A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-04 / 45. szám
EGTAJAK HÉT kisasszony, csak éppen úri gúnyát kellene rád adni. A leány most már a feje alá húzta a fiú karját, s kipirulva, a szemeit is lehunyva hallgatta. A fiú meleg lehelete mintha életet adott volna bele. Gyönge szíve rendkívüli erővel küldte szét a lábaiba, karjaiba a vért, egyszerre nagyon egészségesnek és boldognak érezte magát. Aztán nagy elbágyadás következett, vértelen, fehér lett az arca, a keze, s csak suttogni tudott. A fiú ráhajolt, s beszélni kezdett neki. — Csak gyógyulj meg hamar. Én nem tudom, hogy esett, de mindég a bátyámék mentek a lovakkal hozzátok. Nem is igen láttalak még, csak gyógyulj meg. Nekem nincs még senki szeretőm, nem is volt. Csak gyere haza, de hamar. A leány alig tudta felemelni a karját. Kétszer-háromszor is visszaesett a keze, de aztán mégis sikerült átfogni a legény nyakát. Mintha el se akarta volna ereszteni többet, úgy fogta és sugdosott a fülébe: — Csókoljon meg. A számat... A fiú elrémült, s a kocsik mellett ténfergő sok asszonyra mutatott. — Meglátják. Hogy gondolod, az istenért... — Nem baj. Engem még sohase csókolt meg senki... A fiú ráhajolt, mintha kendőjét igazítaná, s gyorsan csókolta meg. Sietett, s aztán ijedten nézett előre. De a leány boldog volt. Fölnyitotta a szemeit, s a hegytetőre bámult. Azzal oda is tapadt a nézése, s lassan-lassan elszíntelenedett az arca. Még egyszer a fiúhoz fordult, s elküldte maga mellől. — Takarjon be jól, s aztán menjen. — Ne fogjam már a kezed? — Nem, hagyja... Köszönöm, hogy elhozott. — Szeretnék melletted maradni. — Most már ne. Türelmetlenül intett a fejével, hogy menjen. A fiú erre leszálló«, és ment a kocsi mellett. Kábult volt, nemigen tudott gondolkozni se, csak az járt valahogy tompán a fejében, hogy mikor jön vissza a leány. Arra gondolt, hogy akkor is ő jön majd utána. Üres kocsin mennek haza, egymás mellé ülnek. Mintha csendes sóhajtást hallott volna a kocsi tetején. Fölmászott, és amikor a leányra pillantott, rémülten kiabálni kezdett. — Mit csinálsz? Mit csinálsz? A kocsi mellé jött egy-két ember meg asszony, s egy öreg felszólt hozzá: — No, fiam. Mi van? A fiú üresen bámult végig rajtuk, s nagyot rántott a gyeplőn, hogy egyszerre megálltak a lovak — és leszálló«. Lenn megint nógatták: — Mi az, no? Nem tudott mindjárt felelni. Egy kicsit pihent, s aztán fölmutatott az ostorral a kocsi tetejére: — Meghalt. CSOÓRI SÁNDOR A meghasonlott évszak Ósz van, nézd csak meg jól a bokrokat, nem ugrál már alattuk rigó. Átlátni ágaik közt, mint rommá lőtt házak falán. Sehol egy harsány szüret, kád-kongatás, sehol egy nevettető, rekedtes csősz-tülök, csak zsibbadt gépzenék és rikácsolások a rádióból. A fecskék elmentek rég, koporsókat vittek magukkal, mert ismét túlsók a halott körülöttünk, túlsók az anyaföldnek. Elmagányosodott, háborús kezek és lábak meredeztek elő a szemfedők alól — Úristen mit kezdesz te a Délre vándorló kezekkel és koporsókkal? Évszak évszak után hasonlik meg szemünkláttára önmagával. Rozsdás avar helyett rozsdás vasakba rugdalunk. Kószál az édes bánat az Adriától föl a Mátráig, a fölégetett erdőktől a sínylődő somfák övezetéig, de mi már nem tudunk ennek a bánatnak nevet adni. A világ süketül s vakul. Egyre kevésbé kíváncsi arra, ami vesztébe sodorhatja. Lépkedek fától fáig, bízhatok-e még bennük? S megremeg-e bőrük kezemtől, mint megszelídített lovaké? Vagy már csak rossz emlékeink ők is, akár a múzeumokba behurcolt századok? Z. NÉMETH ISTVÁN A mágus Lakom a valóság küszöbén, bezár és felnyit egy gondolat, a fény hullámtermészetén nevet egy ostoba színész: a szám, magamtól érthetődöm igazán, vagyok az En és a Nem En, kőben felejtett költemény, nem értem, hogy a világ nem értem, de másért fekszik a szeméten, már szüretre készül az alkony, szagok és illatok karneválja a bűnmocsár legmélyebb szakaszán, vagyok épp olyan elmondhatatlan, kiábrándítóan kábult katona, beinjekciózott börtönőr, szállingózom idegen sejtekbe, van, aki közülük sejtheti, de amikor a lelkűk végül hazatér, megőrjíti őket a túl laza tér, visszajönnek hozzám, romlanak tovább, mint bogarak teste körül a katonák, ágyúzom a hallgatást, a néma harang nyakára kötelet kötök, nem bírja helyettünk az ájulást, nem tudok semmit, semmi mást, bőbájjal töltött palacsinták úsznak szemhéjam véres ege alatt. FOTÓ: PRIKLER 17
