A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-07 / 41. szám
" ij Hl I S EGTAJAK KARINTHY FERENC // HÚSZ PENGŐ — Ferike — mondta Kaufmann úr, a cégvezető —, el kell mennie Hunyady Sándorhoz. Visz neki ötszáz pengőt. — Hol lakik? — kérdeztem. — Maga nem tudja, hol lakik a Hunyady? Hát a Royalban. Mióta apám meghalt, valóban nem sokat láttam Sándor bácsit, igaz, közben kint járt Amerikában is. Azelőtt se voltam soha nála, csak ebben vagy abban a kávéházban köszönthettem, ha a szüléimért mentem, vagy nyáron a Balatonnál. De ekkoriban nem jártam se kávéházba, se nyaralni: cudar rossz esztendő volt, minden jövedelmünk az én parányi gyakornoki fizetésem, amit itt, a Marton-színpadi irodában kaptam, elsején utolsó fillérig haza kellett adnom anyámnak. Pedig ezek már háborús évek voltak, színházi konjunktúra, nagy pénzek röpködtek körülöttem a levegőben. Hogy Hunyadynak miért küldték ezt az ötszáz pengőt, arra már nem emlékszem, tán előlegül valamelyik új darabjára vagy filmjére. Örültem a megbízásnak, hogy lóghatok egy kicsit az unalmas hivatali munkából, meg szerettem is Sándor bácsit. Wild úr, a könyvelő, odaadta a rózsaszínű nyugtát, amit majd alá kell íratnom, a kasszából kiszámolták a pénzt: négy darab százast, a többit húszasokban. Tizenkettő után értem oda a Royalba, tudtam, hogy korábban nemigen szokott fölébredni. A portás megmondta, hányas a szobája, fenn volt a harmadik emeleten, egészen hátul, a folyosó végén. Saját lakása, azt hiszem, sohasem volt, felesége se, mindig így élt, szállodákban vagy vendégségben. Kopogtam, dörmögött valamit, erre benyitottam. Kissé régimódian berendezett szabvány hotelszobába jutottam, eléggé kedélytelennek látszott, ablaka az udvarra nézett, levegője elhasznált, dohányfüsttől savanyú. Hunyady még az ágyban feküdt, hálóingben, körülrakva újságokkal, szájában rövid szivar, az éjjeliszekrényen rengeteg cigaretta- és szivarvég, az ágynemű lehamuzva. Ötvenéves elmúlt, de még így, az alvástól gyűrötten, borostásan is mutatós, szép férfi, haja és bajusza tiszta ezüst, asszonybolondító szeme most keskeny, fáradt-tűnődő, ujjai nikotinsárgák. Hangja is másnapos, lepedékes — hol-merre járhatott az éjszaka? —, mikor az elfogódott kezitcsókolomra fölismert, és kissé csudálkozva kérdezte: — Hát te? Nem tudta, úgy látszik, hogy én most Martonéknál dolgozom, talán az is megfordult a fejében, le akarom vágni valami pénzre, azért jöttem, hiszen annyian pumpolták. Meghallván, hogy az ötszáz pengőt, amit már várhatott, én hoztam el, fölélénkült: — Jól van, fiam, nagyon jó. Iszol egy kávét? S megelőzve a választ, csöngetett, a szivarvégről rögtön egy vaskos Darlingra gyújtva. Közben a kék füstön át engem méregetett. — Félelmes. — Micsoda? — kérdeztem, bár sejtettem, mire gondol. — Hogy mennyire hasonlítasz apádhoz. Hány éves vagy? — Húsz. — Alig volt idősebb, amikor először láttam, a New York karzatán. Már akkor ismerte az egész ország, úgy mutatkozott be: Karinthy vagyok, térjen magához... Egyébkéntanyádhoz is hasonlítasz, a szájad, az állad, a termeted is... Bekopogott a szobapincér, Sándor bácsi kávét, süteményeket kért nekem, magának is egy duplát, pedig már ivott, ott állt mellette az üres pohár. Nagyon kedvesen beszélt a pincérrel, fiacskámnak szólította, s az is érezhető gyöngédséggel sürgölődött körülötte: Hunyadyt, mint afféle ősbohémet, mindenki szívesen szolgálta ki, a szállodai személyzet, borbély, fürdős, trafikos, telefonos. Megvallom, akkoriban én is inkább csak ezt láttam benne, a félmúlt egy itt felejtett, színes-jellegzetes alakját, Bródy Sándor fiát és Krúdy egykori famulusát, a jóízű anekdotázót, s legföljebb a sikeres színpadi szerzőt — hogy milyen igazi író volt, a magyar novella milyen eredeti zamatú mestere, azt csupán később, a halála után fedeztem föl. Átadtam az ötszáz pengőt, aláírta a nyugtát. Nem számolta meg, de le se tette, tartotta a kezében, ujjaival tapogatta a takarón, egy húszast a többitől kissé külön morzsolgatva. Aki pénzt hoz, annak pénzt kell adni, ez íratlan törvény, tudta ő is, tudtam én is. A kettőnk közti relációban, a jelen körülmények figyelembevételével, itt most úgy tíz-húsz pengő lett volna esedékes, tízes azonban nem lévén a kiutalt bankók között, nyilván ezt a húszpengőst szánta nekem. Ami az én helyzetemben óriási dolog, mert ez dugipénz lenne, nem kell beszolgáltatnom anyámnak, extra zsebpénz és rendkívüli segély... Igen ám, de Hunyady csak gyűrögette, hajtogatta: a formát kereste, gondolom, ahogy ideadja, mégsem akarhatta csak úgy odalökni, akár egy jöttment tarhásnak. Tudtam, nagyon szerette apámat, az egész mezőnyben talán csak őt tisztelte igazán. — Anyád hogy van? — kérdezte. — Köszönöm, jól. — Kezét csókoltatom — és ismét eltűnődött, újabb szivarra gyújtott. Olyan furcsán fogta, két begörbített ujjával az orra előtt, mintha a füsttel védeni akarná magát. A húszas járt nekem, tiszta sor, s mennyi helye volt, elképzelhető, ha valaki húszéves, és többnyire üres a zsebe. De kérni persze nem kérhettem, még egy célzás is stílustalanság lett volna, és bántóan fölösleges is, ebben az egyértelmű szituációban. Sándor bácsi észrevehetően még mindig habozott, feszélyezhette a nevem és a profilom, meg mind az egyebek. Tudom, voltak, akik pozőrnek tartották, s ha társaságban adott elő, a nyilatkozataiban, olykor még novelláiban is valóban kissé túljátszottá önmaga közismertté vált figuráját, a melegszívű lumpot, kártyást, és lóversenyzőt, az éjszaka cinikus bölcselőjét, aki a zsokékkal, grófokkal és színésznőkkel egyformán bizalmas viszonyban van, s ugyanúgy otthonos a nyilvánosházakban, mint a szalonokban. Ezúttal azonban nem "alakított" — nemrégen ébredhetett csak —, s hozzám is őszintén, keresetlenül jóindulatúnak látszott: meghathatta az 16
