A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-09 / 50. szám
INTERJÚ Szembenézni a kihívásokkal — A Fábry-dlj átvételekor Ön egyebek között azt mondta, hogy a nemzetiségi lét és kultúra kihívásáé az érdem, hogy a másik Fábry-dljassal, Szőke Józseffel együtt annyi mindent kellett vállalniuk. Melyek ezek a kihívások? — A nemzetiségi kultúra kihívásai, megoldásra váró kérdései, az intézmények hiányából fakadó fehér foltok egyszerűen megkövetelik, hogy a szellemi emberek egy része vállalja a mindenes szerepét. Jó néhány olyan kollégát ismerek, akik valóban egyszemélyes intézménynek tekinthetők, és különböző műfajokban, tudományágakban próbálnak meg válaszolni az említett kihívásokra. Az én esetemben ez úgy is jelentkezett, hogy egyszerre vagyok irodalomkritikus, egy nemzedék líratörténeti vizsgálója, irodalomelméleti, poétikai, stilisztikai szakkönyvnek a szerzője, s ugyanakkor szülőfalumról írok faluszociográfiát vagy írói falurajzot, ahogyan én nevezem, s amely egy paraszti mikrotársadalom ezeréves történetét mondja el, "cseppben a tenger" alapon, fölmutatva mindazt, ami a honfoglalás óta tájainkon egy magyar közösségben történt. Egy ilyen könyv írása közben az embernek olyan szakterületekkel kell foglalkoznia, mint a szociológia, szociográfia, demográfia, politológia, helytörténet, művelődéstörténet, a jobbágykor gazdasági viszonyai stb. — Polihisztornak kell lennie... — Igen. Az írás rákényszerít arra, hogy az ember polihisztori feladatokat vállaljon magára, és nemcsak a magam pályájáról mondhatom ezt el, ugyanilyen sokműfajú szerző pl. Koncsol László is. Ez az egyik olyan terület, melyet a nemzetiségi írósors mindenessége jelöl ki számunkra. A másik terület viszont egy még tágabb mozgáskört követel meg. Éppen az intézmények hiánya miatt bizonyos tudományszervezési feladatokat is vállalni kell. Az én próbálkozásaim ezen a területen egyrészt a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészkara Magyar Tanszéke mellett létrehozott Szenczi Molnár Albert Alapítvány, amely száz—százhúsz magyar szakos egyetemi hallgató képzéséhez járul hozzá most már ötödik esztendeje, másrészt pedig a Presinszky Lajos és Végh László barátommal együtt létrehozott Bibliotheca Hungarica Alapítvány, amely nem kisebb feladatot vállal, mint hogy egy 70—80 éve nem létező nemzetiségi magyar tudományos báziskönyvtárat teremtsen meg. Enhek az lenne a feladata, hogy a Felvidékkel, annak a lehető legtágabban értelmezett művelődéstörténetével, történelmével, hagyományaival kapcsolatos kiadványokat összegyűjtse, és forrásmunkákat kínáljon a magyarságismeret szempontjából fontos hungarológiai diszciplínák művelőinek: irodalomtörténészeknek, nyelvészeknek, szociológusoknak, politológusoknak stb. Egy ilyen intézmény szerepkörét még az ország legnagyobb könyvtára, a pozsonyi Egyetemi Könyvtár sem pótolhatja. Ötödik éve végezzük ezt a munkát; bibliográfiai adataink szerint kb. 6—8 ezer tétel összegyűjtéséről lenne szó. Ennek a fele már össze is jött, hogy úgy mondjam, csemadokos ügybuzgalomból és lelkesedésből, társadalmi munka révén. A Fábry-díj odaítélése arra is kötelez, hogy ebben az irányban további Beszélgetés Zalabai Zsigmonddal lépéseket tegyek, s megszülessen egy szellemileg "összkomfortos" magyar tudományos könyvtár. — A Fábry-dljjal járó pénzösszeget a Szencen felállítandó Szenei Molnár Albert-szobornak és Baróti Szabó Dávid kassai emléktáblájának az elkészítésére ajánlotta fel. Ezzel kapcsolatban Turczel Lajos nevét is említette, aki négy évvel ezelőtt a Bethlen-díj őszszegét a Szenei Molnár Albert Alapítványnak adta. Valóban azt gondolja, hogy ha többen is tesznek hasonló fölajánlást, mások is csatlakoznak majd hozzájuk? — Nem vagyok annyira naiv. Ez magánügy; embere válogatja, ki hogyan dönt. Ami a díj közhasznú célokra való fölajánlását illeti, nem kell azt különösebben túlértékelni; azt kell benne látni: ami. Engem erre a következő tapasztalatok összessége indított: Ipolypásztón a magam református parasztközösségében úgy tapasztaltam, hogy ha javításra szorul a templom tetőzete, akkor az emberek adakoznak. Ha a szellem — a szlovákiai magyar szellem — temploma szorul javításra, merthogy rogyadozik, ugyancsak adakozni kell. Ezt láttam, ezt tapasztaltam a magam felnevelő közösségében. Falukönyveim írása közben adatokat találtam arra vonatkozóan is,, hogy a két háború közötti "Csemadok", tehát a SZEMKE ipolypásztói helyi csoportja — csupa parasztember — a Komáromban ma is álló Jókai-szobor elkészítéséhez több száz koronával járult hozzá. Ha ők megtették ezt a 30-as években, akkor egy olyan ipolypásztói, aki történetesen értelmiségivé fejlődött, s aki könyveiben maga is foglalkozott Szenczi Molnár és Baróti Szabó életművével, miért ne tehetné meg? Úgy döntöttem tehát, hogy a felvidéki emléküket idéző szoborhoz, illetve emléktáblához a magam módján hozzájárulok. Eddig a dolog: magánügy. A szlovákiai magyar közállapotok ismerőinek a megítélésére bíznám azt, van-e ennek a döntésnek olyan hírértéke is, hogy az 1989-et követő, egyéni érdekeket előtérbe helyező magatartásformák, pozíció- és díjhajhászások helyett — netán ellenében — én azt választottam, amit választottam, úgy döntöttem, ahogy azt legjobb lelkiismeretem, meggyőződésem és a — Fábry szellemiségéből is táplálkozó — értékítéletem és közösségszolgálati szándékom diktálta. — Az Ön életében a magánügy és a közügy szinte ugyanazt jelenti... — Azt hiszem (magam sem tudom: sajnos? hál’ istennek?) hogy igen. Ha visszagondolok a pályakezdésre, az 1969 óta eltelt kerek negyedszázadra, s az idő tükrében megpillantom egy-egy arcomat, olykor az elvégzendő rengeteg közösségi tennivaló súlyaira visszaemlékezve, szinte elrémülve teszem föl magamnak a Füst Milán-i kérdést: Ez mind én voltam egykoron? Mert hiszen rendeztem gimnazistakoromtól hosszú-hosszú éveken át az ipolysági József Attila Irodalmi Színpadtól kezdve a somorjai Üzenet Kisszínpadig irodalmi színpadi összeállításokat, készítettem — Adjatok szállást az Igének címmel a Lita kiadásában megjelentetett — kisszínpadi szövegkönyveket, végeztem dramaturgiai munkát, zsűritagként évtizedeken át nyomon követtem a hazai magyar amatőr színjátszás, kisszínpadi mozgalom, versmondás alakulástörténetét. Könyveim kapcsán magam mögött tudhatok legalább kétszáz író-olvasó találkozót, legalább feleannyi egyéb előadást, emlékbeszédet, egyszóval egy kiterjedt népművelői tevékenységet. 1989 után — bár az érdem elsősorban és vitathatatlanul a helybelieké — szülőfalumban, Ipolypásztón többek között az én kezdeményezésemre fölavattuk Dél-Szlovákia magyar községei közül elsőként II. világháborús halottaink emlékművét, ugyanitt szintén dél-szlovákiai méretben elsőként mi készíttettünk emléktáblát a szülőfalumból 1947-ben kitelepített 167 magyar testvérünknek, s miután múltunk fájó sebeit megpróbáltuk begyógyítani, emlékbeszédemben arra szólítottam föl a község lakosait, hogy vigyázó szemüket a jelenre és jövőnk zálogára: az iskolára vessék. Ennek eredményeképpen nyitotta meg újra szülőfalum közössége a korábban megszüntetett magyar kisiskolát. Ennyit a hely szelleméről, Ipolypásztó munkára ihlető, népszolgálatra serkentő erejéről. E személyes kötődésű szolgálaton kívül ugyancsak a rendszerváltozás óta eltelt fél évtizedben jöttek létre a nemzeti közösségünk egészének kultúráját támogatni igyekvő kezdeményezéseim, pl. a Szenczi Molnár Albert Alapítvány, illetőleg a Bibliotheca 14
