A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-23 / 52. szám
GONDOLKODÓ NAGY LÁSZLÓ A karácsonyfás ember Búbosodott a tej a tűzön, mikor bejött a virradati kékség. Míg apám szénát rakott a jászlakba, anyám pedig társalgóit a kismalacokkal, megszöktem az ágyból. Meguntam a lovaglást a tarajos vánkos-csikón, elindultam a hóban mezítláb, egyszál ingben. Talpam nyoma nem volt nagyobb a babérlevélnél. Nem táztam. Lépegettem elszántan a falu iránt. Rókák ugattak a dombom, a dögtemetönél. És távol égtek még a Bakony zsiványszemei. És tele volt harangszóval a világ. Jött szembe velem egy megviselt katonaköpeny a Világháborúból. Sovány ember köhögött benne s hirtelenül tétova lett. Lehet, a Kisjézust vélte sétálni a havon, hiszen a világító templomban őérte zengtek éppen. Közelebb érve rámismert az ember, leguggolt elém, kitárta a karját. Hová iparkodsz, Zászló? A kovácshoz, mondtam. Erre kigombolta köpenyét, engem pedig belülre gombolt, átlőtt, sorvadásos tüdeje tőié, a kisbaltához, mert az volt a belsőzsebében. Hörgésben, fujtatásban, szívdobogásban így vitt hazáig, az ágyba. Később az ablakból láttam a ziháló embert, jött az erdőből, hóna alatt jókora borókafenyővel, mintha zöld lovon lovagolna a hóesésben. Ma úgy látom a hóban, szájjal aggatja vére szalagjait örökzöld lovára, mert a halálba akkor indult. Én pedig igazán akkor születtem, mert akkor léptem először pajzs nélkül a télbe. FOTÓ: JÁN DUBEŇ A helyezkedések kora... Dominik Tatarka, szlovák író — amikor már szembefordult a hatalommal és a mellőzöttséget, sőt az üldöztetést is vállalva —, külföldön, illegalitásban kiadott műveinek egyikében írta, hogy a háború után sokan — újságírók, értelmiségiek és politikai babérokra vágyók — úgy ápolták előmenetelüket, hogy bizonygatták egymás ellenálló s partizán múltját. Pedig nem tartoztak — bizonyíthatóan — egyetlen ellenálló és partizán csoporthoz sem, de a pozsonyi eldugott kiskocsmák hangulatában nemegy fényes karrier született. Tatarka ezekről az operettfigurákról — agg napjaiban —, bizony ma már nyomdafestéket nem tűrő hangnemben írt, a jelzők közül a "fallosz" (hímvessző) volt talán a legenyhébb. Tehát keményen és szókimondóan ostorozta, illetve leplezte le a karriergyártás iskoláján átesett önjelölteket... Pillanatnyilag a fentiekhez hasonló esélyeket, lehetőségeket nem tartogat a nyüzsgők és mindenáron feltörni akarók számára az élet, mert partizán és ellenálló múltról, a hatvannyolcas hőstettekről, s az utána következő mellőzöttségről beszélni, vagy a nyolcvankilences eseményekben való aktív bekapcsolódásról ágálni ma már enyhén szólva nevetséges dolog lenne. A nyolcvankilences előnyöket gyorsan ki kellett használni, aki azt időben nem tette, az magára vessen. A pillanatnyi politikai helyzet nem kedveli a nagy múlttal és mítoszokkal felruházott szereplőket, hisz politikusaink közül sokan, valahol az ellenkező oldalon álltak nézeteikkel, sőt cselekedeteikkel. Nem engedhetik meg maguknak, hogy azokkal cseresznyézzenek egy tálból, akik azt a bizonyos szimbolikus edényt már egyszer felbillentették, és nem jó szemmel nézik az aránytalan cseresznyefogyasztást. Ma Szlovákiában az "önálló" Szlovákiához való ragaszkodás jelenti a "jó" oldalon való helyezkedést, amit még illik a csehek, zsidók, de különösen a magyarok szidalmazásával hangsúlyozni és bizonyítani. Aki a kisebbséget (értsd magyarokat) pocskondiázza nyíltan, az jó hazafi, és illik, hogy jó helyet töltsön be a közéletben, újságoknál és a médiák minden területén. Ján Smolec publicista, a Slovenská Republika című napilap főszerkesztője is szép karriert futott be; a Bafa firmától eljutni a főszerkesztői székig, bizony nem kis dolog. Azt mondják hatvankilenc után voltak keserű pillanatai, de a kilencventől ölébe hullott pozíciók mindenért kárpótolták. Ámde, még ezzel sem elégedett. Feljebb akar lépni, és teszi is azóta, amint belépett a Slovenská Republika főszerkesztői irodájába. Lapjának 1994. 11. 25-i számában kérdezi: "Za štátne milióny propagácie autonómie?" (Állami milliókért az autonómia propagálása?), majd a főcím: Slovenská tlač živorí, maďarská je dotovaná (A szlovák sajtó tengődik, a magyart támogatják), világosan mutatja a szerző szándékát; cikkének minden sorát és gondolatát könnyen cáfolhatjuk, ámde nem erről van szó. A cikk hangneme uszító és számunkra megalázó, mert Smolec úrnak is illene már tudnia a demokrácia ötödik esztendejének végén, hogy a nemzetiségi sajtó és könyvkiadás számára a juttatások nem a szlovákok zsebéből származnak, és az sem igaz, hogy a szlovák lapkiadás és újságírás szája elől vonják el az ízes falatot, hanem a sajtónkra, könyvkiadásunkra fordított pénzek a becsületes nemzetiségi, így a magyar nemzetiségű adófizető polgárok javadalmaiból származnak. Smolec úr is olyan mítoszokat táplál és szorgalmaz, amelyek külföldön minden bizonnyal csökkentik Szlovákia megszerzett és jogos hírnevét, mint annak bizonygatása, hogy a magyarok nem tudnak, de nem is akarnak megtanulni szlovákul. Bizony nagyon silány gondolkodásra vall, ha valaki abban a hiedelemben él, hogy a szülőföldhöz való ragaszkodás, esetünkben Szlovákiához való lojalitás a szlovák nyelv elsajátításának függvénye. Nagyon átlátszó trükk a kétnyelvű, alternatív iskolák létrehozásának állandó szajkózása. Arról is szó esik, hogy a sértegetéseket támogatják — mármint Smolec úrék — (Dotujeme si urážky?), de nem hiszem, hogy a szlovákság minden rétege azonosul a cikkíró elképzeléseivel. Szó esik lapunkról is; más magyar lapok mellett az A Hét az államtól három és fél millió korona támogatást kap, de velünk más gondjai vannak. Azt írja, hogy a 13. számban azon a valóságon háborogtak, hogy a szlovákok minden magyar faluban szlovák iskolát akarnak nyitni. “A támogatott lapban irredenta szándékokat népszerűsítenek — a magyar kisebbség autonómiájának támogatását". A sorokat újraolvasom, magyarul és szlovákul egyaránt, már nem csodálkozom. Ám javasolnám, hogy Smolec úr — ha tud magyarul — olvassa el újra, vagy egy valóban megbízható emberrel fordíttassa le a lapunk 13. számában megjelent írást (Hrubík Béla; Én egész népemet fogom...), s utána minden bizonnyal rájön, hogy nem arról szól, amit lapjában állít. Amiről Smolec úr tájékoztatja olvasóit, sajnos — nincs rá más pontos kifejezés —, egyszerűen nagy-nagy füllentés. Hrubík Béla írása a "magyar gyermek, magyar iskolába" gondolatkörről szól. Az itt-ott sziporkázó írás azonban mélységes gondolatokat, gondokat és tényeket tartalmaz. A felelevenítés céljából az alábbi sorokat idézem: (A Nagykürtösi járásban, 1968-ban) "A tanulók száma a magyar iskolákban összesen 2003 volt. Az 1989/90-es tanévben mindössze 745 tanuló folytatta tanulmányait a járás magyar iskoláiban. Az adott időszakban a leépítés mértéke 69,2 százalékos volt. Az óvodákban sem rózsásabb a helyzet, mert míg 1968-ban 639 gyermek járt magyar óvodába, addig 1989-ben már csak 334. Ebben az időszakban az óvodások száma 48,69 százalékkal csökkent. A fenti adatok megdöbbentőek, és egyben bizonyíték értékűek, mert egyértelműen rávillantanak a hazugságokra. A Nagykürtösi járásban 1979—84 között 19 magyar községben szűnt meg a magyar iskola; íme a sorrend: 1969/70 Zsély, 1973/74 Rárósmulyad, Gyürk, 1974/75 Dacsókeszi, Apátújfalu, Csalár, 1975/76 Terbeges, 1976/77 Nagyzellő, Ipolynagyfalu, Nagycsalomja, Kőkeszi, 1977/78 Ipolykeszi, Kelenye, Ipolykér, Szécsénkovácsi, 1978/79 Óvár, 1979/80 felsőtagozat Szécsénke, majd 1981/82-ben Szécsénkén a magyar iskola teljesen megszűnt, 1982/83 Kővár és 1983/84 Ipolyhidvég. Smolec úr még arról is tájékoztat, hogy a kormányhivatal mellett működő bizottságban elhangzott az a javaslat, mely szerint a "magyar" — véleményt alkotó — napilapok, hetilapok, havilapok és könyvek támogatását szigorítsák meg, illetve vonják meg a támogatást, és csak a kulturális, és gyermeklapok kapjanak támogatást... A helyezkedések korát éljük, sokan rajtunk, keresztülgázolva — mindent latba vetve, nem válogatva az eszközökben sem — szeretnének nagyobb hatalomhoz jutni. MOTESIKY ÁRPÁD
