A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-15 / 29. szám
ÉGTÁJAK szeretet, semmi dédelgetés... Aztán cipészinasnak adják... elkanászodik, trágár szavatat tanul, a végén éhen hal... Cipészinas legyen, pedig hát kollégiumi ülnök fia, nemesi vér... Hús a húsomból, vér a véremből... Migujev a hársak árnyékából kiment a holdfényes útra, kigöngyölte a batyut, és nézte a csecsemőt. — Alszik — suttogta. — Ejha, nézzék már a kis sehonnait, kicsit hajlott az orra, akár az apjáé... Alszik és nem érzi, hogy tulajdon édesapja néz rá... Dráma ez barátom... No ne haragudj... Bocsáss meg, barátocskám. Neked ezt így rendelte a sors, hiába... A kollégiumi ülnök pislogni kezdett, és úgy érezte, mintha arcán valami hangyaféle mászkálna... Bebugyolálta a kicsit, megint a hóna alá vette, és ment tovább. Az egész úton, míg Melkin villájáig nem ért, fejében csak úgy rajzottak a szociális kérdések, szívét pedig a lelkiismeret-furdalás marcangolta. "Ha én derék, becsületes ember volnék — gondolta — fütyülnék mindenkire, és ezzel a kicsikével Anna Filippovnához mennék, térdre borulnék előtte, és azt mondanám: — Bocsáss meg nekem! Bűnös vagyok! Szaggass szét engem, de ezt az ártatlan csecsemőt ne tegyük tönkre. Nekünk nincs gyerekünk, vegyük őt magunkhoz, és neveljük fel! — Jólelkű asszony ő, beleegyezne... És akkor a gyerekem mindig mellettem lenne... Eh!" Amint közeledett Melkin villája felé, habozva megállt... Elképzelte, milyen lenne az: ő ül otthon a szalonban, és újságot olvas, mellette meg a hajlott orrocskájú kisfiú hancúroz, és az ő háziköntösének a rojtjaival játszik: ugyanekkor képzeletében megjelentek kacsingató hivatalnoktársai meg őexellenciája is, amint elneveti magát és az ő hasát veregeti... Hanem szívébe a gyötrő lelkiismeret-furdalás mellett valami gyöngéd, meleg, szomorkás érzés fészkelte be magát... A kollégiumi ülnök óvatosan letette a csecsemőt a terasz lépcsőjére, s kezével búcsút intett neki. Arcán megint mintha hangyák mászkáltak volna le-föl... — Barátocskám, bocsáss meg nekem, gazembernek — motyogta. — Tarts meg jó emlékezetedben! Egy lépést tett visszafelé, de a következő pillanatban elszántan köhintett, és azt mondta: — Eh, lesz, ami lesz! Fütyülök mindenkire! Magamhoz veszem a gyereket, az emberek pedig beszéljenek, amit akarnak! Felvette a csecsemőt, és gyorsan lépkedett visszafelé. "Hadd beszéljenek, amit akarnak — gondolta. — Most mindjárt hazamegyek, és térden állva mondom: — Anna Filippovna! — Jó asszony, ő meg fogja érteni... A gyereket pedig felneveljük... Ha fiú, akkor Vlagyimir lesz a neve, ha lány, akkor Anna... Legalább öregségünkre lesz vigasztalásunk..." Es úgy is tett, amint elhatározta. Sírva, félelemtől és szégyentől szinte aléltan, de tele reménnyel és valami meghatározatlan felbuzdulással, bement a házába, a feleségéhez, és térdre ereszkedett előtte... — Anna Filippovna! — mondta szipogva, és a csecsemőt a padlóra fektette. — Ne akarj büntetni engem, engedd, hogy kimondjam, ami a szívemen van: bűnös vagyok! Ez az én gyermekem... Emlékszel Agnyuskára, hát... az ördög rossz útr^ térített... megtévelyedtem. És magánkívül a félelemtől és szégyentől, be se várva a választ, felugrott, és kirohant a friss levegőre... "Itt maradok az udvaron, amíg ő maga be nem hív — gondolta. — Időt adok neki, hogy magához térjen, és gondolkozzék a dolgon..." A szolga, Jermolaj elment előtte a balalajkával, és vállat vont. Egy perc múlva megint elment mellette, és megint vállat vont. — Micsoda história, istenúgyse — mormolta nevetve. — Tetszik tudni, Szemjon Erasztics, az előbb ide jött egy fehérnép, Akszinya, a mosónő. Es az a buta lefektette a kicsinyét az utcai lépcsőre, aztán mialatt idebe nálam időzött, valaki fogta a gyereket és elvitte... Ez aztán furcsa! — Micsoda? Mit beszélsz? — Kiáltotta Migujev torkaszadtából. Jermolaj a maga észjárása szerint értelemezve a gazda haragját, megvakargatta a tarkóját, és felsóhajtott. — Bocsásson meg, Szemjon Erasztics, de hát most... nyaralásidő van... anélkül nem lehet... úgy értem, hogy asszony nélkül... És felpillantva gazdája meglepett, dühösen kimeresztett szemére, bűntudatosan krákogott és folytatta: — Hát persze bűn az ilyesmi, de hát mitévő legyen az ember. Meg tetszett tiltani, hogy az udvarba idegen fehérnépet beengedjünk... nálunk meg nem akadnak. Régebben, amikor Agnyuska még itt volt, nem engedtem be idegent, mert — itt volt ő, de most, hiszen tetszik látni... idegenek nélkül nem boldogulhatunk. Ami igaz, az igaz, mikor Agnyuska itt volt, nem fordultak elő rendetlenségek, mert ő... — Takarodj innen, gazfickó! — ripakodott rá Migujev nagyot toppantva lábával, és visszament a szobába. Az elámult és felháborodott Anna Filippovna még mindig előbbi helyén ült, és kisírt szemét le nem vette a csecsemőről... — No, jó... no... — motyogta a sápadt Migujev, mosolyra húzva száját. — Csak tréfáltam... Ez nem az enyim.... hanem Akszinykáó, a mosónőé. Én... én csak tréfáltam... Vidd ki, add oda Jermolajnak. Fordította: Devecseriné Guthy Erzsébet Nagy Zoltán illusztrációja *A nagy orosz író 90 évvel ezelőtt, 1904. VII. 15-én hunyt el Veres János Kincskereső Alkonyaikor indul a kertek alól, tolvajként bújik, körtefák, nádak közt menekül, — nem őrült, csak álmodozó. Lámpása szomorú csillag, denevért riogat, holtakat költöget, s mint balladák baljós szelleme, dombokon imbolyog. Temetőkben, nyirkos barlangokban, mohos várromok pincéjében virraszt, körmével köveket mozdít ki a sárból Ásót von elő, s kincs helyett gyűrűs férgeket babrál, vakondot, olajzöld bogarat. Álmodozó, mint a művészek a fiatal lányok, kineveti az igazi csillag, a madár, a mezei zsálya, csak az akácfa sír, ha leül a vadzab közé s lüktető fejét törzséhez hajtja, — levelei sárga fátylú égen libegnek: csillagok, ne kacagjatok, azt hiszi, ha rálel az elképzelt kincsre, szikrázó fényében meglátja, amit elvesztett — teljes életét, hajdani vágyát, az ifjúkor elhervadt aranydáliáit. Sohase lel rá, a pasák a fazék aranyat máshová ásták. All a dombon, a holdfényben, arca fából van, elfelejtett mosolyogni, sietne barna üveggolyó. All a dombon, mögötte ágyúcső csillog, gépmadár zúg, tank dübörög, — lent a házakban tej csobog virágos pohárba, könyvlapok zizegnek, rádiók zöld macskaszeme ég, ölelő pántokká válnak a karok... Felhő hasal a dombra, eltakarja a kincskereső lámpását, elaludtak a madarak, csak az akácfa lombja susog. Fotó: Ján Dubeň A HET 17
