A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-04 / 45. szám
hetÉGTÁJAK Kálvária THURY ZOLTÁN (1870—1906) a magyar melk NAGY ZOLTÁN ILLUSZTRÁCIÓJA Az ég egyik oldalán, ahol messze éppen rámutat egy hosszú, vékony fekete torony, haloványodni kezdett a hold. Túlfelől pedig előreküldte a tüzét a nap, valami párás vöröses gőzt, mintha lenn, a katlanban sustorogva izzana a tűztányér. A gomolygó fehér világosság belenyomult az éjszakába, és a hold már csak olyan lett, mint egy sarlóforma halvány anyajegy az ég testén, mintha csak valami bárányfellegből szakadt volna le. És körül ébredni kezdett a világ. Előbb csak az állat. Valahol messze nyerített egy ló. Még azt is hallani lehetett a hűvös, néma reggelben, hogy jókedve van. Röhögött a sarjúnak, s aztán mintha harapott volna belőle. Aztán sűrű vakkantással pulikutya veszekedett valami nagy döggel, aki lustán böfögve ugatott vissza rá — és igazságot tett talán köztük egy tehén, mert hosszan bőgött. Ez is mind messze van valahol, inkább sejtés, mint amilyen körül a sok falu sűrű kék füst alatt, amit nem enged fölszállani a nehéz, vizes köd. Némelyik egészen beesett a hegyek közé, a sok fa alá, s csak egy-két ház maradt fönn a gerincen, másik valami kis templom köré, tisztásra telepedett. Ha úgy a kaptatóról nézi az ember, mintha sok kis fehér csibe ült volna le a porondra... Némelyiknek világít a szeme. Ott korán fejnek, s voltaképpen az álmosan ődöngő leányok keltik föl a kakast. Az is belerikkant a csendbe, hogy minél nagyobb hitelességű legyen a hajnal, s mintha a párák, ködök rétegein ököllel kellett volna utat törnie, diadalmasan belefogózkodik a föld szélébe a nap. Még csak a tüzes tar koponyája látszik, lassan, méltóságosan búvik elő, míg parázsgolyóbis lesz belőle, hogy ha valami arravaló legény megrúgná, körülgurulna annak az erdő-, mező-, hegy-, völgytányérnak a szélén, ami most már tiszta, világos, és csillog mintha csupa drágakő harmattal lenne teleszórva. És hangos, fűszínű fürjek csattognak valahol jól elbújva a még zöldes vetésben, fönn az éhes madarak lármáznak, csomóba gyűlve csipog a veréb, a faluk minden átszólanának egymásnak jó reggelt kívánni, zsonganak, élnek. Most már az ember kerekedett felül. Vontatott tülökbőgés hallatszik fölváltva hol itt, hol ott; ostorpattogás, egy-egy kurjantás, amiről nemigen lehet tudni, hogy a jószágnak szól-e vagy a szomszédnak; gyerekrikkantás, valami kondássegítség torkában nem fér meg a hang, ami egész éjjel meggyűlt benne, s a nagy összevisszaságból lassan-lassan kiverekedj magát egy csomó fuvarosember szava, aki mind a lovat biztatja, csattog az állat hátán az ostor, s csikorogva, nehezeket zökkenve, a frissen kavicsozott úton hosszú sor kocsi bontakozik ki a lejtő alján a fák közül. A kadarékiak jöttek káposztával. Kis zömök lovak húzták a kocsikat, szomorúan bandukolva fölfelé a hegyre. A kocsik mellett kendőbe bónyált fejű asszonyok mentek, s az idő meg a piac felől tárgyaltak a fuvarosokkal. Mind gyalogoltak, hogy könnyebben húzzák a terűt a lovak, csak éppen egy kocsi tetején ült egy leány. Ennek a dolgát is megbeszélgette a többi. A kórházba vitték, s mert az apja, a kovács, nem akart külön fuvart fizetni, a Dombi fiú hajtott a műhely elé hajnalban. A káposzta már föl volt rakva. Gyönyörű, habos levelű, nagy kerek fejek, aminek a felső levelei kifoszlottak a nagy belső nyomás alatt, csupa óriási kőkemény káposzta, hogy tál legyen, amibe befér belőle egy is. Recsegett-ropogott alatta a kocsi, s igazán szép volt a Dombi fiútól, hogy még azzal a beteg lánnyal is bajoskodott. A kovács az ölében hozta ki a leányt, fölhágott vele a ferhércre, s úgy dobta oda a fiúnak föl, a kocsi tetejébe. Csupa nagykendő volt a szegény, de azért reszketett. Vértelen viaszkezeivel belefogózkodott az erős, nagy fiúba, de lecsúsztak az ujjai, s kimerültén hagyta, hogy cipeljék. A fiú félrerakott néhány fej káposztát az oldalokra, s a süppedésbe ültette a leányt. A kovács komoran bámult föl a halványsárga arcra, s szó nélkül fordult be a műhelybe, mikor a leány kimerültén behunyta a szemeit, s szenderegni kezdett. Aztán pálinkával jött ki, s szó nélkül nyújtotta oda a fiúnak az üveget. A legény még mindig a lánnyal foglalatoskodott. A háta mögül is kiszedte a káposztát, hogy ledőlhessen, s rátakarta a subáját, hogy ne dideregjen. A leány meg se mozdult. A vékony, vedlett rékli alatt rendetlenül pihegett a melle, s a kezeivel fáradtan integetett, mintha álmodnék. — Már alszik — mondta a Dombi fiú. A kovács komoran felelt: — Hogy abból kigyógyítanák legalább. Pár hét óta úgy van, hogy amint leül, elalszik. Eldűl, mint egy darab fa. Semmi hasznát se látom. Eddig még tett-vett valamit, látta a keze nyomát az ember. Sóhajtott, s ment befelé a pálinkásüveggel. Az ajtóból még visszaszólt: — Hát aztán majd megköszönöm... A fiú megsuhintotta az ostort, s elindultak. Jobbról-balról több kocsi fordult ki az udvarokról, s egymás után sorjában zökögve kanyarodnak fölfelé a hegynek. Mintha fellegben lett volna a tető, letakarva egy pászma sűrű köddel, ami övig takarta el az Úr Jézust a feszületen. Azon túl a dereka és a feje mintha maga lett volna a föltámadás, lebegett a rezgő hajnalban, ahogy a szél belefújt alatta a ködbe. A beteg leány föl-fölrezzent egy-egy pillanatra, s fölmeresztette szemeit a feszületre, és mosolygott. Ha véletlenül úgy fordult a kocsi a sok kanyarodon, hogy nem látta, nyugtalan lett. Türelmetlenül leste, hogy mikor pillantja meg újra, s aztán újra mosolyogva bágyadt el, ha megpihent a szeme a nagy szenvedőn. A Dombi fiú néha fölkapaszkodott a kocsira, s gondosan betakargatta a leányt, ha a zökögés lerázta róla a subát. Simogatta a lágy pillantásával, s fátyolos lett a szeme, hogy úgy össze van törve. — De kicsi helyen elférsz — mondta neki, amikor ébren találta. A leány mosolygott. Fáradtan, gyöngén beszélt, a fiúnak is a káposztára kellett fölmászni, hogy megértse a szavát. — Fogja meg a kezem. Tartsa egy kicsit. — Fázol még? — Nem, csak jólesik. Szorítsa... — Egészen kipirultál. Olyan vagy, mint az élet. A leány hátraejtette a fejét, s tágra nyitott szemmel bámult föl az égre. Csak akkor fordult vissza, ha a legény eleresztette a kezét. Nem ide gondolt, de valami meleg kapocs kellett neki a másik meg e között a világ között. Szórakozottan, fáradtan felelt a fiúnak, ha kérdezett valamit, s közbe-közbe el-elszunnyadt. Ha aludt, gyönyörű lett. Vér ömlött az ajkaiba, kipirult az arca is, és mintha mesét hallgatott volna, beszédesek, derültek lettek a vonásai. A fiú most már el se eresztette a kezét, hanem lázasan bámult reá. Mikor fölnyitotta a szemeit, ráhajolt, s úgy beszélt hozzá, hogy majdnem csókolta az arcát. — De szép vagy! Mint egy 16
