A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-15 / 29. szám
ÉGTÁJAK Anton Pavlovics Csehov* A fattyú Migujev Kollégiumi ülnök esti sétája közben megállt egy táviratpózna mellett, és mélyen felsóhajtott. Egy héttel azelőtt, mikor éppen esti sétájáról volt hazatérőben, utolérte régebben elbocsátott szobalányuk, Agnyija, és ádázul mondta: — No, várj csak! Majd csapok én neked olyan botrányt, megtanítalak én, hogyan kell egy ártatlan lányt tönkretennil Kiteszem a gyereket is a házad elé, törvény elé is megyek, a feleségednek is elmondom... És azt követelte, hogy a férfi ötezer rubelt tegyen a bankba az ő nevére. Migujevnek ez is eszébe jutott, felsóhajtott, és újra mély bűnbánattal tett szemrehányást magának a pillanatnyi gyönyörűségért, amely ilyen sok bajt és szenvedést zúdított rá. Mikor villája elé ért, Migujev leült a tornáclépcsőre. Éppen tíz óra volt, s a felhők mögül kikandikált a hold egy darabkája. Az utcán és a villák körül egy lélek se volt: az öreg nyaralók már lefeküdtek aludni, a fiatalok meg sétáltak a kiserdőben. Mindkét zsebében gyufát keresgélve, hogy cigarettára gyújtson, Migujev a könyökével valami puhába ütközött: nem volt egyéb dolga, hát a jobb könyöke alá pillantott, és arca hirtelen eltorzult a rémülettől, mintha maga mellett kígyót látott volna. A kis lépcsőn, egész az ajtónál valami batyu feküdt. Valami hosszúkás holmi begöngyölve valamibe, ami tapintásáról ítélve, tűzdelt kis paplanféle lehetett. A batyu egyik vége kissé nyitva volt, a kollégiumi ülnök belenyúlt, és keze valami meleget és nedveset érintett. Rémülten ugrott fel és körülnézett, mint a fegyenc, aki szökni készül az őr elől... — Kitette az aljas! — mormolta ádáz dühvei, kezeit ökölbe szorítva. — S most itt fekszik... itt fekszik a fattyú. O, istenem! Megdermedt ijedtében, haragjában és szégyenében... Mitévő tegyek most? Mit szól a felesége, ha megtudja? Mit szólnak majd a hivatalnoktársai? Őexelenciája most majd bizonyára megveregeti a hasát, jót nevet, és azt fogja mondani: "Gratulálok... Hehehe... Szakállábán ősz szálak csillognak — de bordái közt ördög ficánkol... nagy kópé ön, Szemjon Erasztovics!" Most majd az egész nyaralótelep megtudja titkát, az is lehet, hogy a tiszteletre méltó családanyák nem lesznek hajladnók fogadni őt házuknál. A lelencekről az összes újságírók írni szoktak, ilyenformán a becsületes Migujev nevet meghurcolják egész Oroszországban... A villa középső ablaka nyitva volt, és tisztán hallatszott, amint Anna Filippovna — Migujev felesége — vacsorához teríti meg az asztalt: az udvaron közvetlenül a kapu mellett Jermolaj, a szolga, panaszosan cincogtatta a balalajkát... Ha most a csecsemő felébredne és nyivákolni kezdene, azonnal kiderülne a titok. Migujev parancsoló szükségét érezte annak, hogy siessen. "Gyorsan, gyorsan — mormogta. — Ebben a pillanatban, amíg senki sem láthatja. Elviszem és leteszem valaki másnak a küszöbére..." Migujev egyik kezébe vette a kis batyut, és csöndesen, kimért léptekkel, nehogy gyanút keltsen, elindult az utcán. "Példátlan förtelmes helyzet! — gondolta igyekezve egykedvűnek látszani. — A kollégiumi ülnök egy csecsemőt visz az utcán! Úristen, ha valaki meglát, és megérti miről van szó, én belepusztulok... Nézzük csak, lefektetem erre a tornácra itt... Nem, várjunk, itt nyitva az ablak, és talán valaki néz. Hova tehetném? Aha, tudom már, elviszem Melkin kupecék nyaralójába... Ezek gazdagok és könyörületesek, talán még hálásak is lesznek érte, magúkhoz veszik és fölnevelik." És Migujev elhatározta, hogy a csecsemőt feltétlenül elviszi Melkinhez, bár a kereskedő villája a nyaralótelep legszélső utcájában volt, egészen a folyónál. "Csak el ne bőgje magát nekem, és ki ne essék a batyuból — gondolta a kollégiumi ülnök. — No, köszönö.m szépen — ezt nem vártam! Élő embert viszek a hónipm alatt, akár egy aktatáskát. Elő embert, akinek lelke van, érzései vannak, mint valamennyiünknek... Ha Melkin macához veszi és fölneveli, még tan valami híres ember lesz belőle... Az is lehet, hogy valami professzor, hadvezér, író válik belőle... Hiszen a világon minden megtörténhetik! Most itt viszem a hónom alatt, mint valami kis rongyot, de úgy harminc-negyven év múlva tálán vigyázban kell állnom előtte..." Migujevnek, miközben végighaladt a keskeny, néptelen mellékutcácskán, a hosszú kerítések mentén, a hársfák sűrű fekete árnyékában, hirtelen úgy rémlett, hogy valami nagyon kegyetlen és bűnös dolgot cselekszik. "De hiszen ez lényegében galádság! — gondolta. — Olyan gálád, hogy galádabbat elképzelni se lehet... Ugyan miért dobáljuk küszöbről küszöbre ezt a szerencsétlen csecsemőt? Aljasak vagyunk. Szeretjük a szórakozást, de ez az ártatlan kisgyermek adja meg az árát... Pedig csak jól meg kell gondolnunk ezt azt egész históriát! Én voltam a parázna, mégis ezt a kicsikét fogja sújtani a sors... Ha odaadom Melkinnek, az talán lelencházba adja, ott minden olyan idegen: olyan hivatalos, olyan rideg... semmi gyöngédség, semmi 16 A HÉT
