A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-11 / 46. szám
FIGYELŐ HÉT szlovák—magyar párbeszéd, a szlovák—magyar testvériség problémája. Nem az emberekben és nem is a kisebbségekben keresendők, hanem egy sor olyan mítoszban, amelyeken nem tudunk továbblépni. Egyik ilyen alapmítosz az ezeréves elnyomás mítosza és a magyarosítás. A mostani modern mítosz pedig a magyar diákok "szlovák nyelv nem tudása". Ez a mítosz sem igaz, csak beszélnek róla, ahelyett, hogy meggyőződnének a tényekről..." A konferencia másnapján a plenáris ülésen, amelynek előadói Hunčík Péter, Smaranda Enache és Irena Bročková voltak, szó esett az etnikai konfliktusokról és az együttműködésről. A műhely-beszélgetésekben pedig a gazdasági együttműködésről, a nyelvhasználatról és a kisebbségi médiumokról zajlott a párbeszéd. Igencsak tartalmas volt az iskolarendszerről szóló beszélgetés, amelynek vendégei Ľudovít Fiiegei, Ján Pišút, Füri Béla és László Béla voltak. László Béla véleménye szerint igen fontos és tartalmas volt a Helsinki Polgári Szövetség által kezdeményezett konferencia, a szlovák—magyar párbeszéd, a kisebbségek eszmecseréje. Ám néhány gondolat azért mégsem fogalmazódott meg világosan, különösen az iskolaügy és a magyar felsőbboktatás terén. Jó visszhangja volt Péchi L. Dániel budapesti vendég felszólalásának, amelyet a civil társadalom szerveződéséről tartott. Szólt azokhoz a felszólalókhoz, akik nem a saját véleményüket mondták el, hanem a szervezetük pillanatnyi politikai állásfoglalását hozták magukkal a magyar—szlovák párbeszéddel kapcsolatban. Sajnos a civil szerveződés igen nehezen megy, mert ötven évvel ezelőtt szétvertek egy olyan társadalmi rendet, amely a kis szerveződéseket és közösségeket is megtartotta, s megoldotta önszerveződésüket. Ezek az értékek eltűntek, és egy óriási űr keletkezett. Ezt az űrt most a nacionalizmus és az egymásra való sárdobálás tölti ki. Inkább arról kellene szólni, hogy a jelenben és a jövőben hogyan lehetne tovább lépni... Végezetül talán még annyit, hogy a rendezvény kommüniké nélkül végződött, mert az elfogadásra felterjesztett javaslat különösen az alternatív és a bilingvis oktatásra vonatkozó terveket hangsúlyozta. MOTESIKY ÁRPÁD A JÖVŐ PILLÉREI A társadalmi folyamatok kutatói — szociológusok, demográfusok, egészségügyi és környezetvédelmi szakemberek, politológusok, pedagógusok, futurológusok stb. — egyre riasztóbb képet festenek a társadalom mai helyzetéről és várható jövőjéről. Még a leghiggadtabb elemzésekből is az olvasható ki, hogy korunk megoldatlan problémákkal és feszültségekkel terhes, s ez kedvezőtlenül befolyásolja a fejlődést, és előrevetíti egy globális válság árnyképeit. A dolog azért is lehangoló, mert a Római Klub már 1970-ben közreadta azt a jelentést, amely egyértelműen prognosztizálta ezt, de az azóta eltelt negyedszázad alatt sem sikerült a kérdést kellő határozottsággal bevinni a köztudatba, a válságkezelés radikálisabb módszereire pedig szinte egyetlen kormány sem hajlandó elszánni magát. Sokan hajlamosak a problémát leszűkíteni a környezetvédelem és az energiaellátás kérdéskörére, talán ezért is, mert a legnagyobb zajt a különböző nemzetközi környezetvédő szervezetek csapják és az ő akcióikkal foglalkozik a legtöbbet a sajtó. Nem vitás, hogy nagyon súlyos gondokról van szó és nem is áll szándékomban bagatellizálni ezeket, de a kibontakozó globális válságnak csupán egyik részét képezik. Igazából a társadalmi tudat komplex válságáról kellene inkább beszélni, arról a tanácstalanságról, amely a jövőkép felvázolásakor hatalmába keríti a legoptimistább elméket is. Egy nyúlfarknyi cikk keretében aligha lehetséges számbavenni mindazokat a jelenségeket, amelyek töprengésre kellene hogy késztessenek bennünket, az általam legfontosabbnak tartott problémaköröket azonban mégis röviden összefoglalnám. Kezdjük talán a politikai rendszer válságával. Az első válágháborút követően több olyan kísérletnek lehettünk szemtanúi, amelyek a parlamentáris demokráciát elvetve egy másféle politikai rendszer keretei között kívánták megoldani a társadalomban felgyülemlett problémákat. Sem a fasiszta, sem a kommunista diktatúrák nem hozták meg azonban a kívánt eredményt, sőt tulajdonképpen tovább mélyítették azt a válságot, amelynek felszámolására eredetileg vállakoztak. A különböző latin-amerikai, afrikai és ázsiai harmadikutas modellek sem váltak be, s a napjainkban megfigyelhető közép-európai próbálkozások sem biztatnak sok sikerrel. Talán azért sem, mert valójában nem egy teljesen új, harmadik útról van szó, hanem az eddig megismert kétféle út sajátos keverékéről. Itt Európában, s általában a gazdaságilag fejlettebb nyugati világban hajlamosak vagyunk rá, hogy a polgári demokráciában leljük meg az összes bajra a gyógyírt. Ez érthető is, hiszen az ókori görög civilizáción nevelkedtünk, szellemi gyökereink oda nyúlnak vissza. Az iszlám világban azonban ez a gondolkodásmód meglehetősen idegen és — amint az egyre erősödő iszlám fundamentalizmus is bizonyítja — elfogadhatatlan. Még száz évvel ezelőtt is ezek a jelenségek szinte elszigetelten létezhettek, napjainkban azonban a nemzetközi kapcsolatok kiszélesedése és a közeledés felgyorsulása folytán konfrontálódnak. A Szovjetunió felbomlása után sokan azt képzelték, hogy a nagyhatalmak közötti versengésnek befellegzett, a különböző érdekszférák országai végre teljesen függetlenné válhatnak, és egyenrangú partnerekként kapcsolódhatnak be a nemzetközi együttműködésbe. Sajnos ez is illúziónak bizonyult, annak ellenére, hogy az egykori szovjet tömb országai valóban sokat tettek ennek érdekében. Gazdasági és társadalmi problémáik azonban sokkal súlyosabbak, mint ahogy az az első pillanatban látszott, ráadásul egymással versengve és egymást akadályozva szeretnének felzárkózni a fejlettebb nyugati világhoz. Mindez elég jó ürügy a nyugati országok számára ahhoz, hogy kellő távolságban tartsák maguktól a posztkommunista országokat, ahol egyébként is elsősorban olcsó munkaerőt és új piaci lehetőségeket kerestek. Véleményem szerint a kelet-közép-európai politikai változásokat is azért szorgalmazták elsősorban, hogy megszabaduljanak az állandó háborús fenyegetéstől, és olyan viszonyokat teremtsenek, amelyek között a nyugati tőke szabadon áramolhat kelet felé is, s a nyugati áru haszonnal értékesíthető. Ebben természetesen nem szabad semmivel sem több cinizmust látni, mint amennyi benne van: ez a tőke természete és a kapitalista gazdaság hajtóereje. A közép-kelet-európai rendszerváltozások kezdete óta eltelt öt esztendő talán legnagyobb tanulsága, hogy a folyamat finanszírozásához ebben a térségben nem volt elég tőke és szakmailag kellőképpen felkészült ember. A mezőgazdaság transzformációja félúton megrekedt, és maholnap az éhínséggel kell szembenéznünk. Az ipar korszerűsítése és szerkezetátalakítása igazából el sem kezdődött. Az elmúlt öt esztendő alatt szinte alig lépett előre az oktatásügy; a leglátványosabb eredménye, hogy eltörölte az orosztanítást és a marxista filozófia kötelező biflázását. A legjobb szakemberek külföldön keresik a boldogulást, az erkölcsi és anyagi megbecsülést, a felnövő nemzedékeket viszont nincs aki sokrétű tudással felvértezze. A közép-kelet-európai rendszerváltozások legnagyobb vesztesei a mai negyvenesek és ötvenesek, akiknek a tapasztalatai a megváltozott körülmények között inflálódtak, az új szakmai ismeretek elsajátítására pedig már sem elég idejük, sem elég energiájuk nincs. Paradox módon mégis nekik kell viselniük a legnagyobb terheket, hiszen munkájuk nélkül minden összeomlana. Az egyes térségek problémái fokozatosan átterjednek a szomszédba, és idővel begyűrűznek mindenhová. Az orosz maffia ma már nemcsak a posztkommunista országokban, hanem Nyugat-Európában is egyre inkább az alvilág részévé válik. Iszlám fundamentalista terroristák nemcsak Algériában, Egyiptomban és az arab világ egyéb országaiban, hanem az európai kontinensen is riogatják a békés embereket. S akkor még nem is szóltam a különböző okok miatt menekülők sok százezres tömegeiről. Ezek a jelenségek joggal nyugtalanítják az emberiség jövőjéért aggódó értelmiségieket és szakembereket, ennek ellenére figyelmeztetésük és javaslataik süket fülekre találnak a politikusok körében. Ök hatalmuk megerősítésével vannak elfoglalva, s ezért a tömegek megtévesztésétől és manipulálásától sem riadnak vissza. A nyugati világban azonban a különböző szakmai és civil szerveződések féken tartják őket, illetve képesek ellensúlyozni a befolyásukat, s ezzel korlátozni a hatalmukat is. A posztkommunista világban azonban a nem politikai jellegű tömörülések meglehetősen gyengék, és egy jelentős részük különböző pártok befolyása alatt áll, tehát eleve nem lehetnek függetlenek. Nagy veszélyt látok abban is, hogy a kultúra egyre inkább kommercializálódik, a színvonalas irodalom, film, színház, képzőművészet és zene mindinkább kiszorul az emberek érdeklődésének látóteréből. Ha összeszámolnám, a rádió és a televízió műsoridejéből hány perc jut egy kiváló írónak és hány perc jut a politikusoknak, akkor bizony nagyon lehangoló végeredményt kapnék. Nem érzem a társadalomban a pozitív gondolkodás jelenlétét. Ez csak részben a médiák bűne, hiszen az újságírók csak az eseményekről számolhatnak be, ami nem történt meg, az nem lehet hír. A szakmai és a civil szerveződések passzivitása csak elményíti a válságot, amely egy bizonyos határon túl már kezelhetetlenné válhat, és ledöntheti a jövő pilléreit. LACZA TIHAMÉR 3
