A Hét 1994/2 (39. évolyam, 27-52. szám)

1994-07-01 / 27. szám

LÁTOGATÓBAN Minden a bonvivánnak I sem sikerül Ma, nyolc év után ez már elmúlt, az élet megy tovább... — És gondolom, újabb szerelmi ajánlatokat is kap... — Igen, ez nagyon aranyos dolog. Az idén egy Marica grófnő sorozatot énekeltem Mis­kolcon, és gimnazista lányoktól olyan gyönyörű szerelmes leveleket kapok, hogy azok csöpög­nek a romantikától, pedig már nem tartozom a legfiatalabbak közé, és azt mondják, hogy a romantika kiment a divatból. Én azt hiszem a saját koromban nem voltam ilyen romantikus, mint ma a gimnazista lányok. — Átlapoztam a legújabb színészlexikont, és az Ön nevét nem találtam benne. Ez saját kérése volt? Pedig az ember azt hinné. Hiszen ő az, aki romantikus operett-történetek hőseként két felvonáson át reménytelenül szerelmes csak azért, hogy a harmadikban elnyerje a termé­szetesen addig csak plátói alapon imádott primadonna-királylány kezét. Akiről most írok, szinte erre született. Ö Leblanc Győző, a Magyar Állami Operaház tagja, mellékállásban bonviván. És bár színpadon szerelmek ezreit élte át, biztos vagyok benne, hogy fényképe láttán a hölgyolvasók mindenekelőtt arra a bizonyos egyetlen privátfellángolásra kíváncsi­ak... — Ön különböző előadások révén már többször járt Komáromban. Szívesen jön ide? — Igen, csodálatos közönség van itt, szeretik az operetteket. — Önnek módja van összehasonlítani a fővárosi közönséget egy kisvároséval. Van valami különbség? — Sokkal szívélyesebbek az emberek, kedvesebbek és közvetlenebbek, úgy érzem. A fővárosban el vannak kényeztetve, sok olyat kapnak, ami kritikusabbá teszi őket. Jobb kifejezést nem találok az érzésre, ami itt a nézőtérről árad, mint egyfajta magyaros barát­ság. — Ön operaénekes, mégsem tartozik azok közé, akiket az operett feszélyezne... — Van nekünk néhány zeneszerzőnk, mint Lehár, Huszka, Kálmán, Jacobi, akik világhí­rűek. Olyan zenét írtak, amelyet ma már Domingótól Pavarottiig sokan szívesen énekel­nek, ezek világslágerek. Amíg érző ember lesz a világon, addig ezt a zenét mindig fogják szeretni. — Ha jól tudom, Ön "pályaelhagyóként" lett énekes... — Mielőtt énekelni kezdtem, pedagógus voltam. Politechnikát tanítottam egy általános iskolában. Nagyon szerettem ezt a munkát, és a gyerekek is szerettek. Igyekeztem őket "baráti" alapon tanítani, és ők ezt megérezték. — Azóta a gyerekekkel megszűnt a kapcso­lata? — Dehogy. Csak most már a sajátjaimmal foglalkozom. Van két aranyos kisfiam, Győző és Gergely, akik négy-, illetve kétévesek. A feleségem szintén operaénekes — Kalocsay Zsuzsanna. — Szakmán belül jobb a házasság? — Igen, egy szakmán belüli ember sokkal jobban megérti azokat a dolgokat, amik a színpadon és akörül történnek. A civil mindig misztifikálja a színpadot, és hál' istennek mindig valami pluszt lát benne, ezáltal érzékenyebb, féltékenyebb rá, nem tudja hova tenni, és nem tudja, hogy ez hogy működik. Nem mondom, hogy kellemes dolog látni, ha az ember feleségével csókolóznak a színpadon, de én a helyére tudom tenni ezt is. — Azért én civilként is tudom, hogy ezek a csókok *' ­nem igaziak... — Nem igaziak, de azért ez érdekes dolog. Sokat kell adni az illúzióra. Előadáskor, miközben a színpadon meg­jelenik a szerelem, mindenki egy kicsit a saját fiatalságára is gondol... — A ma esti Sybill produk­ció a színlap szerint kettős szereposztásban megy, két bonvivánnal és két primadon­nával, Pitti Katalinnal és Ka­locsay Zsuzsával. Ma az utóbbit láttam itt, tehát be vannak osztva a primadon­nák? — Igen. Egyébként mióta Zsuzsa a feleségem... — Tudom, csak nem mer­tem megkérdezni... — Katalinnal nagyon szép szerelmet éltünk át és egy nagyon jó házasságot, aztán mégis elváltunk. — Mennyi ideig voltak házasok? — Öt évig tartott a házas­ság és a szerelem, és na- gyon-nagyon szép volt. Ezt hozta az élet, nyolc éve vagyunk külön. — Azt pletykálják, hogy nem Ön miatt bomlott fel az álompáros... — A válás mindig két emberen múlik. A vádaskodásnak nincs semmi értelme. Azért valahol szeret a jóisten, mert van két gyönyörű gyermekem, és nem biztos, hogy a Katival lett volna. Most már játszunk együtt, nemrég voltunk Frankfurtban egy Cigánybáró előadás- sorozaton, amelyen Kati énekelte Saffit, én meg Barinkait. Ma is azt állítom, hogy ez egy olyan páros, amelyre oda kell figyelni, pontosan az előbb említett illúziókeltő szituáció miatt. — A mostani felesége, gondolom, mindezt tudja. Mit szól hozzá? — Mivel ő is a szakmából való, a helyére tette a dolgot. Ha együtt játszunk a színpadon, valahol azért ő is biztosan odafigyel, de elég intelligens ahhoz, hogy ne mondjon semmit, vagy legalábbis ne éreztesse. — Mikor szétváltak, volt egy kis haragszom- rád is? — Igen, a hatalmas szerelem után mindig hatalmas gyűlölet következik. Ez természetes, mert a kettő valahol nagyon közel van egymáshoz. Én két és fél évig nem tudtam erről beszélni, mert a torkomban gombóc volt. — Nem, de lehet, hogy az Operaház tagjait nem tartják számon a színészek között. Pedig ez szamárság, hiszen operettet nem lehet színészi képességek nélkül játszani, sőt az operett sokkal összetettebb műfaj, mint az operaéneklés. — A magánéletben sokat törődik a külsejé­vel? — Igen, minden évben két hónapot fogyó­kúrázom, mert hajlamos vagyok a hízásra. Most éppen 12 kilót fogytam két hónap alatt. Ez lényeges, mert a színpad kötelez. Néha úszom, és szaunába is járok. Egyébként maga az éneklés olyan fizikai munka, amely abszolút kondíciót igényel. Réti József tanárom mondta, hogy egy opera végigéneklése nyolcórai bá­nyamunkának felel meg. Éneklés közben körülbelül olyan izommunkát végzek, mintha egy 50 kilós zsákot emelnék fel a földről. Lejárt az idő, elbocsátom kis Petrovot, várja az ő Sybillje, meg a többi hölgy lenn a nézőtéren. És a harmadik felvonásra minden megoldódik. Talán még az életben is. Beke István A HÉT 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom