A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-09-02 / 36. szám

HÉT

EMBERNEVELŐK_________________________________________________

Pedagógus történelmi háttérrel:

Köztudott, hogy a második világháború utáni pár esztendőt mi, szlovákiai magyarok, a jogfosztottság éveiként tartjuk számon. Az ellenünk elkövetett akkori zsiványságok egyike, hogy negyvenötben bezárták iskoláinkat, s egy-két éven át semmilyen oktatás sem folyt Dél-Szlovákiában. Csallóköz szívében, a Csilizközben, negyvenhét szeptemberében kezdték tanítani az elemi iskolás gyerekeket szlovák nyelven. A magyar iskolák negyvenkilenc—ötvenben nyílhattak meg újra, ám közben a tanítókat mintha a föld nyelte volna el. Az okok ismerősek, de az már kevésbé, hogy miként indult meg a tanítóképzés, s az egykori pozsonyi képzőnek milyen felbecsülhetetlenül nagy szerep jutott. Talán akkor sem túloznék, ha azt mondanám küldetés, de nem mondom, mert a történelem kisebb-nagyobb színjátékaiban pár százezer ember sorsa csupán epizódjelenet. Persze az ilyesmit is lehet jól vagy rosszul alakítani, embereken múlik, no meg az adott pillanat megragadásán.

Ki más lenne illetékesebb e kor tömör felvázolására, mint Janda Iván. Őt kérem arra, hogy emlékezzen.

— A pedagógusképzés 1950 nyarán indult meg Pozsonyban, egy hat hétig tartó tanfolyammal. 13 osztályba osztályonként 30-40 hallgató jutott, akik ősszel érettségi vizsga után kerültek a magyar iskolákba tanítani. Ugyanabban az évben négyszáz tanulóval indult meg a rendszeres tani tóképzés a pedagógiai gimnáziumban, későbbi néven pedagógiai iskolában. Ezzel párhuzamosan esti, illetve levelezői tagozatos képzés is folyt a szakképesítés nélküli tanítók számára. Érdemes megjegyezni, hogy a pedagógiai gimnáziumnak kihelyezett osztályai is voltak a levelező hallgatók számára — Érsekújváron, Párkányban, Szencen és Galántán. A képzést az ottani középiskolák vállalták. Közben Rozsnyón is megnyílt az önálló magyar tanítóképző, így rövid időn belül sikerült rengeteg tanítót felkészíteni. A szakképzésnek ez a formája 1960-ig tartott. Csak a mi iskolánk a tízéves fennállása alatt több mint kétezer pedagógust bocsátott ki.

— Szinte a lehetetlennel küzdöttetek meg, miáltal kényszerhelyzetbe hoztátok az akkori és a későbbi politikai vezetést, mely kezdettől fogva abban reménykedett, hogy a magyar oktatásügy, ha másért nem, pedagógushiány miatt előbb-utóbb úgyis csődbe jut. Hogy mégsem így történt, ez a ti óriási szervező munkátoknak köszönhető. Hogy tudtatok megfelelő épületekhez jutni?

— Kezdetben a pozsonyi Kalinéiak utcában levő volt jezsuita gimnáziumban kaptunk helyet, majd pár év elteltével a Duna utcában. A tanulók, ritka kivétellel, messzi falvakból, kisvárosokból jöttek hozzánk, így különféle kollégiumokban kellett számukra helyet keresni.

— Úgy tudom, kezdettől fogva tanára

voltál ennek az iskolának, anúkor pedig én is ott tanultam, igazgatóhelyettese. Hogy ítéled meg akkori munkádat?

— Jól emlékszel. 1954-től voltam az iskola igazgatóhelyettese, 58-tól pedig az iskola megszűnéséig, 1960-ig igazgatója. Mint tanárnak, legszebb emlékeim ehhez az iskolához fűződnek. Olyan céltudatos fiatalsággal dolgoztunk, akik szívvel-lélekkel készültek a pedagógiai pályára, akikben mérhetetlen szorgalom és akaraterő munkált. A tanuláson kívül minden iskolai megmozdulásban, kulturális és sporttevékenységben tömegesen részt vettek. Őszinte megnyilatkozásaik, a tanáraikhoz való ragaszkodásuk mindmáig felejthetetlenné tették az együtt eltöltött éveket.

— Azért néha előfordult a csüggedés is. Olyankor bejöttél a tanterembe, közénk ültél, és beszéltél, sportosan, könnyedén. Helyreráztál bennünket. Valahogy úgy, hogy kirajzolódott előttünk a falusi tanító ideális képe. Máig is rejtély számomra, honnan vetted a mintát, hiszen te városi, sőt fővárosi tanár voltál.

— Nagyon egyszerű a válasz. Szüleim mindketten tanítók voltak egy Nyitra-vidéki faluban, édesapám kántortanítóként működött ott.

— Hajói tudom, testnevelés—zene szakos

tanár vagy, s ahogy számítgatom, valamikor a háború alatt érettségizhettél.

— 1944-ben a pozsonyi magyar gimnáziumban, majd később a Komenský Egyetem Bölcsészkarán szereztem tanári oklevelet testnevelés, földrajz és zenei nevelés szakon.

— Nem csoda hát, hogy zenei kultúránk kiemelkedő művelője lettél, nemcsak mint kiváló karnagy, hanem a kulturális élet közismert szervezője is. Hosszú éveken át voltál a Csemadok tisztségviselője, az alapszervezettől egészen az országos választmányig, viszont kevesen tudják, hogy te indítottad útjára az Ijfú Szívek dal- és táncegyüttest.

— 1956-ban néhány lelkes főiskolai hallgatóval és a pedagógiai iskola növendékeivel alakítottuk meg ezt a művészegyüttest, melynek tíz évig voltam a karnagya. Később még sokáig a művészeti tanács tagjaként segítettem a munkájukat.

— Miközben néhány barátoddal létrehoztátok a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarát.

— Ez hatvannégyben történt. Aztán alig egyéves működés után felkértük Vass Lajost, az akkor már jól ismert magyarországi karnagyot, járjon át hozzánk, és legyen a segítségünkre. Nem kellett sokat invitálni. Majd harminc éven át, egészen a haláláig, dolgozott velünk. Kiváló szaktudással, ügybuzgalommal, szeretettel egyengette a szlovákiai magyar kórusmozgalom fejlődését. A kórusban végzett rendszeres munkán, a számos hazai és külföldi szereplésre, versenyre való felkészítésen kívül még egy felbecsülhetetlenül fontos feladatot is vállalt velünk. Kamagyképző tanfolyamokat szerveztünk. Több hazai gyermek- és felnőtténekkar vezetőjét sikerült szakmailag felkészítenünk. Vass Lajos nemcsak a munkatársam, igaz barátom is volt...

— Az eddig elmondottakból arra lehetne következtetni, hogy a világnak bármely más pontján, ahol rendezettebb, kiegyensúlyozottabb az alkotó értelmiség helyzete, akár kamagyi munkádból is megélhettél volna tisztességesen, hiszen olyan nemzetközi fórumokon szerepelt a kórus, mint az írországi Corcban megrendezett nemzetközi verseny, ahol a női kórus első, a vegyeskar pedig harmadik helyezést ért el. Bejártátok fél Európát, csakhogy te elsősorban iskolaigazgató voltál. Szlovákia fővárosának egyetlen magyar iskoláját szervezted, irányítottad évtizedeken át. Mérhetetlenül nagy teher nehezedett a válladra, amivel látszatra könnyedén megküzdöttél. Amikor én ötvennyolcban friss bizonyítvánnyal a zsebemben elhagytam Pozsonyt, még négy iskola működött ott, két általános, vagyis alapiskola, az egyik Ligetfalun, a másik a Zoch utcában, ahol a gimnázium is volt.

— Amikor a tanítóképző szerepét fokozatosan átvette a nyitrai főiskola, diákjaink-6