A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-23 / 39. szám
HETLÁTOGATÓBAN A lélek vetületei BESZÉLGETÉS BERECK JÓZSEF ÍRÓVAL A közelmúltban jelent meg a Dunaszerdahelyen élő író, Bereck József új könyve, amelynek címe: Végső visszaszámlálás. A Nap Kiadó gondozásában napvilágot látott kötet a szerző régebbi és új elbeszéléseit fogja egybe. Bereck József első könyve még 1974-ben, tehát kerek húsz évvel ezelőtt jelent meg. Ezt még három kötet: az Óregem az utolsó, a Vereség és kilenc más elbeszélés, valamint az Indulatos ébredés követte. Bereck József jövőre lesz ötvenéves. Vajon a szerző elégnek tartja-e — elsősorban a mennyiség szempontjából — a négy kötetet? — Nekem személy szerint elég. Más megítélés szerint viszont kevésnek tűnhet. Ehhez azonban tudni kell, hogy sosem voltam profi író. Mindig polgári foglalkozás mellett, szabadidőmben írtam. — Szerintem nincs profi meg amatőr író... — Maradjunk annál, hogy az a profi író, aki az irodalomból él, és fő hivatása az írás. — Nyilván nem a minőségre céloztál... — Nem, hiszen a "legamatőrebb" író is írhat kiugró művet, amellyel elfoglalhatja méltó helyét az irodalomban, a köztudatban. Azt is el kell mondanom, hogy nehezen író ember vagyok. Sokáig "munkálom" a dolgaimat, és nehezen adom ki őket a kezemből. Sokáig készülök, de a megírás maga már aránylag gyorsan megy. — Hogy történik ez? Bár én azért nagyjából sejtem vagy tudom, hogy általában hogyan is vannak ezzel az íróemberek, a toliforgatók. Ennek ellenére áruld már el, hogy van ez nálad? Sokáig rágódsz a témán, álmodból felriadsz... — Amikor az ötlet megfogan bennem, az egy pillanat... egy felismerés. Gyorsan papírra vetem, utána megkezdem az anyaggyűjtést, amely általában jegyzetelésben konkretizálódik. Egy halom jegyzetet készítek, sokszor csak mondatokat vetek papírra, látom az elbeszélés közepét, végét, mozaikdarabjait. — Móricz Zsigmond is állandóan jegyzetelt a magával hordott noteszekbe... — Híres volt erről... Én valószínűleg nem csinálom ilyen módszeresen és olyan alaposan, mint ő, de ez a munkamódszerem alakult ki az évek során. Folytatva a félbehagyott gondolatot... A jegyzetelés után olyan testi-lelki állapotba kell magamat hoznom, hogy csak le kelljen ülnöm és megírnom az eltervezett, kigondolt elbeszélést. Persze néha erőszakot kell elkövetnem magamon, hogy ez az állapot létrejöjjön, hiszen aki írt valaha is, tudja, milyen nehéz az íróasztalhoz leülni. Ezután már aránylag gyorsan megy minden, s rendszeresen írok. Sokszor örömmel tölt el a megírt oldalak látványa, ám néha kétségek merülnek fel bennem, vajon jó-e, amit csinálok? Szóval a gyötrelem is hozzátartozik az íráshoz... — Ha jól emlékszem, egyik beszélgetésünk alkalmával Kovács Magda említette, hogy ő is felépíti magában a megszületendő írást, de amikor ahhoz a ponthoz jut el, hogy papírra kellene vetnie, megretten, mintha valami birkózás következne. Te is így vagy ezzel? — Ilyen félelem mindig ott munkál az alkotó emberben. Van aki bevallja, van aki nem. Bizonyos fajta küzdelem az írás is, s az írók félnek ettől a küzdelemtől. Ám ezután — legalábbis nálam — létrejön egy "kegyelmi" állapot, a tehetségnek egy olyan megnyilvánulása, amely biztosan vezeti az ember tollát az írás fonalán. Én meg szoktam bízni a képzelőerőmben, a fantáziámban, mindig is erre hagyatkoztam elsősorban. Persze korosodván már azt is tudom, hogy e fantázia csak a logika révén válik igazán teremtő erővé. —Azt akarod mondani, hogy minden írásműnek meg kell lennie a belső törvényszerűségének és logikájának, még akkor is, ha nincs konkrét cselekménye az írásnak... Hadd kérdezzem meg rögtön: íróként mennyire változott írásaid témaköre a húsz év alatt? Tudjuk, te végül is nem nagyon léptél ki abból a körből, közegből, ahol megszülettél, ahol éltél, élsz. Legfeljebb képzeletben. Azt mondod, mindig a fantáziádra hagyatkoztál, ám közben mégiscsak hús-vér embereket ábrázoltál... Mesélj az új kötetedről, amely régebbi és új elbeszéléseket tartalmaz. A régebben megjelentek miért kerültek be ebbe a könyvbe? — Mivel a régebben megjelent legjobb elbeszéléseim ma már az olvasók számára felkutathatatlanok, a kiadóval közösen úgy gondoltuk, közzétesszük őket az új kötetben. Visszatérve a kérdés első részéhez... Én mindig a valóság vonzásában írtam, ám ennek a kötetnek az új elbeszélései — amelyek akár regényként is egybeolvashatóak — témájukat tekintve annyiban különböznek a régebbiektől, hogy mind "fikciós" próza. Hadd tegyem fel a kérdést, hogy mai világunkban lehet-e egyáltalán nem fikciós prózát írni? Mára minden fikció lett, ami majdnem azt jelenti, hogy meghalt a képzelet. Ezzel összefügg civilizációnk szinte botrányossá vált állapota: nincsen reflexünk, mozdulatunk, szavunk nagyon sok dologra. Vegyük csak a közelünkben dúló háborút. Néhány száz kilométer választ el bennünket az öldökléstől... — De ez ám nem fikció! — Ezzel kapcsolatban oda akarok kilyukadni, hogy világunk egy CNN-világ. Ülünk a tévé előtt — történetesen én — nézem, hogy lövöldözök... Része vagyok a háborúnak ezáltal, hogy a szobámba hozzák a borzalmat. Ezzel az irodalom sem tud mit kezdeni, mert igazi lényegében nem tudja megragadni, hiszen összemosódik a fikció a valósaggal, a ténnyel. Műalkotások születnek fikció alapján, s ugyanezt kínálja nekünk az élet a maga szörnyű valóságában. Visszatérve a kötet uj írásaihoz: világuk ennyiben különbözik a régebbi írásaim világától, amelyet behatárolt, megjelölt az, hogy itt születtem és itt élek a Csallóközben. Ezeknek az írásoknak volt egy meghatározott valóságterük, sajátos hangulatuk. Uj Írásaim — amelyek elsősorban a fikció világába vezetik el az olvasót — a lélek örökös, múlt és jelen közötti álmodozásának, bolyongásának a vetületei. Nagyon sok írásom az álom és a valóság határmezsgyéjén játszódik. Ha ezekben az írásokban egyes szám első személyben megszólal valaki... — Akkor az természetesen te vagy... — Mondjuk azt, hogy én vagyok, de az olvasó sokkal közelebb jár az igazsághoz, ha madam Bovaryra gondol, mert ó nem én vagyok. — Ezek szerint legnagyobb írói "élményed" a húsz év alatt az volt, hogy a világ meghasonlott önmagával és fikció lett, mint az írói képzelet? — A legnagyobb gondnak azt tartom, hogy nem tud mit kezdeni komoly gondokkal, amelyek századoknak előtte az irodalom fő tárgyát képezték. — íróként úgy érzed, hogy ez nagy baj? Tudom, mire célzol: arra, hogy a legtragikusabb dolgok a maguk valóságában azonnal bejutnak az ember otthonába, s ha úgy tetszik, fikcióvá válnak, mert mit keres az öldöklés az ember hálószobájában? A televízió könyörtelenül behozza. Ez ötven évvel ezelőtt nem volt így. Nehezen megemészthető. Úgy érzed, az író nem tud vele mit kezdeni, nem tudja ennél jobban égnek kiáltani a borzalmat?! — így van. Az író egy kicsit ott érzi magát tehetetlennek, ahol az irodalomnak a borzalom kimondására ma már nincsenek hihető szavai, mozdulatai. — Úgy érted, hogy az író "csak" a szavakkal, gondolatokkal "kommunikálhat", míg mondjuk a televízió a maga teljes mivoltában azonnal "átadja" a szörnyű valóságot. S ezt az ember minden idegszálával, minden érzékével felfoghatja. i— Ez az íróban a tehetetlenség érzését ébreszti, bár lehet, hogy csak én vagyok így ezzel. Énnek ellenére nem kell az irodalom szerepét lebecsülni, mert az irodalom céljai, az alkotás lehetőségei kimeríthetetlenek. A társadalom életének lelkiismerete az irodalom még ma is. — Visszatérve a Végső visszaszámlálás című kötetedhez, áruld már el, miért váratott magára olyan sokáig? — Volt egy olyan oka is — az említetteken kívül —, ami fölött eltűnődtem. A fordulat, a rendszerváltás időszakában — noha különösebb szerepet semmiben sem vállaltam — elsodortak az irodalomtól az események valahová oda, ahonnan nem is olyan egyszerű visszatérni. Nehéz elmondani, hogy hova... Egy helyütt Tőzsér írta, hogy a boldog tudatlanságba, az anyagi világ együgyűségébe. Félreértés ne essék: nem fogtam vállalkozásba vagy különösebb pénzszerzésbe, de mégis ezt vettem észre magamon. Innen azért nehéz a visszatérés, mert szerintem az írásra elsősorban az írott szó ösztönöz. Az anyagi világ, a pénzszerzés csak legfeljebb élni sarkallja az embert. Ez a könyvem egyfajta visszatérés. Beszélgetett: L. DUSIK ÉVA Fotó: Nagy László 12