A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-06 / 1. szám
HÉTELŐ MULT Karddal a kereszt védelmében Tavaly nyáron rendezte meg a Szent György Lovagrend Esztergomban és Visegrádon — a korai Magyar Királyság központjaiban — a II. Középkori Akadémiát, ahová a határontúli magyar fiatalokat hívta meg, hogy történelmünk középkori részét szakavatott előadók tolmácsolásában ismerjék meg. Mivel a lovagrendekről az utóbbi évtizedekben alig hallottunk, indokolt, hogy szóljunk e sajátos szervezetek megalakulásáról és működéséről. Az első részben a rendeket kialakító körülményeket ismertetjük, majd a másodikban a Szent György Lovagság Testvéri Társaságát mutatjuk be. A lovagrendek története a koraközépkori időkben indul. 711-ben a mohamedán arabok elfoglalják az Ibér-féIszigetet és ott évszázadokra berendezkednek. Átkelnek a Pireneusokon is. Martell Károlynak (?—741) sikerül Tours és Poitiers között győzelmet aratni fölöttük (732). Nagy Károly nagyapja ennek a győzelemnek köszönhette melléknevét (martell = kalapács). Ebben a csatában jeleskedtek a páncélos vitézek és ekkor válik jelszóvá a reconquista, az Ibér-félsziget visszafoglalásának igénye a pogányoktól, vagyis araboktól. Itt jegyezzük meg, hogy II. András leányát, Jolánt (?—1251) — aki szent Erzsébet testvére volt — I. Jakab, Aragónia királya (1213—1276) vette nőül. A királylányt kísérő magyar lovagok alapították spanyol földön a Hódolás Lovagjainak Rendjét, mely a mórok kiűzését tűzte ki életcélul. A rendek kialakulásának másik szála szintén a mohamedánizmushoz kötődik. A szeldzsuk törökök 1076-ban megszállták Palesztinát, vagyis a Szentföldet. A már ott korábban megtelepedett arabok nem bántották a keresztény zarándokokat, de a szeldzsukok Jeruzsálemben, ahol Jézus tanított és szenvedett, a szent helyeket meggyalázták és bántalmazták a keresztényeket. Ezt Európában nyílt kihívásként értelmezték és általános felháborodás követte. VII. Szent Gergely pápa (1073—85) gondolt először keresztes háborúra, de csak utóda, II. Orbán (1088—99) hirdette meg a "szent háborút", melynek célja a Szentföld visszafoglalása és keresztény kézben való megtartása volt. A GYEREK ELROMLOTT Gyerekek. Kedvesek, aranyosak, szépek. Közhelyszótárunk csordultig telve a velük kapcsolatos kifejezésekkel, a róluk szóló történetekkel. Gyerekek. Kezdetben semmi baj velük, de ha cselekedeteikkel okoznak rs időről időre némi galibát, igyekszünk elnézőek lenni velük szemben, hisz még azok, amik... gyerekek. Aztán növekednek, s egyre több velük a gond, egyre kevésbé tudjuk tolerálni ballépéseiket. Pedig... semmi más nem történik, minthogy egyre jobban kezdenek hasonlítani ránk, felnőttekre. Ez okozza a legtöbb problémát, pedig nevelésük közben ösztönösen is arra törekszünk, hogy Szent Bernát (1091—1153), clairvaux-i apát — akit "Mézajkú Doktornak" neveztek az egyháztanítók, a következő évszázadban már "Krisztus katonáinak" nevezte a Szentföldön harcoló lovagokat. A lovagi eszmény így magasztos tartalmat kapott, "megszentelődött". Nem hallgathatjuk el, hogy a kereszt és kard ilyenértelmű összefonódása ellentétben állt a Biblia tanításával. Hiszen Krisztus életével is tanúsította, a hit védelme és terjesztése nem tűr semmilyen erőszakot. Ez a gondolat tehát nem keresztény gyökerű, hanem az iszlám vallás megalapítójánál, a VII. sz.-ban fellépő Mohamednél (571—632) található meg először, aki "szent háborút" hirdetett a "hitetlenek” ellen. Ez került át a keresztény gondolatvilágba. Már nem az ellenfél meggyőzése, vagy megtérítése, hanem fizikai megsemmisítése lett a cél. 1096 és 1291 között a keresztes hadjáratok folyamán megtapasztalt megpróbáltatások hatása alatt született meg a lovagság legtisztább formája, az egyházi lovagrend, melyhez csak kemény próbák árán lehetett csatlakozni. A Szentföldön három ilyen rend alakult. A johannitáké (1113 — belőle vált ki később a Máltai Lovagrend és a johanniták protestáns ága). A templáriusoké (1118 — templomosoknak is nevezik őket) és a Német Lovagrend (1119), mely céljai közé, a harcon kívül, a betegek ápolását is fölvette. E rendek tagjai szerzetesi fogadalmat tettek, kemény kiképzésben és szolgálatban vettek részt. Megesküdtek, mindhalálig harcolnak a hitetlenek ellen. Vasfegyelemmel és összehangolt csapatmozdulatokkal megfeleltek a középkori harcászati feladatoknak és komoly katonai erőt képviseltek. A nyugat-európai lovageszményt IX. Lajos, francia király (1226—70) testesítette meg, akit 1297-ben avattak szentté. Tárgyunk szempontjából fontos megjegyeznünk, ő volt Róbert Károly magyar király dédapjának testvére. Szent Lajost sohasem ragadta magával a hatalom bűvölete, nem szédült meg tőle, kereste a békét a keresztény fejedelmek között. Hatalmas országnak parancsolt, miközben szerzetesi életmódot folytatott. Törékeny testalkatú lévén, elsősorban szellemi erejével emelkedett kortársai fölé. Sikeres hadjáratokat hasonlítsanak ránk. Erősítjük bennük azokat a tulajdonságokat, melyeket fogantatásuk pillanatában tőlünk örököltek, s a magunk mintájára kialakítjuk bennük azokat is, melyekkel mi ruházódtunk fel életünk folyamán. Éppen azért tesszük ezt, hogy elmondhassuk: igen, ez az én fiam, lányom. Ez a törekvés fordul aztán visszájára akkor, mikor észrevesszük, a gyerek nem csupán azokat a tulajdonságokat veszi át, melyeket mi jónak érzünk magunkban, hanem gyarlóságainkat is. Ezzel aztán nem tudunk szembenézni, értetlenül állunk a jelenség előtt, s magunkat igazoljuk azzal a kijelentéssel: Hja, a gyerek "elromlott". Pedig a gyerek — kivéve persze, ha már génjeiben, tőlünk örökölt génjeiben hordozza a kárhozatot — nem lehet rossz. A gyereknek nincsenek előítéletei. A világ teljességét próbálja befogadni, eredendő szeretettel viszonyul mindenhez. Neki folytatott, átszervezte az ország közigazgatását, rendes bíráskodást vezetett be és kiadta az első törvénytárat. Támogatta a városokat és céheket. Robert de Sorbon, a király káplánja és gyóntatója alapította a híres párizsi egyetemet, a Sorbonne-t. Szent Lajost az igazságszeretet és a vallásosság vezérelte. Az egyes kereszteshadjáratok érintették Magyarország területét is, hiszen a lovagok az országon keresztül vonultak a Szentföldre. A magyarok így közvetlen közelségből ismerkedhettek meg ezzel a sajátos életformával. Az országban megtelepedett az Ispotályos Rend (a johanniták másik neve) és a Templomos Lovagrend is. Mindkettő derekasan kivette részét a tatárok elleni küzdelemből. De belső, hazai okai is voltak a rendek kialakulásának a Magyar Királyságban. A lovageszmény közel állt a jelentős lovas hagyományokkal rendelkező magyarokhoz. Másrészt az Árpád-házi királyok karizmatikus egyéniségek voltak és a többi európai országot megelőzve, I. Szent László király (1077—95) személyében már megjelent a lovagkirály alakja, akinek évszázadokig tartó népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint a számtalan templomi ábrázolás a Kárpát-medence különböző helységeiben (Szent László legenda). Szent László fő erénynek a harc mellett, az irgalmat és a megbocsátást tekintette. Nemcsak személyes tulajdonságai, mint a kegyesség, türelmesség és igazságosság játszott szerepet, hanem megjelenése is. Egy fejjel volt magasabb kortársainál. Erőskezűnek, vitéznek, izmosnak és gyönyörű ábrázatúnak tartották. Inkább égi koronára vágyott, mint világira. Több egyházat, püspökséget és káptalant alapított. Egyházszervezői munkássága mindmáig érezteti hatását. Az ő idejében avatták az első magyarországi szenteket. II. Orbán pápa őt szemelte ki az első keresztes hadjárat vezetőjévé, de László halála ezt megakadályozta. Az Árpád-ház kihalta után, Károly Róbert lett a magyar király (1308—42). Ő egyesítette a magyar és nyugati hagyományokat. Károly Róbert alapította az első királyi lovagrendet Magyarorságon, mely egyben Európa második legrégibb ilyen rendje lett. BALASSA ZOLTÁN mindegy, kit, milyen embert nevezhet apjának, anyjának. Bármiféle, ragaszkodni fog hozzá — egy ideig. Mindegy, milyen náció szülötte, aki hozzá közeledik. Ha mosollyal érkezik, ő mosollyal fogadja, egy ideig. Neki mindegy, mily pőre a test vagy a lélek. Számára ez a természetes — egy ideig. Később minden megváltozik — hasonul hozzánk, s mi ezt zokon vesszük. Az persze kérdés, kit ér valóban nagyobb csalódás. Minket, felnőtteket, vagy mégis inkább a gyermekeket. Nekünk fájdalmasabb-e gyermekünkben, mint valamiféle varázstükörben éles körvonalakkal megpillantani saját magunk elől takargatott gyarlóságainkat, vagy éppen a gyermeknek felfedezni bennünk azt, hogy belőlünk valójában már hiányoznak azok az eszményi tulajdonságok, melyeknek birtokában ő még a világra érkezett. N. CSERFALFI ILONA 14
