A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-07 / 41. szám
KINCSÜNK AZ ANYANYELV MELYEK MA A LEGGYAKORIBB SZÓALKOTÁSI MÓDOK? Megértették, hogy a kötelező iskolalátogatás két évvel való meghosszabbítása eredményesen hozzá fog járulni a szlovákiai magyar lakosság kultúrszintjének az emeléséhez is. Az általános iskolai problémák állandó témái voltak az akkori szlovenszkói magyar folyóiratoknak. Az itteni magyarságot érintő minden fontosabb problémára, kérdésre kitértek. Nagyon sokat cikkeztek a kisiskolái törvényről, az iskolák egységesítéséről, az állami és felekezeti iskolák specifikus problémáiról, a magyar pedagógusképzésről, az iskolák és pedagógusok anyagi ellátottságáról, valamint a magyarságot ért sérelmekről. A magyar elemi iskolai tanítók is követelték a magyarság számára a kulturális autonómiát, vagyis azt, hogy a magyarr iskolákat magyar tankerületekbe osszák be, magyar tanítók igazgassák a magyar iskolákat, és a felügyeletet is magyar tanítók lássák el. "Szlovenszkón csak szlovák és cseh tanfelügyelők működnek, akiknek hatáskörébe tartoznak a magyar iskolák is. Jóllehet a cseh tanfelügyelők (három működik magyar nyelvterületen) a magyar nyelvet sem bírják tökéletesen, csak szlovák iskolaalapítási kezdeményezéssel jönnek” — írja egy falusi magyar pedagógus. A szlovenszkói magyar folyóiratok szerint 1921-ben Szlovenszkón 737 magyar elemi iskola működik, 1335 osztállyal, 98 880 tanulóval. Megemlítik, hogy van még 24 vegyes tannyelvű népiskola is. Podkarpatszka Rusz területén az említett évben 83 magyar (+ 38 vegyes) tannyelvű elemi iskola volt, 182 osztállyal, 13 426 tanulóval. Tíz évvel később szintén a folyóiratokban közölt adatok alapján a következőképpen módosul a statisztika: Szlovenszkón 1931- ben 736 magyar elemi iskola volt, 1647 osztállyal, 90 420 tanulóval. Ekkor már csaknem 10 000 (9817) magyar gyermek szlovák elemibe jár. A Kárpátalján 101 (+ 22 vegyes) magyar elemi iskola működött, 16 515 tanulóval. Nagyon kevés magyar gyermek látogatta az első köztársaságban a gazdasági népiskolát, illetve földműves iskolát. Vass László írja 1937-ben a Magyar Napban, hogy "a megállapított arány szerint 21 228 magyar tanulónak kellene gazdasági népiskolát és földműves iskolát látogatnia, és ezzel szemben a valóság az, hogy Szlovenszkón mindössze hatvan magyar ifjú nyert mezőgazdasági szakképzést". Az 1933/34-es tanévben Szlovenszkón (Podk. Rus kivételével) a magyar elemi és polgári iskolát összesen 93 720 tanuló látogatta. Más tannyelvű elemibe, illetve polgáriba járt 9894 magyar gyermek. Elgondolkoztatóak a következő adatok: az 1921/22-es iskolai évben Szlovenszkón (Podk. Rus kivételével) a magyar elemi és polgári iskolát, a korabeli magyar folyóiratokban közölt adatok szerint, 102 590 tanuló látogatta, az 1937/38-as iskolai évben 90 507. Az 1963/64-es tanévben a szlovákiai magyar tannyelvű kilencéves alapiskoláknak 79 188 tanulója volt, míg az 1990/91-es iskolai évben már csak 48 405 gyermek járt a magyar alapiskolákba, szlovákba 16 373 magyar gyermek. Hányán fogják látogatni a magyar alapiskolát 20—30 év múlva? GYÖMBÉR BÉLA Mostanában a fonetikusok és a beszédműveléssel foglalkozó szakemberek sokat cikkeznek arról, hogy az utóbbi időben mennyire felgyorsult a beszédtempó. Magam is azt tapasztalom, elsősorban a magyarországi fiatalok néha olyannyira hadarnak, hogy még a figyelmes hallgató sem érti, mit beszélnek. A beszédtempó gyorsulásának nyilván sok oka van, az egyik ezek közül kétségkívül az, hogy a beszélő egy adott időegység alatt a lehető legtöbb információt akarja átadni az őt hallgatónak vagy hallgatóknak. Ez pedig szerintem egyre nehezebb, hiszen szavaink fokozatosan hosszabbodnak: napjainkban az új szavak képzésében meghatározó szerepe a szóösszetételnek van. Bármelyik sajtóterméket lapozzuk is fel, garmadával fordulnak elő bennük az olyan összetett szavak, melyek nincsenek benne sem az értelmező kéziszótárban, sem a helyesírási kéziszótárban, vagyis még szótározatlanok. Ilyenek például ezek: pedagógusadatbank, fogyasztóvédelem, agrárrendtartás, profitorientált, termékcsalád, imidzsváltás, nyugdíj-előbiztosítás, stb. A példákból is megállapítható, hogy az újabb keletkezésű összetett szavak nagy része jelöletlen birtokos jelzős, illetve ún. jelentéstömörítő összetétel; ez utóbbiakat azért nevezzük így, mert esetükben nem lehet egyértelműen megállapítani az összetételi tagok közötti szintaktikai viszonyt. Mi a helyzet a másik gyakori szóalkotási móddal, a szóképzéssel? Nemrégiben egy tanácskozáson Grétsy László arról beszólt, hogy ma már csak 10—15 produktív képzőnk van, vagyis 10—15 képzővel hozunk létre új szavakat. Milyen kevés ez ahhoz képest, hogy például az akadémiai nyelvtan csak az igéhez járuló főnévképzőkből vagy százat tart nyilván; összes, még kielemezhető képzőnk száma pedig több százra rúg. Vajon melyek ma is élő, gyakori képzőink? Az igékhez járuló képzők közül első helyen az igenevek képzőit említeném, hiszen sok az olyan közléshelyzet, pontosabban mondatszerkezet-típus, melyben igenevet kell használnunk. Az egyes igenévképzők között is vannak azonban különbségek. A főnévi igenevet — melynek képzője köztudottan a -ni — igen gyakran használjuk, hiszen a kell, lehet, illik, szabad, tud, akar stb. szavak mellett kötelező a főnévi igenévi alak. A határozói igenév általában állapothatározó a mondatban, pl. Az üzlet zárva van; de gyakran az a szerepe, hogy bizonyos típusú, főleg időhatározói mellékmondatokat a főmondatba beágyazzon, pl. A kávéját iszogatva üldögélt a sarokban. A melléknévi igenevek közül talán az -ó, -ő képzős folyamatos cselekvósű az, mellyel a leggyakrabban élünk. (Az -ó, -ő képző egyébként termékeny főnóvképzőnk is.) Ugyancsak élő az -t/-tt képző, mellyel befejezett cselekvósű melléknévi igenóv képezhető, sőt használatos (bár az előbbieknél jóval ritkábban) a már-már "holttá nyilvánított" -andó/-endő, a beálló cselekvósű melléknévi igenév képzője is. Ez utóbbi annak köszönheti "feléledését", hogy ez az alak alkalmas bizonyos célhatározói mellékmondatok rövidítésére, pl. Az igazgató, eljárást megindoklandó, egy külföldi tanulmányból idézett. A nyelvművelő szakirodalom általában helyteleníti ezt a mondatszerkezetet, a használatból kiiktatni azonban nem tudja, hiszen az idézett mondat rövidebb, tömörebb, mint ezek a változatok: Az igazgató, hogy eljárását megindokolja, hosszan idézett egy külföldi tanulmányból; Az igazgató hosszan idézett egy tanulmányból, hogy megindokolja eljárását. A gyakori, termékeny képzők közé tartoznak természetesen azok az igeképzőink, melyekkel a cselekvő, a műveltető, a visszaható és a ható igéinket képezzük. Az utóbbiból eleve csak egyfajta létezik, a többi közül azonban egyik-másik észrevehetően gyakoribb, mint a többi: pl. úgy tapasztalom, hogy a gyakorítást ma szinte kizárólagosan a -gat/-get képzős igével fejezzük ki. Valamikor számos műveltető képzőnk volt, ma már viszont szinte csak az -atj-et, -tat/-tet-re szűkült a "választék". A legváltozatosabb a visszaható képzők csoportja, ám itt is jóval kevesebb a termékeny képző, mint amennyit nyelvtanaink felsorolnak. Főnévből igét leggyakrabban a -z vagy az -/ képzővel, illetve ezek -ik-es változataival hozunk létre. A főnévkópzők csoportjában is hasonló irányzat figyelhető meg; egy-egy képző kiválik a többi közül, s szinte kizárólagossá válik egy adott jelentésű szó képzésére. Termékeny főnévképzőink pl. a -ság/-ség, -ás/-és, -ka stb. A nyelvújítás korának közkedvelt képzői viszont szinte teljesen kiszorultak a használatból. A közvetlen, familiáris beszédben, főleg a fiatalok nyelvében a szórövidítés "hódít", gondoljunk csak az ilyen, ma már általánosan elterjedt szavakra: fagyi, csoki, őszi, tesó, matek stb. Ezek egyike-másika már a köznyelvben is szinte polgárjogot szerzett. SZABÓMIHÁLY GIZELLA 15
