A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-12-02 / 49. szám

r

Elt egyszer egy öregember. Nagyon öreg volt már, ezer ránc borította az arcát. Naphosszat a háza előtt üldögélt, nem volt már jártányi ereje sem.

Volt ennek az öregembernek egy kicsi unokája, Ferkó. Egyedül nevelte, mert Ferkó szülei korán meghaltak. Amikor a gyerek felcseperedett, pásztor lett, mivelhogy az öregapja is világéletében pásztorkodott.

Szegényebbek voltak a szegényeknél, árvábbak a magányos kétágasnál. Ferkó együtt kelt a nappal, a hajnali rigókkal.

Esőben, napsütésben, hidegben, melegben, hétköznap, vasárnap legelőre hajtotta a falu teheneit. Sokat búsult, mert a széles nagy legelőn ő volt az egyetlen pásztor.

Fiaszál emberrel nem találkozott egész nap, akivel szót válthatott volna. Csak a legyek zümmögését, tücskök cirpelését hallhatta.

Egy forró nyári napon, amikor a nagy hőségtől a tücsök is eltikkadt, Ferkó a tarisznyájára hajtotta fejét, és panaszosan felsóhajtott.

— Senki sincs, akihez szólhatnék. Egész nap csak a barmokat bámulom. Bizony, még beszélni is elfelejtek!...

Sóhajtozott egy sort, bánkódott. Unalmában elővette a bicskáját, és faricskálni kezdte a botját. Estére olyan csudamód kicifrázta, hogy odahaza a nagyapja is megdicsérte. Pedig ő aztán híresen bánt a bicskájával! A leggörcsösebb fából is tulipánt faragott.

Telt-múlt az idő, megjött az ősz. Elérkezett a búcsú ideje. Minden háznál nagy volt a sürgés-forgás. A szorgos asszonyok sütöttek, főztek, a lányok takarítottak. Még a kéményeket is fehérre súrolták.

Szombatra a körhinta is megérkezett. Amikor Ferkó a csordát behajtotta, éppen a cifra fatáblákat aggatták az oldalára.

— Megjött a körhita! — örvendezett odahaza.

— Az a jó — mosolyodon el az öregapja. — Körhinta nélkül nem búcsú a búcsú. Hát tö mikor próbálod ki?...

— Én bizony sohasem — szomorodott el Ferkó. — Holnap is legelőre kell hajtanom a jószágot!

Az öregembernek elszorult a szíve. Megsimogatta unokája fejét, vigasztalni próbálta.

— Holnap néked is jó napod lesz — biztatta. — A gazdasszonyok finom kaláccsal, libacombbal tömik meg a tarisznyádat. Egész nap majszolhatod az illatos lepényt, mézédes mákos patkót.

— De a többi gyerek mind a körhintán forog majd! — rebegte Ferkó.

— Bizony, ha egy pici erőm lenne, kihajtanám helyetted a jószágot. De a lábam már nem bírja — homályosuk el könnyeitől az öreg tekintete. — Ha anyád, apád élne, minden másképpen lehetne. De hát meghaltak, s bizony a világ sem hibátlan. A pásztornak mindenütt a gazdái parancsolnak.

— De én nem akarok pásztor maradni! — szipogta Ferkó, s szeméből sűrűn pörögtek a könnyek.

— Nocsak!... Talán bizony királyfi szeretnél lenni?

— Az sem!... De ha megnövök, világgá megyek.

— Oh, te kis bohó! — ölelte magához szelíden az öreg. — A világ ott van mindenütt. Sehová sem kell menni utána.

— Pásztor akkor sem maradok! — dacolt Ferkó.

— Ha majd felnövekszel, magad választhatod meg sorsodat. De ne légy túlzottan nagyravágyó. Könnyen úgy járhatsz, mint aZ egyszeri kövecske, amely ott hevert egy nagy királyság országútján.

SZŐKE JÓZSEF:

A m

ese

r •

m

eseje

— Hát az hogyan járt? — kapta fel a fejét Ferkó.

— Az bizony kis híján rajtaveszett — mondta titokzatos arccal nagyapó. — A kövecske ott hevert egy mérhetetlenül nagy királyság mérhetetlenül hosszú országútján, és nagyon elégedetlen volt a sorsával.

— Oh, én szerencsétlen — sopánkodott magában. — Mindenki rám tapos, mindenki belém rúg. Bezzeg, ha fényes csillag lehetnék, lábam elé terülne az egész világ, mindenki engem bámulna, engem csodálna.

És hipp-hopp, egy arra járó tündér jóvoltából a kavicsból csillag lett. Fényesen ragyogott az égen, mutatta az utat az éjszaka vándorainak, a tengerek hajósainak. Néhány

nap múlva azonban elunta magát, ismét felsóhajtott:

— Óh, milyen unalmas folyton egy helyben állni!... Ha drágakő lehetnék, és a király koronáján ragyognék, az persze egészen más lenne.

A tündér ezt a vágyát is teljesítette. De nem sokáig tündökölhetett a királyi koronán. Egy napon hatalmas ellenség tört az országra. Mindenütt véres csata dúlt, a falvak, városok leégtek, a király is elesett. Az aranykorona leesett a fejéről, egy árokba pottyant, ahol derékig ért a fű. Éppen akkor arra röpködött egy csacska szarka. Megtetszett neki a fényes, sugaras drágakő. Kivájta a koronából, csőrébe vette, és a fészke felé röpült. Útközben azonban összetalálkozott a cinkével, aki illedelmesen jó napot köszönt neki. A szarka hálásan fogadta a köszönést. Visszaköszönt. De amint a csőrét szétnyitotta, hopp, elhullajtotta a fényes, sugaras drágakövet.

Hosszú ideig ott hevert a kő a fű között, ahová a szarka ejtette. Egy virágot szedő kislány találta meg a következő tavaszon. Nyomban megtetszett neki a fényes drágakő, és hazavitte. Otthon az ablakpárkányra tette, hogy a nap sugaraiban még jobban ragyoghasson. Közben kitekintett az ablakon, s látta, hogy az utcán a gyerekek sárkányt eregetnek. Fogta magát, kifutott hozzájuk.

— Senki rám se hederít — sóhajtozott ismét a kövecske. — A hálátlan kislány is inkább másokkal játszik. Olyan árvának érzem magamat. Szeretnék madárrá változni, szabadon röpködni, és a fényes nappal barátkozni.

És a kövecske pipiskévé változott. Nyomban kiugrott az ablakon, és a szárnyát próbálgatva repülni tanult az út mentén. Amint a szárnyát lobogtatta, ugrándozott a porban, egyszerre csak zölden izzó szemek villantak rá. Egy macska szeme.

— Óh, bárcsak ismét közönséges kaviccsá válhatnék! — kívánta rémülten. És vágya most is teljesült. Szürke kődarabbá változott, és megmenekült a macska karmai közül. Azóta is ott hever az országúton. Többé se csillag, se drágakő, se szabadon szálldosó madár nem akar lenni. Vigyáz, hogy a kocsi kereke sárba na süppedjen, odasimul a vándor talpa alá, hogy könnyebben léphessen.

— Amikor katona voltam, én is ott láttam egy nagy tócsa közepén. Sima hátára hágtam, hogy a lábam a sárba ne süppedjék. Akkor pillantottam meg ezt a kétkrajcárost a tövében, amely azóta fényesre kopott a lajbim zsebében. Most neked adom. Ha odafutsz a körhintáshoz, és megmutatod neki, fogadom, hogy ma is megforgatja a körhintáját.

Hajszálra úgy történt minden, ahogy az öregember mondta. A körhintás maga is szegény ember volt. Éppen azon törte a fejét, honnan vehetne egy kétkrajcárost, hogy tejet vásárolhasson beteg kislányának. Amikor Ferkó kezében megpillantotta a fénylő kétkrajcárost, egyszerre elmúlt a szomorúsága. A kis pásztort odaültette a körhinta legelőkelőbb ülésére, és úgy megpörgette, mint még soha. Ferkó pedig röpült, röpült mintha szárnya nőtt volna.

19