelte a költő Rodolph szólamát. Most is rendületlenül szépen énekel, de magát a szerepet és a figurát már kinőtte. Hősi jelleget öltött hangja már nélkülözi a szólam igényelte karcsúságot. Mimi, az örmény származású Sona Ghazarian volt, akinek teljesítménye nem egyenértékű Dvorský minőségi kategóriájával s hangszíne is vesztett már eredeti szépségéből. Sajnos, Dalibor Jenis is csalódást okozott a festő Marcel szerepében, de talán csak indiszpozíció következménye, hogy szép hangja ezen az estén nem tündökölt igazi fényében. Peter Mikulášnak a filozófus Cloin szerepében egy szép "kabátáriát" köszönhetünk, míg Svätopluk Malachovský stílusosan egészítette ki a bohémek négyesfogatát. A kacér, de alapjában véve nemes lelkű Musette összetett portréja Jana Valáškovának csak jéghidegre sikerült, s híres keringőjének gyönyörű dallamívét sem tudta felizzítani. Mikor lesz ismét egy olyan fajsúlyú Musette-ünk mint hajdan Mária Kišoňová volt? VARGA JÓZSEF 15
