A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-15 / 29. szám
K Az európai gondolkodás évezredei Jó néhány kultúrkör keletkezett, létezett már a történelem során, de az európai szellem megszületése óta a világ műveltségének ez lett a fő ereje. Ezt a szellemet igyekszik rendszerbe foglalni a filozófia, amelynek évezredes fejlődési útját ezúttal Hegedűs Géza segítségével próbáljuk nyomon követni. A filozófia megszületése a tudományos igény következménye. A legősibb kultúráknak (Egyiptom, Mezopotámia) már volt vallásuk, költészetük, jogalkotásuk, hiányzott viszont belőlük mindaz, ami tudatos rendszerezést igényelt. így az ókori európai kultúra már bontakozott, mire a filozófia eljutott kezdeteihez. Az európai kultúra országhatároktól függetlenül határozza meg az emberi gondolkodás szabályait. Amikor azonban az európai szellemről beszélünk, helyszínét nem azonosíthatjuk a földrajzi Európával. Valójában Ázsia nyugati partszegélyén született a tudományos gondolkodás, melynek első képviselője a milétoszi Thalész volt, míg a filozófia és a filozófus szavakat Szókratész találta ki és vitte be a köztudatba. Ez az elsősorban nem a szakemberek számára, sokkal inkább az érdeklődő laikusoknak, közép- és főiskolai diákoknak íródott könyv olyan népszerű filozófiatörténet, amely két és félezer év filozófiáját a megértés szándékával, a művészetek, valamint a tudományok fejlődéstörténetébe ágyazva mutatja be számos érdekes információval fűszerezve azt. A kiadvány Hegedűs lebilincselő stílusa, könnyed, élvezetes előadásmódja jellemzi. Ami a szerkezetét illeti, a szerző művét 3 részre tagolta, az ókori, a középkori és az újkori gondolkodás történetére. Míg az ókort 9 fejezetben tárgyalja, külön fejezetet szentelve Démokritosznak, Platónnak és Arisztotelésznek, addig a középkorral foglalkozó legterjedelmesebb részt 14 fejezet alkotja. Az újkor bemutatására ismét 9 fejezetben vállalkozik, s csupán Descartes-ot tárgyalja önállóan. Hegedűs Géza legújabb könyve ismét kitűnő alkotás, olvasmányos összefoglalása az európai filozófia történetének, amely a Trezor Kiadó jóvoltából kerülhetett az olvasók elé. Zsebik Ildikó A törökök tájainkon Nem mindennapi kiállítást láthatunk a nyári hónapokban a vár alatt meghúzódó hangulatos Žižka utcai felújított kastélyban, ahol a Szlovák Nemzeti Múzeum archeológiái részlege kapott állandó helyet. A kiállítás — mely az egyik földszinti helyiségben található — pontos címe: Törökök Szlovákia területén. Mindjárt a helyiség bejáratánál egy életnagyságú török katona színes szobormásolata néz velünk farkasszemet. A kivilágított vitrinekben az ízlésesen elhelyezett tárgyak keltik fel a figyelmet. A füleki várból előkerült nyilveszszők, ágyúgolyók, sarkantyúk, buzogányok és egy szép török íj, nyíltartó tipikus keleti díszítéssel tűnik szembe. Gyöngyházzal kirakott hosszúcsövű puskák, elefántcsontnyelű jatagán, vagyis a török rövid kard, díszes sisak, a csúcsán pávatoll. A másik vitrinben fenyegető tartalmú török levelek másolatait találjuk, melyben a török helytartók a harácsot, a fejadót sürgetik a megszállt falvak, városok bíráitól. Mellette ott csillognak az apró ezüstpénzek, a török akcsák. Vigasztalónak egy helyes török síp is ott lengedez a pénzek felett, szilonszálra függesztve. Régi, szomorú nóták emlékét őrzi. Szólnunk kell persze a halomba rakott cseréppipákról és az élénk színű cseréptányérokról, melyek közepén ott piroslik a híres bázsarózsa. A karcsú, hosszú nyakú rézkancsókat mintha a török kávé kesernyés illata lengené körül. A teremben érdekes keleti világ tárul elénk. A régi falakon a végvárak rézkarcai és a korabeli festmények másolatai láthatók, melyekről marcona török katonák néznek ránk bizalmatlanul. A kiállítás gazdag anyagát a hazai múzeumokból (Rimaszombat, Léva, Vöröskő, Pozsony stb.) állították össze nagy hozzáértéssel. Aktualitását az is kiemeli — amint azt a katalógusból megtudjuk —, hogy 440 éve foglalták el a törökök Füleket. Természetesen nekünk, magyaroknak, Balassi Bálint Esztergom alatti hősi halálát is eszünkbe juttatja. (ozsvald) A sevillai borbély Gioacchino Antonio Rossini (1792—1868) zeneszerzői pályájának Velence és Nápoly után harmadik fő állomása Róma. Több más műve mellett itt került először színre az olasz opera buffa, illetve a vígoperák egyik csúcsa, a Sevillai borbély. A mű a francia Beaumarchais (1732— 1799) színműve alapján készült, melyet azonban már jó három évtizeddel korábban megzenésített az a Giovanni Paisiello (1740—1816), aki a XIX. századi olaszföldön a "nagy öregek" tekintélyének örvendett. Az ifjú Rossininek meg kellett szereznie Paisiello beleegyezését, hogy ő is megzenésíthesse ezt a témát. Az agg mester — műve felülmúlhatatlanságának biztos tudatában — az engedélyt meg is adta. Rossini művének bemutatója 1816. április 20-án zajlott a Torré di Argentina színházban, és botrányba fulladt. Paisiello hívei ugyanis nem tudták megbocsátani a tiszteletlen ifjú utódnak, hogy ugyanazt a témát dolgozta fel, felvásárolták hát a jegyeket, és céltudatosan zavarták az előadást. Három nappal később azonban, a második előadáson már egészen más volt a helyzet. A pártatlan közönség előtt egyértelmű volt a siker, s Rossini zseniális zenéje joggal diadalmaskodott. így lett Paisiello műve ma zenetörténeti raritás, Rossinié pedig az élő valóság. Az az előadás azonban, mely operaházunk színpadán június elején lett a nagyérdemű közönségnek prezentálva, sajnos mérföldnyi távolságra van Rossini zsenialitásától. Az történt ugyanis — az utóbbi években nem először —, hogy megváltoztatva az eredeti műsortervet, egy régi előadás lett hamvaiból feltámasztva. A "Sevillai" ugyanis 1985-ben a brünni Václav Véžnik rendezésében került bemutatásra, s most ez a koncepció lett "portalanítás" után hevenyészve összecsapva és újra színpadra állítva. Véžnik ötleteit, melyeken a közönség egy része önfeledten hahotázik, kizárólag az agresszív és harsány komédiázás eszköztárából meríti, teljesen mellőzve a mélyebb jellemrajzot s Rossini sziporkázó zenéjének báját, finom eleganciáját pedig figyelembe sem veszi. S ami még fájóbb, a zenei megszólaltatás is ezen az úton halad. Nagy kár, mert a ragyogó szerepek és a pompás énekelni való a társulat ifjú gárdájára lett bízva, amelytől lényegesen többet vártunk. Pillanatnyilag ugyanis abban a félkész állapotban van a produkció, amikor a karmesternek — Jan Zbavitel — és a rendezőnek végre el kellene kezdenie az aprómunkát is. Ami a bemutatón a zenekari árokból és a színpadról hallatszott, sajnos inkább csak paródiája az olasz bel cantónak, melyet éppen Rossini emelt piedesztálra. Magának a szereposztásnak is van egy hátulütője, nevezetesen az, hogy Rossini parádés szólamát nem a szokásos mezzoszopránra, hanem koloratúrszopránra osztották. Ha pedig ez a választás, akkor a kiszemelt művésznő teljesítményének igazán briliánsnak kell lennie. Božena Berky-Ferancováé azonban nem ilyen. Csak sajnálni tudom a széphangú és jobb sorsra érdemes Martin Babjakot (Figaro), Simon Somorjait (gróf Álmaviva) és az ifjú Malachovskýt (Basilio), hogy nem tudták azt nyújtani, amire tehetségükből megfelelő és lelkiismeretes irányítás mellett bőségesen tellene. Hja, a látszólag oly könnyű Rossinit bizony nehéz tolmácsolni... Varga József Martin Babjak mint Figaro 18 A HÉT
