A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-23 / 52. szám
HÉTINTERJÚ ELFÁRADT EZ A KULTÚRA Róma végnapjait éljük! Szász Endre a benzingőzből, a kipufogógázból, a nyári kánikulából — a híres nyári győri-mosoni dugóból — érkezett késve a mosonmagyaróvári kiállítás megnyitójára. Nem is szusszant, asztalt, széket kerítettek neki, és dedikált, rajzolt, válaszolt a kérdések áradatára. Mikor befejezte, három mikrofont tartottunk elé. S beszélt-beszélt hosszasan. A beszélgetés rövidített változatát közöljük most. • Szász Endre hazája a nagyvilág. De hol van otthon? — Nem! Az én hazám Magyarország! Ám szeretem az egész világot. S Magyarország alatt sem a területet értem — amit, mint a kutyák teszik, körbepisálnak, és az az övék —, hanem egy tág értelemben vett Magyarországot érzek a magaménak, amelynek a lényege, a meghatározója a magyar nyelv, a magyar kultúra és ennek az összetartó ereje. Ez pedig nem köthető határokhoz. Én éreztem Magyarországot kint Kaliforniában is, és még nagyon sok helyen a világon. Amerika például teli van magyar zsenikkel, akiket mind úgy kergettünk el... Most pedig a Somogybán lévő Várdán telepedtem le. • Az egész világon kiállított. Ezek után mit jelent Önnek az ilyen kisvárosi bemutatkozás? — Ugyanazt, mintha Párizsban vagy Los Angelesben állítottam volna ki. Mindegy. A San-Franciscó-i és a mosonmagyaróvári ember között olyan nagy különbség nincs. Legfeljebb gazdasági differenciáról beszélhetünk. Ez pedig nekem már nem számít. Voltam nagyon gazdag és nagyon szegény is. Legfeljebb itt egy képért nem tudnak annyit fizetni, mint Los Angelesben. S ha egy képért többet akarok kapni, akkor repülőre ülök, s oda megyek, ahol mások a gazdasági és társadalmi viszonyok, ahol a művészetekhez való hozzáállás is más. • Mosonmagyaróvári kiállításán Villon-portrék is szerepeinek. — Őszinte legyek? Nem tudom, hogy az itteni kiállításon van-e Villon-portré. Nem jutottam be a kiállításra, annyian jöttek kérdezni, dedikáltatni. Az anyagot pedig egy barátom válogatta össze. Egyébként Villonnal már régen nem foglalkozom. Egy időben — a szocializmusban — volt az, hogy minden olyan arcra, amelyre az élet rajzolt valamit, festeni kellett egy középkori Villon-kalapot. Nem, nem kellett, ez az én találmányom volt, hiszen különben a szocreál beállítottságú zsűri nem fogadta el. A munkásarc nem lehetett meggyötört. Rátettem tehát a kalapot, és máris elfogadták. Ezért voltam én nagyon sokáig eljegyezve Villonnal. Évekig tartott ez a hülyeség. Meg lehetett akkor is élni, meg lehetett akkor is mindent festeni, csak ügyesen kellett csinálni. Én mindig a marxizmussal lőttem vissza, ha támadtak. Mert ismertem. Inkább tisztában voltam vele, mint azok, akik ellenem akarták felhasználni. • Szükség van-e arra, hogy ma a művész Villon-kalapot tegyen a portréira? — Magyarországon a múlt rendszer tíz—tizenöt évében sem volt már erre szükség. Néha csodálkozva hallgatom azokat a művészeket, akiket itt üldöztek. Ennek nem sok alapja van. Egy-két eset akadt, akad ma is. Mert konfliktus vezetők — hatalom — meg művészek között mindig lesz. A művészembernek fel van vágva a nyelve, és mondja, amit gondol. Nem volt általánosítható az úgynevezett üldözés. Voltak tehetségtelen emberek, akiknek nem jutott kiállítóterem, nem jutott kiadó, nem volt nyomda. Kevés ilyen esetről tudok, hiszen kifejezetten ellenséges irányzatú dolgokat is kiadtak. Nézze, most ismét divat mártírnak lenni. Divat volt persze azelőtt is. Nekünk mindig voltak mártírjaink. Eszembe jut erről egy vicc. A kommunisták első felvonulása a Kossuth-mozi előtt. A Kohn bácsi meg a Grün bácsi nézik a felvonulást. Kohn akkor jött haza Amerikából, a Grün meg a munkaszolgálatból. Nézik, hogy ki viszi a vörös zászlót. — Szétmegyek a méregtől, mondja az egyik. — Hát nézd meg, aki a zászlót viszi, az egy árpádsávos nyilas, a házmesterünk volt! Éz is nyilas, az is nyilas. — Ugyan, ne háborogj pajtás, — mondja a másik. — Kis nemzet vagyunk, egy csőcselékre telik! Valahogy így nézett ki akkor, és így néz ki ma is. De mindig akadtak értelmes emberek, akik ezt a tragikus sorsú országot — amelynek Trianonban köztudottan levágták a kezét-lábát, és vergődik amióta az eszemet tudom, és ahol mindig azt ígérték, hogy holnap majd jobb lesz — megpróbálták felemelni. Sajnos a helyzet egyre rosszabb. A dollár értéktelenedik, a kapitalizmus omlik össze. Nem hiszem, hogy amíg ez így van — ha zsenik lennénk is mind — tudnánk valamit is változtatni. Egyébként, ha a magyar nép, a munkásság színvonalát összehasonlítom a csavargásaimban megismert országok, gazdag nyugati országok, tömegeivel, akkor nekünk nincs okunk a panaszra. A munkásnegyedek lakóival, nem a gazdag turisták által látogatott vásárlóutcák lakóival. Nálunk az a baj, hogy az értékrend összemosódott, összezavarodott. Egyen lősdit játszunk az emberekkel, holott nem egyenlőek. Elfelejtettünk például termelni. Én már dolgoztam üveg- meg porcelángyárban is. Kiváló szakembereink vannak! Sokkal jobb csiszolókat és porcelánosokat találtam itthon, mint bárhol a világon. Csak nyolc órát nem tudnak dolgozni! Elmentem Amerikába, kíváncsi voltam miből tudják megfizetni ott a melóst? Mert ott a munkás soha nem volt bajban, ott a köztisztviselő volt bajban, aki fizetésből élt. Szóval néztük a főmérnökkel a melóst. Ott áll a melós, hallja, hogy róla beszélünk, de fel sem néz. — Te, mondom a kísérőmnek, milyen cinikus ez az ember! Hallja, hogy róla beszélünk, és fel sem néz. — Dehogy cinikus! De ha felnéz, elmulaszt egy mozdulatot, pótolni már nem tudja. A szalag megy tovább, itt a következő darab. Az előzőt pedig leveszik, az hibás. Leadják a munkavezetőnek, ő pedig kivágja a melóst. Nálunk? A jó szaki kezéből 3-4órányj munka eredménye kerül ki egész nap. És még valami: itt mindig többet foglalkoznak azzal, )12
