A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-09-16 / 38. szám

FIGYELŐ HÉT nyozta, az ENSZ közbenjárásával legalizált hatalmukat, s valóságos hajtóvadászatot ren­deztek az országban maradt tutszik ellen. 1963 végére nyílt polgáháború tört ki, mert a népszavazás után elmenekült tutszik vissza akartak térni. Nem sikerült nekik. Az elhúzódó összetűzések következménye: 200 ezer halott, félmilió újabb menekült. Az 1965 októberében megtartott választások után a tutszik minden reménye szertefoszlott: az összes mandátumot a Hutu Felszabadító Mozgalom szerezte meg. Ekkor lépett színre a tutszik által létrehozott Ruandái Nemzeti Unió, amely gerillaharcot indított a kormányzat ellen. 1971 végén már fegyveres felkeléssel próbál­kozott, ez azonban elbukott, s a hutuk ismét tömegmészárlást, népirtást rendeztek. Ezután egy rövid nyugalmi időszak következett, hiszen az ország élére került Kayibanda elnök viszony­lag mérsékelt politikát folytatott a tutszikkal szemben. Ám őt már 1973 nyarán puccsal távolította el Juvénal Habyarimana tábornok, aki azután is tisztségében maradt, hogy 1982-ben polgári kormánya lett Ruandának. Az Ugandába menekült tutszik 1990-ben létrehozták a Ruandái Hazafias Frontot (FPR), s még az év szeptemberében betörtek Ruan­dába. Vezérük az a Paul Kagama, aki az Egyesült Államokban kapott katonai kiképzést. A tutszik komoly sikereket értek el, a kormány a belgáktól és franciáktól kért segítséget. 1991 márciusában a kormány és a felkelők tűzszü­netet kötöttek, de ezt lényegében sosem tartották tiszteletben. 1993 februárjában az FPR újabb offenzívát indított azzal az indokkal, hogy a kormánycsapatok megöltek több mint 400 tutszit. Tavaly augusztusban a tanzániai Arus­­hában született megállapodás a polgárháború befejezéséről, a tutszik és a hutuk viszonyának rendezéséről, de látható eredmény nélkül. Ami Burundit illeti, itt a tutszik egészen tavaly nyárig őrizték hatalmukat, ám az ország történelmének első többpárti választásai tör­vényszerűen meghozták a számbeli fölényben lévő hutuk győzelmét. A következmény: a hadseregben vezető szerepet játszó tutszik nem voltak hajlandóak elismerni a hutu polgári kormány uralmát, októberben puccsot kíséreltek meg, de elbuktak. Kiújultak a törzsi harcok, 100 ezer ember életét vesztette. Tavasszal új hutu államfőt választott a parlament, de márciusban ismét fellángoltak a törzsi ellenté­tek. Cypríen Ntaryamira államfő természetesen a szomszéd hutu elnökben, Juvénal Habyari­­manában talált szövetségesre. Április 6-án is együtt tértek vissza egy francia gép fedélzetén Daar es Salaamból — ahol a törzsi ellentétek beszüntetésének módjáról tárgyaltak — Kiga­liba, a ruandai fővárosba. Közvetlenül a leszállás előtt gépüket rakétatalálat érte. Mind­két államfő és néhány miniszter életét vesztette. Kigaliban megkezdődött az öldöklés. Az ENSZ által októberben kiküldött, eredetileg 2500 főnyi megfigyelői misszió ekkorra már 270 főre csappant, s nem tehetett semmit: valóban csak figyelte, mi zajlik, még akkor is, amikor megöltek 11 belga kéksisakost. Burundiban is zavargások törtek ki, de ezúttal — szerencsére — méreteiket tekintve messze elmaradtak a ruandai vérengzéstől. A hutuk a tutszikat tették felelőssé a merényletért — feltehetően nem minden alap nélkül. Hogy ki a hutu és a ki a tutszi, azt — a már említett jellemző különbségek miatt — nagyon könnyű volt felismerni. Az öldöklés példátlan méreteket öltött, a kegyetlenkedések megdöbbentették a világot. Félmillió halott, több százezer menekült — ennyi vétlen áldozat kellett ahhoz, hogy az ENSZ most már komolyan odafigyeljen arra, mi is folyik Ruan­dában, s mi az, ami könnyűszerrel bekövet­kezhet a szomszédos Burundiban is. A hutu parlamenti elnökből lett államfő, Vénát Sindi­­kubwabo csak napokig tudta tartani magát: az FPR bevette Kigalit. Az új, most már tutszi államfő, Pasteur Bizimungu egy mind nóptele­­nebb és ziláltabb ország elnöke, s csak a katonákra támaszkodhat. A félmillió áldozat döntő része ugyanis tutszi volt, a menekültek elsöprő többsége azonban hutu. Ezek is, azok is megtorlástól tartanak, a nemzetközi véde­lemben bíznak. Pedig a külvilág nem teremthet helyettük békét, amíg azt fürkészik, ki a magas, ki az alacsony, ki világos, ki sötét bőrű. Mert A tanzániai Benakóban, 16 kilométerre a ru­andai határtól az ENSZ élelmiszerraktárakat hozott létre, innen osztják el a szállítmányo­kat a ruandaiaknak a határ mindkét oldalán. Az éhes, magukra maradt gyerekek türelmet­lenek. A szögesdrót sem akadály számukra, csakhogy némi ennivalóhoz jussanak hiszen még a nyelvük is azonos: a hamita tutszik még századokkal ezelőtt átvették a bantuk nyelvét. Mindent egybevetve: a tutszi Ruandai Haza­fias Front megkaparintotta a hatalmat, de a kb. 7 millió ruandai szinte kivétel nélkül vesztes. Nincs parlament, nincs alkotmány, nincs nép. Csak megfélemlített, megtizedelt, elüldözött tömegek vannak. A világ segíteni próbál. Védett övezetet létesít Ruandában. Menekülttáborokat épit Zaire-ban, élelmet, gyógyszert, orvosokat küld. És katonákat, hogy megvédjék a még életben maradottakat — egymástól. Van gyógyszer a kolera ellen. Az értelmetlen törzsi gyűlölködés viszont csak toleranciával, a közös érdekek felismerésével gyógyítható. Ezt az ellenszert minden népnek magának kell megtalálnia. GÖRFÖL ZSUZSA HATARKALANDJAIM... Előrebocsátom, nem kém- és csempésztörté­netekről lesz szó, és nem is valami távoli országok, esetleg a volt Jugoszlávia frontvo­nalain történő átkeléseket ecsetelem. Kaland­jaim mind itt, a közeli magyar—szlovák határon estek meg velem. Az első egy borús kora tavaszi napon történt Párkányban. Csehországi barátaim jártak ná­lam látogatóban, és az egyik megemlítette, hogy vadonatúj, szép nyugati kocsiján elugor­­hatnánk Párkányba és onnan a kompon, Esztergomba. Bevallom, más sarkalatos dol­gom is akadt, de azért hajlottam a csábításnak, és vállaltam az "idegenvezető" szerepét. Ámbár Honza barátom nem szorult támogatásra, hiszen a múlt republikában legalább két nyarat töltött családjával Párkányban, és még ma is nagy-nagy nosztalgiával gondolnak vissza azokra a szép napokra. Szóval nekivágtunk az útnak. Megérkeztünk, a komphajó kezdte fölszedni köteleit. Ám a vámtiszt másként ítélte meg a helyzetet: — Maguk ketten mehetnek! — mutatott rám és a hölgyre. — Maguk pedig maradnak! — ez pedig Honza barátomnak és társának szólt, és így a komp nélkülünk indult el. Mint kiderült, a hölgynek meg nekem régi, föderális, tehát érvényes útlevelem van a "kishatári" átlépőkre is. Nem úgy a másik kettőnek, akik igyekeztek gyorsan az útleve­lekbe pecsételtetni, hogy cseh állampolgárok. Számukra csak fényes kapukon: Komárom, Medve és egyebek — lehet átrándulni Magyar­­országra... A másik történet Komáromhoz kötődik: Dél-Komáromból jöttem át Révkomáromba gyalog. A magyar vámosoknál, illetve a magyar oldalon elég hosszú sor képződött. A csapat­ban, amelyikben én is toporogtam, roma polgártársak vettek körül. Hamarosan politizálni kezdtünk, és a választásokra terelődött a szó. A romák keményen szidták a volt kormányfőt. Mondom, biztosan rá fogtok szavazni, csak a szátokat járatjátok. Bizonygatták, hogy ők tudják, kire kell majd szavazni. Közben mellénk ért egy biciklista is, aki melegen üdvözölt: Szevasz! Szevasz! — vála­szoltam illemtudóan. A beszélgetés imigyen folytatódott: — Én rád fogok szavazni, doktor! Hogyhogy gyalog mész? — kérdezte. — Látod! — játszottam tovább az ismerőst. Minél közelebb értünk a vámhoz, a romák egyre idegesebbek lettek. — Mi bajotok van? — kérdeztem. — A vám — integettek a vámosok felé, és mondták, hogy ki van szolgálatban. Mögöttem egy szép cigánylány izgalmában olyanokat sóhajtott, hogy egy kisebb szélmal­mot is elhajtott volna. A magyar vámon szó nélkül átestünk, ám a szlovák oldalról egy házaspárt visszafordítottak... — Doktor úr, nem vinné át az egyik táskámat? — kérdezte könyörgően a cigánylány, és bánatos szemével úgy nézett rám, mint egy jeruzsálemi hercegnő. — Nem, de karolj belém, és majd meglátjuk! — mondtam határozottan. Belém karolni nem mert, de azért megfogta a táskám fülét, és úgy masíroztunk el a vámosok előtt — a "doktor úrnak" csak intettek köteles­­ségtudóan. A rejtélyt csak néhány órával később sikerült megfejtenem, mármint a "doktor úrral" kapcso­latban. ígyhát dr. Bajnok István barátomnak üzenem, ha majd Komárom utcáin találkozik egy szép "zingarával" és az bájosan, moso­lyogva köszön neki, ne értse félre. Csupán arról van szó, hogy alteregója segített egy jeruzsálemi hercegnőnek átvinni a kis motyóját a Dunán. (vidéki) 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom