A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-23 / 52. szám
GONDOLKODÓ mi A JÖVŐ FOGSÁGÁBAN Az elmúlt hetekben néhány kedves olvasónk jelezte szerkesztőségünknek, hogy anyagi okok miatt kénytelen lemondani lapunk előfizetését. Mi, bár nehéz szívvel, de tudomásul vettük a bejelentéseket, ugyanakkor mélységesen együttérzünk levélíróinkkal, hiszen jól ismerjük azokat a körülményeket, amelyek miatt erre az elhatározásra kényszerültek. Az emberek számottevő részének — kivált az idősebbeknek — egyre nagyobb gondot jelent a megélhetés, sőt akadnak olyanok is, akiknek már a rendszeres étkezésre sem mindig futja. A társadalom egyes rétegei között elmélyül a szakadék, s mind nagyobb szükség lesz az emberi szolidaritásra, a rászorultak megsegítésére. Úgy tűnik azonban, hogy politikusaink többségét ezek a jelenségek egyáltalán nem aggasztják. Tovább űzik kisded játékaikat, felelőtlenül herdálva az időt és az állampolgárok bizalmát. Lassan már a rekordok könyvébe kerül az a tény, hogy három hónappal a választások után még csak körvonalazódik az új kormány, s talán a karácsonyfa alá a kis Jézus oda teszi nekünk. Bár ahogy így elnézem, abban sem lesz sok köszönet. Egy dolog biztosnak látszik: az új esztendőbe valamire való költségvetés nélkül lépünk, mivel a leköszönő Moravčík-kormány javaslatát aligha fogja elfogadni a jelenlegi parlamenti többség, Mečiaréknak pedig kötve hiszem, hogy a tarsolyában lapulna egy másik kész tervezet. Minden jel arra mutat: az elkövetkező hetekben és hónapokban sem lesz nyugalom e kis hazában. Semmi jel sem mutat ugyanis arra, hogy a politikai ellenfelek hajlanának a konstruktív párbeszédre, a kompromisszumok keresésére. Persze hogyan is lehetne a tüzet és a vizet "összebékíteni", a neokommunista demagógiát és a polgári demokrácia eszméit összeházasítani. A DSZM vezére egyre zavarosabb vizek felé kormányozza pártja hajóját, s noha látszólag magabiztosan ül a kormánykeréknél, a koordinátákat már hovatovább Ján Lupták és Ján Slota diktálja neki. Néhány hete érkezett egy iránymódosítási javaslat Európából, talán az utolsó pillanatban, de félő, hogy az illetékesek nem értették meg. Vajon hová törekszenek ezek az urak? Mi lehet az a vonzó ott keleten, amely szinte mágnesként ráncigálja őket magához? Csak nem az egyszer már csúfosan leszerepelt kommunista diktatúra után sóvárognak ismét? Könnyen meglehet, elvégre a munkásvezér nem is titkolja, mennyire utálja a kapitalizmust és az értelmiséget, a fegyvergyűjtő zsolnai polgármester meg a pánszláv eszmék megszállott híve és Zsirinovszkij elvbarátja, a DSZM elnöke pedig van annyira ravasz, hogy elhiteti velük: neki is ínyére való a dolog. Sajnos most már ott tartunk, hogy a csehek, a magyarok, a zsidók mellett Európa is a szlovákok ellensége lett. Ki jöhet még? El nem tudom képzelni, azt viszont sejtem, hogy így nagyon hamar az ebek harmincadjára kerül ez az ország, mert ahhoz túlságosan kicsi, hogy mindenkivel szembe fordulva, csak a saját erőforrásaira támaszkodva jusson ki abból a kátyúból, amelybe saját maga farolt bele. Az ország "békés kettéosztói", Václav Klaus és Vladimír Mečiar továbbra is úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Klaus külpolitikáját elemezve nem nehéz rájönni, hogy számára Szlovákia kölönc volt, ezért igyekezett tőle minél simábban megszabadulni. Azt hitte, az önálló — és gazdaságilag kétségtelenül sokkal fejlettebb — Csehország hamarabb tagjává válhat az európai intézményrendszernek, mint a belviszályoktól terhes Csehszlovákia, s természetesen a visegrádi országok tömörülésétől is irtózott, mint az ördög a szenteltvíztől. Klaus urat végeredményben meg is értem, hiszen csak a világ tudomására hozta azt, amit a lelke mélyén sok ember érez, nevezetesen, hogy a Nyugat nem tud mit kezdeni a posztkommunista országok gondjaival, s ha egyszerre akarná valamennyit a saját szférájába integrálni, akkor beláthatatlan nagyságú problémagöngyöleget is a nyakába venne. Csehország könnyen keltheti azt az illúziót, hogy vele — ellentétben Lengyelországgal, Magyarországgal vagy éppen Szlovákiával — nem lesz baj, ezért is sürgeti a mielőbbi csatlakozást. Persze Lengyelországnak és Magyarországnak is ugyanez az érdeke, de az egyiket a földrajzi fekvése (és Moszkva aspirációi), a másikat a szomszédaival fennálló konfliktusai fékezik a cél elérésében. Nyugat-Európa azonban, úgy látszik, az egész konvojt szeretné bevárni. Azt viszont mindenki jól tudja, hogy egy hajóhad sebességét a leglassúbb hajó szabja meg. Szlovákiát ma még a fejlettebb posztkommunista országok között tartják számon, de sok jel mutat arra, hogy nem sokáig. A kérdés most már csak az, hogy hogyan lehetne ezt a kínos eseményt elkerülni. Elvégre az emberek jelentős hányadának és az ország számos régiójának az az érdeke, hogy az Európához. való felzárkózás mihamarabb megtörténjen. Dél-Szlovákiában például a jelenlegi parlamenti többség szinte semmilyen támogatottságot nem élvez, hibás politizálása mégis kihatással van erre a régióra is. Egyik-másik vezető szlovák politikus mélységes megrökönyödésének adott hangot amiatt, hogy az Európai Unió "figyelmeztetése" külön is kitér a magyar nemzeti kisebbségre és a Magyarországhoz fűződő kapcsolatok javításának fontosságára. Mintha ezek az urak nem tudnák, hogy valóban hűvösek Szlovákia kapcsolatai ezzel a fontos szomszédjával, sőt, mintha azt is elfelejtenék, hogy közösek az érdekeik. Elég szomorú, hogy erre a külföldnek kell figyelmeztetnie. Küszöbön az új esztendő, amely sajnos nem sok jóval biztat. így, reményvesztetten várjuk szabadulásunkat a jövő fogságából... LACZA TIHAMÉR Fotó: Könözsi 3
